Békés Megyei Népújság, 1974. február (29. évfolyam, 26-49. szám)

1974-02-07 / 31. szám

Magyar és szovjet gyárépítők között Ä KEMENCE hőmérséklete plusz 80 fok, Ez volt az álla­pot, amikor az Orosházi Sík­üveggyárban jártunk, a nagy beruházás próbaüzemelésén ek Második napján, január 22-én, Közel egy hónapba telik, amíg a hatalmas oilrvtasztóművet a kí­vánt 1500 tokra hevítik, és újabb 24 nap szükséges ahhoz, hogy az első üveglap vörösen izzva megjelenhessen a húzógé­pek mögött Mindezt kísérőnktől és tolmá­csunktól, Kovács Éva mérnijjt- nőtől tudjuk, aki segítségünk­re volt, hogy az üveggyárat építő szovjet .szakemberekkel munkásokkal, mérnökökkel, technikusokkal beszélgessünk a nagy munkáról, Nem ismeretlen embereken mutatunk be olvasóinknak. A múlt év nyarán, június 24-órj ugyanis riportban számoltunk be arról, hogy a szovjet speci­alisták miként illeszkedtek ’ be az építésbe, hogyan alakultak a magyar és szovjet szakember rek munkakapcsolatai. Akikor hiába kerestük a szov­jet csoport vezetőjét, az örök­mozgó Leonyid Krepakot, nem tudtuk „itollvégre kapni”. Ha ugyanis az épülő olvasztóke­mence első szintjén (kerestük, valahol másutt volt, ha a ne­gyedik szinten kutattuk nyo­mát, már bizonyosan a Szilikát­ipari Kutató és Tervező Intézet valamelyik mérnökével tár­gyalt zárt ajtók mögött. Most szerencsénk volt A szovjet csoport éppen megbe­szélést tartott, amikor az új üzem irodájába léptünk. Az asztalon, diagramok, tábláza­tok és rajtuk jelzések arról, miként halad a kemence felfű­tése. Ez a legizgalmasabb do­log most, a másfél milliárd fo­rintos beruházásnál. Érthető, ha a magyar és szovjet mérnökök, technikusok, munkások minden figyelme a kemencére összpon­tosul. A MEGBESZÉLÉS Végezté­vel Leonyid Krepak szívesen állt rendelkezésünkre, ám elő­rebocsátotta, hogy csupán tíz perce van. Megértettük, hiszen ezekben a hetekben szinte min­den pillanat a próbaüzem sikeréért, munkában telik. Nem is tartottuk fel sokáig a csoport vezetőjét, azt azonban mégis megtudtuk: a próbaüze­melés kezdetének elhúzódását hátráltatta, hogy nem készült él időre az üzem víz- és gáz- rendszere. — Mi, a magyar szakembe­rekkel a kiváló együttműkö­dés eredményeként a' vállalt határidőre elkészítettük, össze­szereltük a kemencét és a hú­zógépeket — Mondta Leonyid Krepak és markáns arcán mo­soly suhant át —. Elmondha­tom, hogy nagyon jól együtt tudtunk és tudunk működni a precízen dolgozó magyar mun­kásokkal, mérnökökkel. Amikor arról érdeklődtünk, milyen gondokkal kellett meg­küzdeniük az építőknek, a szovjet szakember közölte, hogy jelentősebb, úgynevezett nagy horderejű fennakadás nem vol/t. — Sok apró részfeladatot kellett összehangolnunk. Ezt sikerült megvalósítanunk, és így minden gépet, gépegységet módunkban állt úgynevezett hidegjáratban kipróbálni. Bí­zunk benne, hogy a mélegjárat- ban is megállják a helyüket gépeink. Most azt a célt tűztük ki^ magunk élé, hogy határidő előtt jó minőségű üveget ad­junk az országnak — mondta és köszönésre nyújtotta a ke­zét, mert számtalan helyen várták. Ä GÄiZÄDAGOLÖ eSÖtorkö“ tatából kékessárga Káingcsóvák csapnak a kemence belsejébe. Zúg hangjuktól az épület. _A húzógépeken lakatosok állíta­nak egy-egy csavart, az elektro­mos vezérlőberendezést techni­kusok. vigyázzák. Percről percre emelkedik a kemence hőmér­séklete. Magyar és orosz szak­kifejezések hangzanak. A két nép szakemberei együtt ellenőr­zik a gépeket. A szemüveges Kucenko Venyamin Vaszilje- víes mérnök régi ismerősként üdvözöl. Első találkozásunkkor irodájában kerestük fel, most őt is ott találjuk a gépek kö­zött, az elektromos vezérlőte­remben. Mellette Mikső János, az elektromos brigádvezető, aki legnagyobb segítője a szovjet mérnöknek. Jól megértik egyn^Sst, pedig a nyelvi nehézségek még mindig megvannak. Amit azonban sza­vakkal nem tudnak kifejezni, azt elmondják arcjátékkal, kéz­zel, lábbal. Néhány pillanatra