Békés Megyei Népújság, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-13 / 10. szám
B ay apóékmak volt hogy elérjék a kertjüket, egy nagyomunaigyon mielőtt az amerikaiak le- szép, régi, óriási csapnak rank, cserépkorsójuk. Aztán Bay apó hangját Még az apjától örökölte hallottam: Bay apó, az apja pedig az — Sürgősen tenni kell ő apjától, vietnami szótáras valamit, különben elver- szerint. Ebben a nagy kor- zht.... aztán ismét élsóban tartották az ivó- veszítettem az esanetete- vizet, vagy eppen az élei- “tot. rnei^ Amikor magamhoz, tér‘ Abban a faluban, ahol tem, körülöttem minden Bay apoék éltek — minit sötét, fekete volt. Ossse- a többi dél-vietnami falu- kuporodva kellett ülnöm, ban — tálán mar nem volt és bezárva éreztem magaolyan fa és kunyhó, amit mat~ Nehéz teher volt a amerikai bomba ne rongált fejemen. Nem tudtam megvolna meg. Bay apó kuny- állapítani, mi van, próbál- hóját is harmadszor rakta visszaemlékezni, hol már újra, de a nagy korsó lehetők? valahogy mindig epein ma- akkor ismét Bay apó racit meleg hangját hallottam: ...'sokáig nem láttam — Tarts ki még egy kii- Bay apót, míg egyszer vá- °s^< kedves! ratlanul összetalálkoztam És akkor megértettem, vele és a feleségével, hogy a Bay apóók nagy Thanh Sonban, ahol lak- vizes korsójában ülök, asztak. Alig válthattunk né- szekuporodva, és a féje- hány szót, amikor már jött men a nyomás; szárított is a parancs: Tüzelőállást krumpliszeletek. Bár a seelfoglalni! bem irgalmatlanul fájt, Gyorsan elbúcsúztunk, én kissé jobban voltam, látottam a helyemre, közr Tlirtelen kiáltást hallat- ben már repülőgépmotor- tam: zúgás hallatszott, majd lő- Állj! Mi van a korsóvések csattanásai — az el- ban? lenség felfedezett bennün- Éreztem, hogy óvatosan két. Néhány pillanat múlva leteszik a korsót, a jobb vádiamban rettenem Bay apó csendesen, vá- tes, éles fájdalmat éreztem, lászolt. elsötétült minden, előttem — a szomszéd faluba —, elájultam. visszük a krumplit, az új Amikor ismét magamhoz házunkba. A régi leégett, tértem, kiáltásokat hallót- Ha akarjátok, nézzétek tam: meg... — Sebesült! Idé gyorsan! A másik nem tágított. Óvatosan! — Csak krumpli van Egy helikopter berregett benne? Mindenesetre, szép — a domb fölött körözött korsó, te paraszt! — és kí- —. még mindenfelől robba- váncsian megkopogtatta a nások hallatszottak, Író- ' korsót. ' kuszfák zuhantak a földre. Akkor Bay a"pó félesége én hordágyon himbálóztam; szólalt meg. láttam, hogy Bay apó fiai — A házunkat felgyúj- eipelnek, futnak velem, tották, most meg el akaróit néhány színes cserépüa- rabra mutatott, Meghatottan emelteim fel egyet, mert a színe és a festése pontosan olyan volt, rpinit Bay apóék korsójának. A nővér pedig így szólt: — Egy öregember és egy öregasszony hozták ezt a korsót hozzánk, szárított krumplival. Nagyon megörültünk az ajándéknak és megköszöntük. Az öreg azonban mérges lett, hogy mi csak az evésre gondolunk, aztán mondta, hogy egy súlyos sebesült van a korsóban... ó maga törte össze a korsót egy bottal, hogy mielőbb operálni lehessen. Mire az operáció befejeződött, a két öreg már nem volt sehol... Megcsókoltam a cserép- darabot és hálával gondol- Amíkor sebem kezdett tam a két öregre, akik rendbejörmi és felkelhet- egyetlen kincsüket áldozták tem, sétálhattam, az egyik fel, hogy engem megmenit- nővér szólt, hogy mutatni senek. akar nekem valamit. A fo- Oroszból fordította: lyosó végéhez vezetett és Antalfy István Feldmann Tibor G. L portréja £T A KORSO Thu Bon vietnami író novellája ják venni az utolsó vagyonúnkat! Miből éljünk? Amazok nevettek. Bay