Békés Megyei Népújság, 1973. június (28. évfolyam, 126-151. szám)
1973-06-03 / 128. szám
KORÚ STA J KULTURÁLIS melléklet Egy kiállítás űrügyen végekről való egyik szellemi csörgedező patakot véltem felfedezni az 1973. május 24- • én Budapesten, a Fiatal Művé- I szék Klubjában 1 megnyílt kiállításban. Nem a két csabai kiállító, Vollmuth Frigyes és Gaburek Károly műveiről — grafikákról, festményekről — szólok, csupán ürügyet szolgáltattak arra, hogy a bennem felkeltett gondolatokat elmondjam. Nem világot, még falakat sem rengetők ezek, csupán egyfajta észlelések. Az ragadott meg elsősorban, hogy a Fiatal Művészek Klubja nem valamiféle istentől, embertől elzárkózó-bezárkózó „telep”, hanem olyan hely, ahová „belépni... mezítláb is szabad”. Amikor e helyen Petőfit citálom, arra gondolok,, a klub vezetője, Oká- nyi Kis® Ferenc elősegítette azt a lehetőséget, hogy a vidéken élő művészek is bemutatkozhassanak itt. Ezért véltem felfedezni a kiállítást, pontosabban a klubot olyan csörgedező pataknak, amely ily’ módon az országos áramlásba viheti be a végek, a vidék szellemi értékeit. Távol áll tőlem olyasmit mondani, hogy akár tőlünk, Békés megyéből felkerülő munkák máris mind kincset érők, de azt merem mondani, az ilyen hely alkalmas arra, hogy a kincsek országos ablakot kaphassanak. Mert — ha már képzőművészeti kiállítás az apropó — mi Békés megyében, a megyei napilap szerkesztőségének előcsarnokában a havonkénti-két- havonkénti váltással ka- marakiállítást rendezünk, ami egyfelől inspirálja a festőiket, grafikusókat alkotásra, hiszen bizonyos nyilvánosságot kapnak, másfelől az értékek kiválasztódásához járul hozzá. És ez nem más, mint misszió, a művészetek missziója. S ezt véltem felfedezni az ország szívében, Budapesten is, a Fiatal Művészek Klubjában. Csakhogy ez a miénknél, a szerkesztőségi előcsarnoknál jóval több. Több már azért is, mert a végeken sokszor nehezebben oldódik az értelem, a szív a művészetek iránt azoknál, akiknek olykor egy-egy szava forrást nyithatna meg. Félreértés ne essék, nem elzárkózásról beszélek, hanem arról, hogy olykor akarva-akaratlanul a művészetek a perifériára szorulnak, esetleg pártfo- golást kapnak, ami abból is fakadhat, hogy tele a kezük ezeknek az embereknek sok mindennel. Kell a kenyér, a tej, a hús, a víz, a villany, az üt, hiszen csak a javak termelésével nyújtható az az embereknek, amire szükségük van. S ebben a soha meg nem szűnő küzdelemben olykorolykor elhalványul a művészeteik pártfogása. Ehhez még hozzájárul az is, hogy az ország szíve mindig dobog és áramlaflak onnan az alkotások s ez megnyugvást kelt bennük. Pedig hát mint semmi másban, ebben sem lehet megnyugvás, hiszen a rideg acélsir neket is melegszívű emberek csinálják, akik, miközben izzanak előttük az acélrudak, odaálmodják a gördülő kocsikat, melyek befutják az egész világot, a mi szűkebb pátriánkat is. S ott iil bennük a többi "melegszívű ember, akik talán éppen elhagyták a Naplómból Vili. Fiiadéi« Mihály elég kicsi ez az ország magamhoz öleljem és elég nagy ez az ország hogy bokrai között elvesszék örökre valami vulkán feszül bennem és ezer felköpött ősöm lelke is es jaj nekem mert mégis hiszek még a szó mágikus erejében és jaj nekem: a guzsaly-adta reményfonál ősszekuszálódik ujjaim között s a labirintus tátott szája csal munkát és pihenni igyekeznek. És éppen itt mondanám és mondom, hogy a művészetekkel való találkozás szellemi regenerálódást is jelent, ezt pedig nem lenne szabad az esetlegességre bizni, hiszen sokkal nagyobb szüksége van erre a ma emberének, akinek újabb