leültünk az „irodába”. Jelen esetben az irodát egy gyadulat- lan asztal és néhány lóca ké­pezi a vezérlő kapcsolóterem­ben. Kucenko mérnök bizako­dik. — Jő szakemberek a miagya- rák és meggyőződésem, hogy az általuk szerelt gépek megállják a helyüket. Nagy öröm volt számunkra az üzem beindítása, amelyen jelen volt nagykövetsé­günk gazdaságii tanácsadója -és a követség pártszervezetének titkára. ■ S ha már alkalom van lapjukban szólni, nem hallgat­hatom el, hogy Mifcsó János villanyszerelő brigádvezess na gyón jó szakember. Dolgozott az NDK-ban is, és ez érződik a munkáján. MIUTÁN elköszönünk az „elektromosoktól”, újabb isme­rősökkel futunk össze. Skolnyi kov Vlagyimir Szemjonovics az orjoli gépgyár mérnöke és a nyurga, szőke hajú Jura gépla­katos a soron következő mun­kát beszélik meg a csaknem egy méter átmérőjű levegőcsö­vek alatt. — Éppen a hidraulikus rend­szereket állítjuk be — mond­ja a mérnök. — Igaz, hogy hi­degjáratban már egyszer beállí­tottuk, de most utána kell ál­lítani, hiszen a melegüzem más feltételeket szab. Beszélgetésünkben természe­tesen szó esik a magyar és szovjet emberek barátságáról is. S a (két szovjet szakember elmondja, hogy személyes ba; Hátságok szövődtek ez alatt a néhány hónap alatt. — Szívesen dolgoztam egvütt Fabula Mihállyal, a Szilikátipa­ri Kutató és Tervező Intézettől, Jurának pedig legjobb barátja Miklós bácsi — a vezetékne­vét nem tudja azonkívül Matrica Pál lakatos és Sze- rnenyei János, aki a liszicsansz- ki üveggyárban is tanúit. A gépszerelők közül pedig Laci Józseffel barátkoztak össze. Hazájuktól távol — mégis otthon. Ezt a címet adtuk múlt év június 24-i lapunkban annak a riportnak, amelyben első találkozásunkat írtuk le a szovjet és magyar üveggyár­építőkkel. Most megigyőződtünk arról, hogy az orjoli, moszk­vai, ldszicsanszki szakemberek valóban úgy dolgoztak, mint­ha saját üzemüket építenék. Együtt örültek a nagy mun­ka befejezésének a magyar szakemberekkel és együtt vi­gyázzák az új üzem beindulását. Távol az otthontól, ám bará­tok között, nagy lelkesedéssel végzik nap mint nap azt, ami­vel megbízták őket. Éjjel-nap­pal ott vannak a gépek mel­lett, amelyek országunk sík­üveg-termelésének 80 százalékét adják majd, (ha a kemence hő­mérséklete eléri az 1500 to­kot. ÉJJEL-NAPPAL, Ezért nem találkozhattunk Drozdov Vla­gyimir Afanaszjeviccsái és Makszim Filatov __ Polilkarpo- vics főmérnökkel. Gfe ugyanis az üzem indításának éjszakáján szolgálatban voltak. Naipközi- ber* pedig pihentek, hogy a kö­vetkező éjszakai műszakot is becsülettel végigdolgozhassák. Botyánszki János Fotó: Somogyi , ^Pmzai ügy érzem magam, mint főiskolás korom első hónapjaiban, Akkor Prágával ismerkedtem, a cseh nép, a cseh ember főbb jel­lemvonásait kerestem, próbáltam a magam számára megfogal­mazni. Már akkor, hamar megtanultam: óvatosan kell bánni az általánosításokkal. Turistaszokás, hogy az ember néhány felüle­tes élmény, benyomás alapján próbál összegezni, a részletben az egészet látni. S mivel jobbára turistaként ismerkedünk a világgal, véleményünk róla megmarad a Baedekkerek színvonalán. Kivételes helyzetben vagyok. Nem „átutazóként” ismerkedem egy hatalmas ország kicsiny darabjaival, hanem — munkám is megköveteli — megpróbálok felolvadni, asszimilálódni. Magam vagyok, pontosan két hete, hogy az anyanyelvemen senkivel nem váltottam egyetlen szót sem. S hogy szövődnek-e igazi barátsá­gok, igazi alkotóközösséggé alakul-e Bródy Sándor ürügyén egy kollektíva, az még a jövő titka. Nem hiszek a protokollbarát- Ságban. Az idegenből jött vendégnek kijáró rokonszenvet, tisz­teletet, bizalmat nem szabad összetéveszteni a személyes barát­sággal. Az üdvözlés, a kedves törődés, a nagy-nagy tiszteiét még nem nekem szól, hanem a szép és nemes ügynek, a két testvér- város kapcsolatának. Még „nagykövet” vagyok a magam szerény munkájában, s azon munkálkodunk közös erővel, közös akarattal a „házigazdákkal”, hogy az első gesztus, a baráti kéznyújtás mind­inkább belső tartalmat kapjon, jelképből, jelszóból, személyes kap­csolat szülessen, Azzal kezdtem a beszélgetést A tanítónő szereplőivel, hogy nem szeretnék „vendégjogokat” élvezni. Nem akarom, hogy job­ban tiszteljenek csupán azért, mert messziről jöttem és töröm a nyelvüket. Az a dolgom, ami otthon, hogy rendezzek. Nekik pedig, hogy játsszanak egy számukra ismeretlen, vadonatúj darabot, «melyhez nálunk Magyarországon sok-sok emlék, hagyomány tapad, jó emlék meg megkövesült konvenció is. Közös erővel meg­próbálunk elszakadni ezektől, s egymást megismerve, egymás gondjait-bajait, múltját-jelenét kóstolgatva feltárni és színpadra fogalmazni Bródy világát. Az egyszeriben, az egyediben, Tóth Flóra és a kis bácskai falu sorsában megtalálni-megsejteni az általánost, az emberit. Ami egyaránt igaz és érvényes a két vi­lágrésznyi területet felölelő Szovjetunióban és a megyényi Ma­gyarországon. „Nem tükröző tükör a színház, hanem nagyítóüveg” — mondta Majakovszkij Ezt a nagyítóüveget viszem magammal, amikor emberekkel is­merkedem Penzában. Amely nem a felületet mutatja, hanem a pórusokat, rétegeket gyűjti ki. Es a jó szóra megnyílnak, vallanak az emberek. Mint Szása, az ukrán, mérnök, akivel az étteremben ismerkedtünk össze, majd hajnalig beszélgettünk a szobámban. Huszonöt éves és minden érdekli a világból. Még nem járt kül­földön, nagyon szeretné tudni, milyen Magyarország. Arról faggat, hogyan vélekednek nálunk ma a szovjet emberekről, a Szovjet­unióról? Mit tudunk egymásról? Mi a haza, a hazaszeretet? Ű Je­szenyint idézi, én Radnótiról mesélek neki. Egy okos, vad, szen­vedélyes ukrán fiú addig „provokál”, míg a parányi szállodai szoba megtelik a két ország múltjával, jelenével, történelmével, Gogollal (kedvence, „Gogol ukrán volt”), Petőfivel (az egyetlen ismerős név számára.) Nem fejtettük meg egymást, de mindketten megtudtunk valamit, hazaviszünk néhány üzenetet. Voltam egy iskolában, egy nagyon különös iskolában, (több mint negyven van belőle a Szovjetunió területén). Művészeti kö­zépiskola, technikum, talán a Budapesti Képzőművészeti és Ipar- művészeti Gimnáziumhoz lehetne hasonlítani. De itt színházi szakembereket képeznek (többek között), a rendező szakosokból kultúrotthon-igazgatók, irodalmiszínpad-vezetök lesznek, az iparművész szakosok pedig díszletfestőkké, színházi asztalosokká, ezermesterekké válnak. Tizennyolc éves korukban szakképzett színházi mesterek. Gobelinkészítést, üvegfestést is tanulnak. A penzai színház évek óta innen kapja a műhelyekbe az utánpótlást (ami egyébként itt sem csekély gond). S A tanítónő minden kellé­két ők készítik. Itt nincs lehetetlen-, azt kérek, amit csak akarok. (Irigykedhetnek a kollégák.) A város — múlt és jövő. Csodálatos fából készült mesedobozok, öreg házikók mellett-mögött tizenhat emeletes épületek születnek. A város alapítólevele 1665. október 13-án kelt, tAlekszej Mihaj- lovics herceg jóváhagyásával. Ma négyszázezer lakosa van. A hajdani kereskedőnegyed emlékei eltűnnek, a régi nemesi rész gőgös, impozáns, vaskos épületeit megőrzi a műemlékvédelem. Düledezik már a Volodazszkaja utca 59. számú ház is. Az idén ide is emléktábla kerül. Itt született Vszevolod Mejerhold, a husza­dik századi színházművészet géniusza. Balogh Géza “Balogh Géza, a Békés megyei Jókai Színház reíttitízójn szovjetunióbeli testvérvárosunk színházában vendégként rendezi Bródy Sándor: A tanítónő című drámáját. Munkájáról, élményeiről több alkalommal levélben szá­mol be olvasóinknak, Első levele a héten érkezett szerkesztőségünkbe. Ktteenko mérnök Miksó János elektromos brfgádvezetove! m Leonyid Krepak, „ szovjet csoport vezetője, Anna Bokova és Skotnyíkov mérnök és áramfejlesztő vezérlőfalánál Kovács Éva, mérnökök megbeszélést tartanak, Oszkár hűzömester ellenőrzik I « rtwcnfc működéséi,

Next

/
Oldalképek
Tartalom