apó csitítgatta a feleségét: — Ne sírj! És ne legyél igazságtalan az urakkal. Ök nem tesznek olyat... Induljunk! Ismét félemelték a korsót, elindultak, én pedig fellélegeztem... diákokat vinni oda, szülőket, pedagógusokat, hogy lássák és hallják, mi hová vezet. Lássák a sírásba csukló vagányok igazi arcát, a majomszeretet gyümölcsét, a „megadtam neki mindent” bilincshez vezető „jóságát”. Tudom, hogy most egyesek azzal érvelnek, hogy nem eléggé vittük már ki a bűnit így is az utcára? Nem elég, hogy bemondja a rádió, a tv, megírják az újságok, foglalkozik vele a Kék fény? Ezek azonban csak távoli képek, totálplánok, nincsenek olyan hatással az emberre, mint amit közvetlen- közeiről lát, hall, aminek szinte cselekvő résztvevője. Ki merem mondani: megfelelő rangra kellene emelni a középfokú intézményekben a bűn megelőzése, leküzdése' elleni teendők megismertetését! Minden városban, járásban, megyében elismert szakemberei vannak e témának: rendőrök és jogászok, akik naponta találkoznak azzal, ami! elkerülhető lett volna. A prevenció a cél, ami viszont elképzelhetetlen tudatos, tervszerűen végzett felvilágosító munka nélkül. Társadalmi összefogással elérhetjük, hogy minél kevesebbszer hangozzék el: „A Népköztársaság nevében!” üe ha elhangzik, . azok érdekében hangzik’ el, akik naponta bizonyítják, hogy nem ilyenek a mai fiatalok, csak olyanok is kerülnek közöttük, akik cseppnyi méregként rontják a felületes szemlélő előtt a nagy egész hírnevét, becsületét. Ügy érzem, Várkonyi Margit könyve arra is nagyon jő, hogy a gondodat- ébresztés mellett a tények Az olvasó megértését kéri legújabb regényében Mesterházi Lajos. A megértést, amelynek segítségével sokkal közelebb juthatunk a görög mitológia szépségeihez, mint a józan ésszel. Pedig ez a mitológia egyáltalán nem irracionális. Hiszen ha a mesében levő valóságele- méket sprra-rendre megvizsgáljuk, kiderül, hogy néha a modem tudomány sem jutott tovább annál, amit pár ezer évvel ezelőtt az emberek egyszerűen megérezték! Vegyük például az egyik legalapvetőbb kérdést, a világmindenség keletkezését. Mai feltevéseink szerint, néhány milliárd évvel ezelőtt, valahol volt egy robbanás, egy Nagy Szétfröccsenés, amelynek egyik cseppjét mi úgy nevezzük, ; hogy Tejútrendszer. :. Ügye, ez áz elmélet lényegében nem sokban különbözik a mitolófényében cáfolja meg a közhelyeik igazságtalanságát. Kár, hogy csak ötezer példányban dicséri a Tan- könyvkiadó jó szolgálatot tevő vállalkozását. Szilárd Ádám giából ismert Zeusz előtti idők leírásától. S ebből! a — köznapi értelemben szédítő — nézőpontból vizsgálva, a trójai háború idejében élt emberek szinte kitapintható közelségben vannak. Semmiképp se tarthatjuk őket afféle „ősöcsike- embereknek”. Történeteiket is olyan komolyan kell venni, ahogyan ők gondolták. És ha ezeket, az egykori halálos komolyan hitt történeteket — a mitológiát — tanulmányozzuk, szembeötlő rejtély, hogy vajon miért jutott olyan mostoha sors Prométheusznak, az emberiség legnagyobb jótevőjének? A tucatnyi főisten és a megszámlálhatatlanul sok félisten mellett éppen Prométheusz az, akinek egyetlen temploma sincs, tiszteletére sose tartottak ünnepet. Egyáltalán nem tisztelték istenként! Pedig ő adott egy kihalásra ítélt, védtelen kis lény kezébe tűzet es mesterségeket, s a tűz segítségével az addig gyámoltalan faj hatalmasabb lett minden vérengző vadállatnál. Az emberek mégis Zeuszt tisztelték főistenként, Prométheuszt sose imádták. Vajon miért? Ez a kérdés a rejtély alapja Mesterházi Lajos ironikusan hirdetett ars poeticája: légy