Békés Megyei Népújság, 1974. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-05 / 3. szám
Napjainkban rmnd az iskolában, mind a családban időszerű téma a pályaválasztás. Ehhez szeretnék hozzászólni mint gyakorlati ember. A pályaválasztásról folytatott vitáik során két dolog rögződött meg bennem; — egyik; a pályára való nevelés. — a másik: a szakemberutánpótlás biztosítása. E két dolgot nem tudom elválasztani, és azt hiszem nem is szabad, mindkettő közös feladat, társadalmi ügy. Az ideális az volna, ha a társadalmi igény és a fiatalok pályaválasztási elképzelése szinkronban lenne. Sajnos, ez nincs meg, így a társadalomnak nemcsak joga, de kötelessége — a társadalom és az egyén érdekében — beavatkozni. Ezt én elismerem és vallom, de mégis elsődlegesnek a pályára való nevelést tartom. Hogy a pályára való nevelés hol kezdődik, úgy vélem nehéz lenne határvonalat húzni. Meggyőződésem azonban, hogy a középiskolás kornál előbb. Jóllehet a középiskolás korban célratörőbb, hatékonyabb a befolyásolás a pályára irányítás tekintetében, de szerintem itt is, s különösen a 8. általánost végző gyermekek esetében, nemegyszer előtérbe kerül az adminisztratív eszköz, vagy kényszerítő körülmény, amely nem a legszerencsésebb; A.S eleire való nevelés már pici körtől kezdődik. A szülők a jóra, vagy a vélt jóra igyekeznek oktatni gyermeküket. Óvják őket a rossztól, de a szállók kisebbik része figyel fel már pici korában a gyermek érdeklődési körére, és még kevesebb igyekszik: azt segíteni, fejleszteni. Beidegződött szemlélet. hogy ráér a gyerek pályát választani, ha majd nagy lesz, illetve, úgymond, komolyabb lesz. Kétségtelen, hogy a gyermekkor első felében nem lehet szó tudatosságról, de már kicsi korban kibontakozik az egyéniség csírája. Meg kell kérdezni az óvónőket, s az alsó osztályosokkal foglalkozó pedagógusokat, szinte minden gyereket tudnak jellemezni, hogy melyik gyerek mennyire fogékony bizonyos dolgok iránt. Ha a gyermek nem is tudja elmondani. de játékában, egész magatartásában visszatükröződik gondolata, fantáziája. Rajzokban pedig sok mindent elmond magáról. Kitárul előttünk a gyermek egész gondolatvilága. Rajzaiban mindig visszatér oda, ami őt leginkább érdekli, ami őt leginkább foglalkoztatja. Szerintem már itt fel kell ügyelni gyermekeinkre. Meg keli ismerni, és az általános iskolában továbbfejleszteni, ami értékes bennük, ami esetleg meghatározója lehet további életüknek. Azt hiszem, az iskolában sem foglalkoztak eddig tudatosan azzal, hogy megismerjék a gyermek kézügyességét, hajlamát, és előkészítették volna valamilyen szakmára. Első volt az általános ismeretei» elsajátítása és a továbbtanulás céljából figyeltek fel a tanuló „erősebb oldalára”. A - tanárok, igazgatók annak örültek, ha minél több gyerek került el iskolájukból középiskolába. A munkára való nevelést elhanyagoltuk. Ez utóbbit többé- kevésbé sajnos a családban is. A szülők nagy része úgy véli, hogy fiából csak akkor lehet valaki, ha továbbtanul. Ha ez nem sikerül, csak akkor gondolnak a szakmunkásképző iskolákra. és akkor is valami „fizető” vagy „divatos” szakma után néznek. Az esetek egy részében a gyermek vágya találkozik a szülők akaratával, de jórészt a szülők, a bajátok és egyéb külső hatások és kényszerhelyzetek döntik el a pályaválasztást. Visszatérve a szülők felelősségere. Nem akarok konzervatívnak tűnni, de úgy gondolom, túl nagy szabadságot engedünk meg gyermekeinknek. Többszörösét akarjuk néha adni mint amire lehetőségünk Hozzászólás a pályaválasztáshoz Én utóbbi téren sokat tudna segíteni az iskolatelevízió, hiszen így sok olyan iskola gyerekei is eljuthatnának a képernyő segítségével különböző üzemekbe, ahová egyébként objektív okok miatt nem tudnak eljutni. A televízió gyakorlati segítségét a pályaválasztás terén van, vagy amire