Békés Megyei Népújság, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-02 / 282. szám
w Óarany kékkel Kő Tamás novellája Ugye milyen visszatetsző férfit sírni látni? Ha úgy adódott, irtózó megütközéssel, értetlenül néztem őket, míg a tehetetlen szégyen és dühöngő megvetés indulatával fordultam el a nedvesen alázatos tekintetektől. Amelyek egyformán idézték egy vert gyerek — vagy egy megrögzött alkoholista pillantását, amikor megváltott mozdulattal emeli ajkától az üres poharat. Talán különösebb még nem látszik rajtam. Bár fejem lentebb van, mintha csak rossz hangulatom lenne. Tudom, hogy ugyanott állok, pedig mindig más helyet taposunk, ha évek múlva ugyanoda lépünk. Próbálkoztam magyarázatokkal, miért állok most ugyanott. Ezernyi, testtel kapcsolatos rejtett titokkal, rezzenésekkel és idegi rövidzárlatokkal vagyok ismerős. A minden érzelemtől elvonatkoztatott tapasztalati kritikán alapuló élet- szemlélet a hivatásommal jár. Amit bent érzek, arra nincs magyarázat. Valami megjelent a szememben .,. Vettem egy korty levegőt. Roppant nehezen. Egy lélegzetvétel ennyire nehéz? Persze nem. kellene itt. lennem. Pedig igazat szólok, öntudatlanul jöttem. Tudatalatti parancsra, amely talán a bűnöst is a tett színhelyére hajtje Egy csapat sportoló melegítőben futott a strandkerítés mellett, az út belső oldalán. Néztem a szemközti hegyeket. Már nem az első körük. Zihálásuk jelzett valamit a szív és tüdő igénybevételéről. Már az oxigéncsere kapacitási határán dolgoztatják testüket. Ismerem a hosszú futás kínjait. Az izomoldó periódustól a zihálásig, a kény- szerrítmust. a holtpont ködét, mikor csak az előttem futó hátát, vagy lábát látom, a világ beszűkül. Ezek nem vesznek észre rajtam semmit. A kimerítő fizikai teljesítmény szimptómáit ismerem, de ezt ami rám tört —, ezt nem! Tíz lépésre állok a pádtól — a padunktól. Az ilyesmi sokak szemében nevetséges. Mit számít egy pad?! Egy szigeti pádon ezrek es ezrek ülnek és ülnek. Nem! Képtelen vagyok erről ilyen racionálisan gondolkodni. És valamit egyszerűen nem tudok visszatartani. Valamit, amit oly méltatlannak tartok magamhoz. Lassan léptem arrafelé. Fáztam. A kabát a kocsiban maradt, a parkolóban. A pádhoz értem és megfogtam a támláját. Behunytam a szem'm és Juristes kinyitottam. A vizet néztem, az őszi délután egének távoli satírozott kékjét, ami azokra a diszkrét fehér hajszálakra emlékeztetett, amelyek oly sok finomságot kölcsönöznek a harmincon túli asz- szonyoknak. És erről is 6 jut eszembe, akire szeretnék és félek gondolni. Leültem. A pad támlája kényelmetlen volt, hideg és kemény. Oldani próbáltam a bennem levő feszültséget. Még ma konzultációra kell mennem. Tudtam, időben ott leszek, pont két óra múlva. És közben várnak rám. Eigy kedves lány, aki nem panaszolja kevés időm. Türelmesen elviseli csontosodó agglegényszokásaim. Még nem jött el az idő, hogy felvilágosítsam, közel a negyvenhez a legtöbb férfi rangsorolja magában a dolgokat. — semlegesített magában sok élethalál fontosságú kérdést. Volt idő még a kezdetén, amikor elképzeltem, hogy ő meg én.., Már nincs realitása. Bár a bőre... Az mindig gyenge pontom volt. Az a ritka, óaranyba olvadó halvány barnaság, amely a ferdén ráeső fényben, a bársonyhoz áll a legközelebbi Úristen, milyen nehéz lélegzetet vennem. Pedig bíztam abban, hogy idővel minden megfakul. És talán túljutottam a nehezén. De nem. Csak az idő múlt. Világosain látom, hogy akkor hibáztam, amikor annyira ragaszkodtam ezekhez a külföldi magazinokhoz. Érdekesek, bár nem szakmai szempontból. Néha mindössze arra jó, hogy a szombatonkénti társas összejöveteleken tudjak a társalgás témáihoz szólni. Nekem is járnak a magazinok. Ha nem kapnám a lapokat, most sokkal jobb lenne. Nem tudnám, hol él, mi van vele. Ez is csak egy fajtája az önámításnak. Az ember ostoba, ha folyton előreszegezett tekintettel jár és azt hiszi, hogy mindenen túljutott, amin átlépett. Egy fiatal fiú és egy lány sétáltak előttem. Kutyát vezettek, s a póráz ürügyén egymás kezét szorongatták. A látványban valami megdöbbentett. Ilyet én is megmosolyogtam már. pedig ezek a gyerekek talán mindezt halálos komolyan veszik. Olyan komolyan, mint akkor mi. A kölyökkutya kiszabadította magát és félém szaladt. Felemeltem. A kislány, miközben megköszönte, a szemembe nezett. Rövidre vették