Békés Megyei Népújság, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-13 / 110. szám
Ki jár a padláson? Irta: Krúdy Gyula Adventben. StV rult hajnali misékre szokás járni, Kontarini, a kísértet elfoglalta helyét a padlásablakban, ahonnan lelógatta lábait és száradó babszemekkel, maréknyi lencsékkel, sőt, még dióval is megdobálta azokat a nőket, akik a falak mellé lapulva, félig- meddig még az álom lakatjával voltak lezárva. Kontarini még az ötvenes években került a régi falusi házba, mégpedig zsandárnak öltözve és hogy, hogy nem, a lószerszámos kamrában felakasztotta magát. Kontarini utánozgatott kutyaugatást, macskanyávogást, denevércincogást és más olyan hangokat, amelyek a kísérteteknek meg vannak engedve: a nagykendőbe burkolt lányok, mint a téli hajnali álmokból itt felejtett látomásai: helyesen kiverték a taktust cipősarkaikkal, amikor a templom felé siettek. Az öregasszonyok pedig, akiknek macskabőrű, kopott kabátjai már csak akkor szépülnek meg, amikor az első hó befehérítette azokat, mintha új ruhához akarná őket juttatni. Az öregasszonyok pedig Kontarini minden incselkedése mellett sem gondolhattak másra, mint adósságaikra, az elmondandó imádságokra. Mire a hajnali misének vége volt és a hívők a félhomályos templomból a szürkülő utcára értek, Kon- tarininek, ott a padlás lépcsőjén, amúgy is lejárt az ideje, vissza kellett másznia a kéménybe vagy valami ócska ládába, ahol az effajta kísértetek élnek. Történt, hogy egyWJád nevű, mihaszna ember került a nagyapám házához, aki mindenáron hasznosítani akarta magát azért a karéj barna kenyérért, amelyet a cselédek kenyeréből levágott és szalonnáért, amelyért személyesen járt fel a padlásra, de a szalonna bőrét nem ette meg, mert úriembernek mondotta magát. Valami távoli atyafi volt ez a Náci, aki valahol, valamiképpen elcsúszott az életben, ugyanazért nem nőtt meg nagyobbra, mint egy tízéves gyermek, bozontos szakállt eresztett, amelyben öröme tellett, hogy szürkül, mert valami csodát várt attól az időponttól, amikor megöregediK Csak addig húzza ki valahol — bizonyos évekig —, akkor nagy juss vár rá, mondta. Miután télen a rendes favágó mellett, aki hajnalonként nagy ködbe borult árnyékként, mint akár a halál ballagott el vállra vetett fejszéjével és fűrészével a kerítés mellett, nem sok tennivalója akadt piádnak, a hentességre próbálta magát vetni. De a hentesség- ben is szemközt találta magát Kis Dániellel, aki a nagyapám házában már évtizedek óta ellátja a disznóölést, mindig harcos vidámKrúdy Gyula 19S3. május í-én hunyt el Budapesten, alálának 4«. évfordulóján kö- öljük a fend, még sehol leg nem jelentetett Krúdy- ovellát, melyet az Író ' leá- ya, Krúdy Zsuzsa bocsátott terkesztőségünk rendelkezéságot hozott magával a házba, amikor késeit, bárdjait zörgetve megjelent, éhhom- ra savanyú kerti bort törölt le a bajuszáról és bőrmellénye volt, amelyben a leghidegebb téli reggelen is bejárta az udvart, hogy szemügyre vegye az ölésre kiválasztott sertést. Náci tehát a hentességnél sem hasznosíthatta magát. Próbált még hóembert építeni az udvaron à gyermekek mulattdtására. Szeretett volna a pincében is körülnézni, hogy helyén van-e minden hordó, ahogy ő azt valaha egy dunántúli pincében látta, de ide nem juthatott el, mert a pincekulcsot az öregúr a párnája alatt tartotta. A semmire sem jó távoli rokon tehát, hogy ne maradjon meg haszontalan kenyérpusztítónak: fejébe vette, hogy majd a kísérletet pusztítja ki a házból, holott annak volt létjogosultsága, miután már ötven éve felköltözött a lószerszámos kamrából a padlásra. — Ma meglestem őkéimét — jelentette Náci egy napon, amikor vacsoraidőben az asztalvégen helyet foglalt és szokása szerint nagy aggodalommal figyelt a körbenjáró töltött-káposz- tás-tálra, pedig tudhatta, hogy a háznál a töltött káposzta még sohasem fogyott ki. — Meglestem, mert