olyan, amilyennek az emberek látni akarnak! Prométheusz éppen ezt az alapvető szabályt nem tartotta be. Nem viselkedett istenként! Sose csinált látványos csodákat, és ami a legfőbb hibája: nem kellett félni tőle. Miféle isten az ilyen? Mit kezdjenek az emberek egy valóságos jó istennel? Akitől még félni sem kell! (Pedig a jámbor lelket mindenütt istenfélőnek nevezik.) Ezek után nyilvánvaló, hogy senki se imádta Prométheuszt. Az író egy játékos kri- minalista biztonságával és egy örökké tanulni vágyó kisdiák alázatával visz abba a világba, ahol az oliim- poszi Istenek és a földi emberek élete még sorsszerűén összefonódott. Mesterházi Lajos regényének társaságában mindnyájan egy kicsit a görög mitológia tudósai leszünk, s közben feltárulnak előttünk az istenekre is érvényes emberi igazságok. Andódy Tibor Mesterházi Lajos: A Prométheusz-rejtély Olvadj le rólam rohanás Gál Farhas Mostanában értem igazán Vitéz Mihályt a köhécselő, istenfejű embert és polgárt mert valami „csalfa, vak remény" játszik velem s azzal kecsegtet, hogy a holnapi nap már több lesz, mint huszonnégy óra; lesz időm átlépni az örökös rohanás tajtékjai felett. Lesz időm végig olvasni a tegnapokban félbemaradt könyveket, írok haza is; jól vagyok anyám, csak özön a dolgom az utóbbi hetekben, s éjszaka késekről álmodom, vörös tüzek felett repülök, látom kicsi házadat is a dagadó folyó partján. Jól vagyok. Ezt a levelet ebédszünetben írom, mert tudom, hogy várod. Régen készülök, hogy soraimmal felkeresselek. Gyakran eszembe jutnak a harmatos utak telivér tavaszok, s a vörösréz-domborítású alkonyotoké Lesz időm csavarogni emlékeim aranyudvarán: ülünk apámmal az eperfatörzsön, szótlanul cigarettázunk, kémleljük az eget — jó lenne egy kis esó. Az istállóból ezüst nyalábokban gördül lábunk elé a szénaszagú csönd- Valahol kutyát vernek, emberhangon jajjgat az oktalan állat. Kútágas vonyít, mélység és magasság között szédeleg a vödör, közben jéghideg vizet hány a vályú zöld-mohos ölébe. Lesz időm, kockás abroszra könyökölve, pohár sör mellett rátok gondolni barátaim: verejtékszagú zubbonyban nyeltük a port, üvöltöttünk a laktanya tengerfenék udvarán, vaktölténnyel lőttük szíven a csendet, s a beígért marsallbotot odaadtuk volna egy sósízű csókért. Éjszaka az ábrándok vörös kígyói sziszegtek az otromba pokrócok alatt. Halántékunk úgy kattogott mint az automata fegyverek závárzata Aztán letörlöm bajszomról a sör fehér virágát s derűs szemembe kacagnak a lányok, akiket Erfurtban, Leningrádban, Berlinben, Szarajevóban Zakopanéban láttam, talán még az is aki után egy órát villamosoztam Debrecenben. Lesz időm egyszer, hogy megfogjam fiam pacsirtaláb-törékeny kezét és elvezessem a csontokra épült városokba, megmutassam neki a tömegsírokra épült felhőkarcolókat, hősi emlékműveket. S ha majd a Fény Sugárútján kiérünk az Értelem Terére, leülünk a Tisztaság Szökökútja mellé, ott elmondom neki: látod, erre csavargón apád, erre keresett téged, itt szédelgett üres gyomorral harmadnapos szakállal, s akik látták félve összesúgtak a hátamögött: valami furcsa sugár bolyong a szemeiben... Lélekben százszor eltévedtem, mire megtaláltalak Olvadj le rólam rohanás verejtékszagú zubbony, ketyegő páncéling, testemre szabott kaloda. Egy napot adj, hogy megállítsam robajló görgeteged, lemossam arcomról tusakodásunk nyomait, s zúgó záporokkal éltessem magam. Ülhessek fehér kövekre, halszagú folyók partjaira madárfüttyöktől virágzó erdők hullámzó sátra alá. Egy napot adj, hogy lehajtsam fejem a füvek selyem ölébe, s legyen időm nem gondolni az időre. i ..