éis újabb technikai megoldásokon kell törnie a fejét s a társadalom más megoldásra váró feladatain, mint mondjuk a középkorban élőknek. (Arról e helyen nem szólunk, hogy a középkorban egy szűk réteg privilégiumát képezték a művészetek.) És ha arra is gondolunk, hogy még mindig érezzük a középkor ízét is, hiszen 30 éve nincs még, amikor a félfeudális jellegű Magyarországon a munkásosztály vette át a hatalmat. Nem akarom magam e helyen valamiféle „oskolás” módon kifejezni, de a nyelvemre kívánkozik, hiszen szemtanúja voltam, olykor részese is, hogy akkoriban a lovaseke, a kézikasza, a kapa volt a mezőgazdaság legfőbb termelési eszköze. Ma pedig a gabonaaratáshoz nemigen tudom, hogy használnának kaszát az Alföldön, sok gazdaságban már a kukoricához sem nyúlnak kézzel. És ha már a három évtizednyi idő változásaira utalók, megjegyzem még azt is, hogy az akkori kis íalvainkban az intelligenciát a tanító, a jegyző, a pap, a patikus képviselte. Meg ha volt orvos. Ma pedig? Ott vannak a technikusok, a mérnökök, az állattenyésztőik, a mezőgazdászok és az isten tudja még kik, nem tudnám röviden őket felsorolni. És hát a régi kaszás emberek közül sokan a traktorra ültek, géppel szórnak vegyszert a növényre, sertés- és tehénkombinátokban dolgoznak. Ha már itt tartok, azt is elmondanám, hogy a kiállítás egyik látogatója megjegyezte, rámutatva egy kiállított képre, amely jellegzetesen régi, talán száz- vaiahány éve épült lakóházat, majd egy másik festményre, amely fekete fejkendős asszonyokat ábrázol, hogy „ilyen a falu”. Ebben az esetben a mi szűkebb pátriánkról, Békés megyéről volt szó. Azt említeném meg ezzel a látásmóddal kapcsolatban, mert szerintem erről van szó, hogy ez «s az Alföldhöz tartozik, mármint a száz-vala- hány éves falusi kis házacska, hiszen 30 éve sincs annak, hogy a középkor eltűnt ezekről a tájakról. És teljesen érthető, ez a kor követelménye, hogy a nagyobb településeken gyorsabb a városiasodás. Mondjuk Békéscsabán, a megye- székhelyen. De mi is volt három évtizeddel ezelőtt itt? Mezőváros lévén Békéscsaba, nem volt közmű- vesítve, a mai Szabadság téren annak idején disznópiac volt s most emeletes lakóházak vannak a környékén is. Az öltözködés milyensége pedig bizonyos szokások kísérője, melyek erősebbek mindennél, mert ennek morális háttere is van. Egyebek közt, hogy hány éves asszonynak már sötét színű szoknyát illik felvenni. De ez már a néprajz körébe tartozik. A látásmódon kívül utalnék az ízlésvilágra is, amely mint közismert, elég korán alakul ki az emberben és a legkonzervatívabb, a tudatnál is lassabban fejlődik. Én például, azért nem a sötét falut láttam azokon a képeken, melyekről a kiállítást látogató társam art mondta, hogy „ilyen a "falu”, mert azokon a fekete szín a domináló. A festő mondta, hogy az öreg falusi háztetőnek miért választott fekete színt, azt" ő maga sem tudja hirtelen. Tehát, ez a festő „színvilágát” fejezi ki és nem mást. Láttam ugyancsak sötét ! színekkel festett képet, amelyet szívesen akasztanék a lakásom falára. Pedig nem vagyok egyáltalán a fekete szín szerelmese. De a festmény egy életképet vetített elém, melyben sűrítve láttam egy közeget. Mégpedig a mi ezernyi színű falusi életünkből. Említettem már, hogy a fiatal művészek budapesti klubjának azért tulajdonítok nagy jelentőséget, mert a végekről, a vidékről felkerülő művek is az országos áramlásba vihetők be, hogy az értékek országos ablakot kaphatnak. Másik gondolatként pedig art említeném, hogy a táji kötődésű téma- és érzelemvilággal ugyancsak gazdagodnának kulturális