egy fiatal igényt tarthat. Az idősebb generáció azért igyekszik többet adni gyermekének, mert pótolni szeretné azt, amit ő nem kapott meg gyermekkorában. A fiatalabb szülők viszont nem akarnak lemaradni a többi szülőktől. Kiszolgáljuk gyermekeinket, szeszélyeiket, megalkuszunk a negatív kortünettel. Nem akarunk úgymond „generációs vitába” keveredni. Hogy ez mennyiben függ össze a pályaválasztással? Annyiban, hogy a munkára, gyakorlatilag az életre való nevelésünk hiányos. Amikor erről a témáról vitázunk, többen az építőtáborokat, a KISZ társadalmi munkáit, a KISZ-védnökséggel épülő beruházásokat szokták felhozni. Ez is van, és ez nem kevés. Ide tartozik az ifjúságunk jó része, de önámítás lenne, ha nem látnánk meg az ifjúság egy másik csoportját — még ha számban ez lényegesen kisebb is — akikben nincs lelkesedés a közösségért, a társadalomért. Akiknek minden mindegy, akik minden iránt közönyösek, akik igénytelenek önmagukkal szemben, de ha kell, követelődzők másokkal, a szülőkkel szemben. Ezek a fiatalok csak a mának élnek, és a mának gondolkoznak. A feltűnni vágyás, a jó kis „bulik” érdeklik. Ha mindjárt a mások, vagy a társadalom kárára. vagy éppen a saját jövőjük rovására. Nem akarom sö- tétebbnek láttatni a dolgot, mint amilyen, hiszen nem jellemző dologról van szó, de felelőtlen dolog lenne nem felfigyelni erre a jelenségre. Sajnos az utóbbi évékben az önzés, a harácsolás is itt-ott lábra kapott. A mindenáron való pénzszerzés és harácsolás a gyermekek egy részének szemléletét is helytelen irányban befolyásolja. Egyre kevesebben választják a nehéz fizikai munkával járó szakmát. Kis .tanulással, kis munkával nagy pénzt keresni! E szemlélet kialakulásához mi, felnőttek is hozzájárulunk, és sajnos ez a nézet nemcsak a pályaválasztás előtt, hanem utána is megtalálható több fiatal szakmunkásnál, akik a felszabadulásukat követő egy éven belül há- romszor-négyszer cserélnek munkahelyet. Ötven fillér béremelésért egyesek otthagyják nevelő vállalatukat is. De vajon csak az egyénben van a hiba? Én csak „is”-sel tudnék felelni. Megvan-e nálunk az élet minden területén a munka becsülete — megadtuk-e mostanában a kellő rangot a munka dicséretének? Ez utóbbit a korábbi években túlzásba vittük, a korábbi „sztár”- csinálással és a „csasztuskák- kal” én sem értek egyet, de azzal igen, hogy maradéktalanul legyen a munka a „becsület és dicsőség dolga” minden területen. Mire gondolok? Valamikor az egész ország ismerte sztahanovistáinkat, kiváló dolgozóinkat. A munka dicsérete több teret kapott a nyilvánosság előtt Ma valahogy kevesebb idő jut erre. Ma ismerjük valamennyi jelentős vagy jelentéktelen táncdal-éne- kesünket, labdarúgóinkat stb. Ismerjük családi problémáikat, milyen kocsijuk van, mennyi pénzt kapnak és mulatnak el. Egy-egy neves külföldi filmcsillagot már-már államfőnek kijáró sürgölődés, nyüzsgés vesz körül, ha hazánkba látogat. De meg lehet kérdezni nagyon sok helyen a munkásoktól, hogy hány kiváló dolgozó van az üzemükben, állítom, a legtöbb helyen nem tudják megmondani. Ezt egy kicsit csendben csináljuk. mondhatnám, néha restelkedve Maximum a személyzetis nyilvántartást vezet a kitüntetett dolgozókról. Ma, ha kitüntetések vannak, röviden megjelenik a sajtóban, vagy a tárcák szerinti közlönyökben, utána elfelejti mindenki. Véleményem szerint a pályaválasztáshoz közvetve az ilyen dolgok is hozzátartoznak. Ezért is akarják a szülők tovább-: taníttatni gyermeküket, mert csak annak útján látja biztosítottnak az erkölcsi és anyagi elismerést. Valamilyen szakmára általában akkor jelentkeznek a fiatalok, ha a tanulmányi átlageredménye nem teszi lehetővé a továbbtanulást. Minél nehezebb fizikai munkával járó a szakma, annál gyengébb az erre a szakmára jelentkezők tanulmányi átlaga. Pedig a technikai fejlődés már