a pórázt és továbbmentek. A kislány szeme barna volt. Nekem pedig eszembe jutott az övé, — a kék. Biztos, nem az ő kék szeme volt a legszebb a világon. Bizonyos, csupán én hittem valami rendkívülit benne. Az ő kék szeme és az óarany bőre. Kék óarannyal, óarany kékkel... Tizenhét éve nincs már se óarany, se kék. Egyszer van kék, — másszor van óarany, — mindig külön. Ha néha összejön a kettő, akkor hiányzik a tapintás bársonya, a hang, amely forróvá tette a bőrt. Mások vannak, akik külön-külön nagyon kedvesek. Nők, emberek, akiket okosan lehetne szeretni. Mert minden jó kapcsolatot vonzó természetességgel lehet fogadni és fenntartani. Nagyon kellemes, de nincs több benne... Ismét nagyon előrehajoltam. Zakóm zsebében megzörrent az összehajtott ú^ság. Az a példány volt nálam ... Talán egy óra sem telt el azóta. Látszólag minden megkeveredett bennem, mégis a részletek szinte plasztikussá váltak. Már vége volt a rendelési időnek. Átöltöztem, a köpenyt rádobtam a vállam- ra és lapoztam az újságot, ameddig azokhoz az oldalakhoz nem értem... Hirtelen furcsa kényszert éreztem, hogy induljak. Aztán már vezettem. Ugyanolyan nyugodtan, mint mindig. Szokatlan csak annyi volt, hogy a várt nyugalom helyett dermedt voltam. Ez feltűnt, hiszen már tucatnyi év óta vezeték. És ma is élvezem a kocsit. Bedőlök kissé a kanyarba, örülök a gyors kiugrásoknak, az ügyes sáwáitásoknak. Valaki más vezetett helyettem. Jeges nyugalommal, kis öröm, vagy bosszúság, rendülések nélkül — mint egy gép. Túl kellene lenni rajta. Régi ügy, régi, mint az első szerelem. ' A port néztem a cipőm előtt. Az első csepp, apró kavemát hagyott benne. Kifújtam az orrom. Üjra zizzent az újság. Kivettem magam mellé. És akkor homályosan megláttam őt és magam, ugyanitt Szerelmet vallottunk. Milyen friss és igaz volt... örömeinket láttam. Kirándulásainkat. Titkos jeleinket... Mennyi erő áradt' belőle?! Engem is felrázott és olyanná tett, ami ma k vagyok, — akartam az | élettől valami! Legyőzte kishitűségem. Biztatott és bízott bennem, amikor senki sem hitte, hogy valamire viszem. Nekivágtam a pótfelvételinek, bejutottam az egyetemre. Célt mutatott és boldoggá tett Aztán magam előtt volt az az éjszaka, amelyről mindent hihettem, csak azt nem, hogy az volt az utolsó.,. Hajnali négykor az Alkotás utcán végigdübörögtek a páncélosok. Néztük őket a függöny mögüL Azt mondta: csak a szigorlataiddal törődj! Reggel lement kenyérért. Az ajtóban láttam utoljára. Irt Ausztriából — eldobtam a levelét Nem kellett volna. És most, egy órával ezelőtt láttam viszont a képeken. Az Újság leesett a földre, félig kinyílt. Ziháltam, mintha irtózatos messzeségből futottam volna. Láttam a kezét, csuklóján drága nehéz karkötő. Lehajoltam, fölemeltem az újságot. Szétnyitottam, — még kellett tennem. Az autópályán történteket mutatták a képéit öt emelik ki az egyik fehér Mercedes roncsaiból... Megpróbálják a vérátömlesztést... Egy közeli fotó: nyakában a régi arany medailon, amely kinyílt, s amelyben, — immáron tizennyolc éve, — most is engem mutat, a fénykép... És letakarva elviszik, öt viszik, megismételhetetlen óaranyom kékkel... Peiner Zoltán versei: Tulipánt öltöztetek Tulipánt öltöztetek dérbe, tűzzel ütök égő erdőt. Körmeim kék holdja alatt pirosló vércseppjeid. Adnál-e rám fehér Inget? Viselnél-e fuldoklásig? Harmadnapra sötét hajad mind egy szálig lepusztul. Szavaid kisebesednek. Nem fogódzhatsz, csak a késbe. Menyegződ arany hangszere sárban, esőben rohad. Gyöngy-borosta ragyog rajtam. Létezésed kivilágít. Jéggel dobolok az öröm kifeszitett bársonyán. Meditáció Most már dűlőid szigorú tekintetét szeretném megérteni hazám. Lásd, asszonyommal s egy cuppogó, Us poronttyal itt állok földjeid között. Körülöttem az elvásott arcvonásu nyarak és telek. Érzem a gyom égett, fanyar ízét, a pusztákról örvénylő szelet, amerre egykor a népvándorló nyomor elvonult. Keshedt akácaid ökölbe szorított dühét lázaK fény feszíti A szegénysorok riadt ablakaiból a tájra sóváran már senki sem mered. Állok a gazdag őszben, hallgatok. Nézem a Maroson az eget és tudom a füzeken túl Is béke van. Komoly rend, országos számvetés. Keresem a rejtő füvek, hantok mögött örökségem: őseim utakra és fákra írt parázsló szavait, hogy végső oltalom lehessen ez a táj nekem, ahol élek s dalaim mondogatom. Kunyhó a hegyen