értékeink. Mert bármilyen okos dolgokat művel valaki, ah azok az ismeretlenségre kárhoztatnak, a köznek mit sem érnék. Ezt azért mondom, mert a forradalmi múltú Viharsarokban a megyei lapon kívül más publikációs lehetőség csak elvétve akad. Persze ez nem csupán a képzőművészetre vonatkozik, hiszen a fiatal művészek budapesti klubja más művészeti ágakat js pártfogol. Hisszük, hogy a fővárosi alkotóműhelyek, hírközlő szervek jobban felfigyelnék arra a misszióra, amit a fiatal művészék budapesti klubja betölt. Cserei Pál KÖNYVHÉTI KÉZFOGÁSOK D öntenem kell, ma már halaszthatatlanul döntenem kell, mert sürget az idő. Nyomja a lelkem két megválaszolatlan levél, amelyek szinte betű szerint is egyeznek, pedig az egyik ott íródott, „ahonnan messze kell utazni, míg az ember hegyet láthat”, a másikat pedig onnan röpítette a posta, ahol az Alpok lába elé borul a vidék. Egyik táj sem a szülőföldem, de mégis, mind a két levél, mintha hazahívna. Tisztelettel meghívjuk — írják — a könyvhét alkalmából rendezett író-olvasó találkozóra, a községünk kultúrházába... Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki a napokban ilyen örömteli gonddal viaskodik. Szokás lett, országos szokás, szinte gyönyörű új népszokás, hogy az írók időnként-alkalmanként személyesen is találkoznak az olvasókkal. Mi hasznuk e találkozásoknak? Van valami gyakorlati hasznuk, vagy pedig csak azért történnek, hogy emeljék a könyvünnep pompáját? Nem én kérdezem ezt, hanem egyszer egy döbbenetesen éles eszű csátaljai szövetkezeti kocsis kérdezte, persze, csak amolyan szónokian, szinte önmagától. És a kérdés egyik oldalára ó maga megfelelt: „azt én jól tudom, mondta, hogy nekünk egy-egy ilyen találkozóból mi a hasznunk. Én jómagam például úgy tekintek a versre, novellára, regényre, mint valami csodára. A csodákat pedig nem szeretem. Én, kérem, érteni akarok mindent, amivel szembetalálom magam. Mondom talán egy példát. Van egy városban lakó kis- unokám, akinek el kellett magyaráznom, hogy miként születik a kenyér. Hogy a búzát elültetik a földbe, az ott a nedvességtől megdagad, csírát hajt, a kis sápadt csíra áttöri a talajt, aztán a napfényen úgy megizmosodik, mint a parkban a fű, azután szárba szökken, kalászt terem, magot terem, beérik, learat-* juk, megőrüljük, és a lisztből végül is kenyeret süt a pék. Mi pedig szeretnénk azt tudni, miként kerül az a picike kis versmagocska a költő leikébe, ■ milyen folyamatokon megy át a gondolat, míg megszületik a költemény. És olyan dolgokat is tudni szeretnénk, hogy az elbeszélésből, vagy a regényből mennyi a valóság és mennyi a költés. És kiváncsiak vagyunk arra is, miként látják az írók a mi életünket Ha választ kapunk ezekre a kérdésekre, jobban megértjük, jobban szeretjük, és még inkább tiszteljük az alkotást. Hát nekün^ »ért kedvesek ezek a találkozások.” Akkor is elmondtam, most is elmondom: én felfrissülök tőlük. Különösen, ha falusi olvasókkal talál ko-s zom. ha velük beszélgetek, ha velük fogok kezet, úgy érzem magam utána, mintha a tarisznyámat újra töltötték volna hamuba sült pogácsával. Szeretem a nekemszegezett kérdéseket, még az angyalian naiv kérdéseket is szeretem; jó érzés tudni, hogy az ember munkájának szemmel is látható értelme van. Ott, Ctsátalján, a felejthetetlen Csátalján, a tatáikor zó után, búcsúzásként büszkén mutogatták a szépen gondozott Határt. Hintóra ültettek, s mert tudták, honnan indultam el egykor, kezembe nyomták a gyeplőt, és engedték, hogy kedvem szerint nyargal- tassam a szövetkezet szilaj lovait... Simon Lajos Feldmann Tibor V. J. portréja