ma megköveteli a szakmunkások magasabb fokú elméleti felkészültségét. Elég rossz gyakorlat volt a korábbi időben a mezőgazdasági területre történő beiskolázás. Ha egy fiatalnak gyenge volt a tanulmányi átlageredménye de mindenképpen tovább akart tanulni, egyetlen lehetősége volt, a mezőgazdasági technikum. Azóta a gyakorlat igazolta, hogy az helytelen politika volt. Ismert dolog, hogy a végzett mezőgazdasági szakemberek — a korábbi években — jó része tanulmányainak befejezése után nem a mezőgazdaságban helyezkedett el, és ez nemcsak a termelőszövetkezetek hibája volt. Ma is viszont jó dolog látni, hogy a mezőgazdaság egyre több szakembert igényel és foglalkoztat. De amíg idáig elértünk, sok mindent megtanultunk. Félő azonban, hogy ugyanezt a hibát követjük el ma amikor a gyengébb tanulmányátlagú gyermekeket — akár van kedvük, akár nem — igyekszünk átirányítani az építőiparba, hogy a tervezett tanulólétszámot legalább megközelítőleg biztosítani tudjuk. Annak ellenére, hogy elismerem az építőipar fontosságát, ismerem gondjukat, mégis felvetődik bennem a gondolat, hogy a más lehetőség híján odairányított tanulókból milyen szakember lesz? Kifejlődik-e benne a szakmaszeretet? Egyáltalán megmarad-e a tanult szakmájánál? Mennyire stabil munkaerők lesznek ezekből a gyerekekből? Az építőiparban meglevő nagymérvű fluktuáció bizonyos mértékben ebből is adódik. Még akkor is. ha figyelembe veszem az objektív körülményeket, ami az építőipar és általában a nehezebb szakmák sajátja. Voltam egy-két nevelőotthonban, tudom, ez is sajátos helyzet, de megállapításom az, hogy ezekben az intézetekben az önállóságra. a gyakorlati életre, a munkára való nevelés sokkal előbbre van, mint általában az iskoláinkban. Talán az ott működő nevelők anyagi okok miatt kényszerhelyzetben vannak, amikor a gyerekeket hozzászoktatják a munkához, de akár tudatos, akár a körülmények alakították ki a gyermeknevelés ilyen formáját, nagyra becsülendő az ott dolgozó nevelők munkája. A munkára, az életre való nevelésben előbbre kell lépni az általános iskolákban is. Egy-két javaslat: — a termelőszövetkezetektől kérhetnének az iskolák egy darab földet, ahol iskola-szövetke- zetet alakíthatnának a gyerekek, — egy-egy iskolán belül részjegyjegyzéssel kis szövetkezeti boltot alakíthatnának a gyerekek a földművesszövetkezet pat- ronálásával, — magasabb szintre lehetne emelni — az üzemek szocialista brigádjainak támogatásával — a politechnikai képzést, — az üzemeknek, vállalatoknak komolyabban kellene venniük a nyári szünidős foglalkoztatásokat, — minden iskolában létre kellene hozni — üzemek segítségével — a barkácsműhelyeket, — diafilmekkel, gyakoribb üzemlátogatással kellene népszerűsíteni egy-egy fontosabb szakmát, de olyan szervezéssel, hogy az üzemlátogatást az üzemek ne kényszernek, s a gyerekek ne kirándulásnak vegyék. korántsem használtuk ki. A Pályaválasztási Intézet is segíthet több filmmel, szemléltető propagandaanyagokkal, üzemekből felkért előadókkal, és különösen az ifjú szakmunkások bevonása kapcsán a gyerekek pályára való irányításában. Egyszóval én nem toborzásra gondolok, mint régen tették a vájártanulók esetében, hanem arra. hogy minden lehetőséget használjunk ki arra. hogy gyermekeinket a munka szeretetére neveljük, és felkészítsük őket az életre. Dobra Sándor Előadások, viták, beszélgetések — a vertikalitásról A békéscsabai 611. sz. Ipari | Szakmunkásképző Intézet kol- [ légi u rna a téli szünidő utolsó I napjaiban is hangos volt: a megye száz középiskolása töltött itt három napot, hogy KISZ- vezetőképző tanfolyamon vegyen részt. Csütörtököm, a tanfolyam második napján jártunk ott A nemrégiben meggyilkolt chilei énekesről, Victor Jaráról elnevezett „háromnapos” alapszervezet egyike a négynek; tagjai a vertikális rendszerű iskolai alapszervezetek tudományos és művészeti érdeklődési köreinek vezetői. Délután éppen szabad foglalkozást tartottak a diákok az egyik emeleti társalgóban. Dombóvári Edit, a csabai RFG csúcsvezetőségi tagja töltötte be a „háromnapos” alapszervi KlSZ-titkár szerepét, A hosszú asztal mellett a tóma a pénteki záróest műsorának megbeszélése volt. A húsz diák a pedagógiai érdeklődési körtől a csillaga; saatiig, az UNESCO-tól a filozófiáig a legkülönfélébbeket képviselte. Feladatuk volt megbeszélni a szervezés, a vezetés, az iskolai önkormányzat felmerülő problémáit, tapasztalatokat átadni és gyűjteni, hogy aztán még eredményesebben dolgozhassanak a KlSZ-tagok- ból és kívülállókból is álló körök. Előadásokat hallgattak meg, lelkesedéssel, őszintén vitatkoztak a délutáni foglalkozásokon. Ha kellett cáfoltak, vagy bizonyítottak. A továbbképző feltétlenül elérte célját, az új ismereteken kívül sok-sok élményben is volt része a négy, „háromnar pás” alapszervezet száz diákjának. *-* * Békéscsabán, a Szabadság téri leánykollégiumnak a Sebes György Kereskedelmi és Köz- gazdasági Szakközépiskola 49 tanulója volt lakója csütörtöktől szombatig. A szakközépiskola KISZ-esei még a hagyományos szervezeti formában dolgoznak. Az áttérést a vertikális rendszerre szeptember l-től szeretnék megoldani. Érthető tehát, hogy a vezető- képzés most az új szervezeti rendszerrel foglalkozik. Csütörtök délután éppen a felmerülő problémákra, kérdésekre, sokszor a kételyekre válaszolt Ulbert Istvánné KI SZ-összekötő tanár és Séllei Mária csúcstitkár. Többek között szó esett arról is, hogyan kell majd kiválasztaniuk az új rendszerű alapszervezetek vezetőit, titkárát; a környező településekről bejáró tanulók az iskolai, vagy a lakóhelyi mozgalmi életben tevékenykedjenek; az elsős tanulókat hogyan szervezzék majd az érdeklődési körökbe, alap szervezetekbe. Pénteken délután a kozgjesek dr. Pankotai Istvánnak, a városi pártbizottság osztályvezetőjének előadását hallgatták meg az elmúlt esztendők legjelentősebb kül- és belpolitikai eseményeiről, .majd egy vertikális alapszervezeti, bemutató KISZ gyűlést látogattak meg Este Hogyan szervezzünk vetélkedőt, című, vidámságban és játékban bővelkedő szellemi tornára vettek részt. Az utolsó napon a tanfolyam tapasztalatait összegezték, a summázás itt is egyértelmű volt: hasznosan, sok újat megismerve töltötték eS a három napot a közgés lányok és fiúk. Új TTT-kiadvány 1973. szeptember 20-án köszöntöttük a Népújság hasábjaira a TIT Módszertani Műhelyét, s most ismét egy új TIT-kiad- vány, a TIT Tájékoztató első példányát üdvözölhetjük, mely az óesztendő utolsó napjaiban jutott el az illetékesekhez. A szerkesztő bizottság nem titkolt vallomása szerint, évek óta érlelődő elhatározás végére került ezzel pont, hogy 20 ezer példányban megjelenhetett a Tájékoztató első füzete. A kiadvány célja, hogy országos bepillantást nyújtson abba a széles körű munkába, melyet a TIT tanyán és falun, városon és a fővárosban végez immár 130 éve. Az első szám tartalmából érdemes kiemelni dr. Vonsik Gyulának, a TIT főtitkárának az Országos Elnökség 1973. február 14-i ülésén elhangzott vitaindító előadását, melyet teljes terjedelmében közöl a kiadvány, mely emellett színes összeállítást is ad a különböző szakosztályok, választmányok életéből, valamint beszámol a kiskőrösi járási-városi szervezet munkájáról. örömmel üdvözöljük a TIT űj kiadványát, ami arra is bizonyíték, hogy a szervezet ma is élő, hatékony fóruma a tudományos ismeretterjesztésnek, s képes arra, hogy a kor igényeihez alkalmazkodva naponta újítsa meg önmagát, s állítsa szolgálatba azokat a munkatársait, akik tagsági viszonyukon túl, hivatásnak is érzik ezt a munkát. Bízunk benne, hogy az új kiadvány erősíti, szakmailag gazdagítja majd azok táborát, akiknek kezébe eljut, &Z, Á,