elbújtam egy padláson lógó vadásztarisznyában, amely körülbelül akkora, mint a mai levélhordók táskája. Olyan nagyságú, mint a vadmacska, amely az erdők szélén szokott az utasok nyakába ugrani. Puska kell ennek az elpusztításához, mert egyébként szembeszáll az emberrel. Nem is mertem rákiáltani a vadásztarisznyából, megvártam, amíg magától kimént a padláslyukon. A padláson SSS nem nagyon érdekelte az asztalvégi fantáziákat, ugyanezért Náci másnapra újabb történettel állott elő, amíg kerek szemei megható ragaszkodással csüggtek a makarónis tálon, amely makaróni voltaképpen csak barna pecsenyezsírral jó, ámde a felsál-pecsenye alól apránként kikanalaznak minden zsiradékot. — Mégsem a vadmacska volt a kísértet, ez csak amolyan segédje lehet az igazi kísértetnek. Mert vannak bizonyos férfiak is, akikhez a macskák úgy ragaszkodnak, mint az asszonyokhoz. Az igazi kísértet a nagyapa téli utazóbundájában lakik, amely bundának tudvalevőleg a legnagyobb zsebei vannak ebben a házban. A nagyapa, amíg útonjáró ember volt, bennfelejtett az utazóbundájában valamit. Talán egy kétcsövű pisztolyt — folytatta sejtelmes hangon Náci, — amely pisztolynak a kezelését senki sem tudja rajta kívül. Meg kellett volna kérdezni az öregurat ebben az ügyben, de ő olyanforma ember volt, akitől nem lehetett semmit sem kérdezni. A haszontalan Náci tehát tovább kutatott a padlás rejtelme után, persze csak napközben, mégpedig fokossal felfegyverkezve, a keresztet sűrűn szórva magára. holott nem is volt valami vallásos ember, mert a böjtöket általában szerette észre nem venni és csak másnap tett magának szemrehányásokat, amikor elmulasztotta a kántorböjtöt. — A kéményre gyanakszom — mondta egy napon Náci úr az asztal végén az öregasszonynak. — A kéményben kell lenni valakinek, mert világosan hallom a horkolását, köhintését, forqolódását, nyöszörgését, mint az alvó ember szokta. De a kéményt a tüzelés miatt tavaszig nem lehet kibontani. — Hát semmi mód sincs rá, hogy ettől az ostoba babonától megszabaduljunk, hogy a vénasszonyok éjszaka kimehessenek az udvarba, hogy a lefölözött tejre ne mondhassák többé, hogy azt Kontarini itta meg? — dörrent fel az öregúr az asztalfőn, aki figyelemmel kísérte Náci világbolóndítá- sait. habár úgy tett, mintha nem figyelne oda. Náci ijedtében lekapta szemét a tepertővel bőven meghintett túróscsu- szás-tálról és felelt az öregúrnak: — Tegnap a városban járván, véletlenül találkoztam egy régi cimborámmal, aki most a miskájerséget folytatja. Rézkarikák, rézdrótok lógnak a derékszíján és a legnagyobb állatok, még a hím farkasok is félnek tőle. A kutyák pláne veszettül ugatnak, a sertések kitörik az óljukat, a csendőrök tombolnak, mikor az. ilyen ember, aki az állatokat a nemüktől megfosztja, beteszi a lábát egy faluba. Arra gondoltam, hogy ezt az embert ide veszem magam mellé! Az állatok hóhérja majd csak elbánik a kísértettel is. — Nem bánom, akárhogy lesz, de végre békességet akarok a házban — felelt az öregúr, mire Náci másnap csakugyan beállított barátjával, egy agyagszínű, bajszos, rücskös képű emberrel, akin minden állatbőr- böl volt, hogy az állatok féljenek tőle. Csikóbőr volt a mellénye, kutyabörből a rtadrágja, farkasbőr a kabátja. Kiválasztott sertés- tüskékből volt fonva az óralánca. Ez volt Náci barátja. Most már együtt lesték az asztal végén a tálakat. Napközben azonban a padláson tanyáztak és kiáltozásuk hallatszott, amint az ötven év óta itt ravaszkodó kísérteiét hajkurászták. Náci pedig mindennap mutatott valamely ócska gombot, frakkdarabot, vagy durva szakállszőrt, amit a kísérteiből sikerült kitépni a birkózás közben. Míg egyszer aap7™a veszett lármára maga is felballagott a padlásra és ott találta Nácit és barátját, amint egymást fojtogatták volna. A földön egy pakli szétszórt kártya, amelyet most lábaikkal tapostak, miután kártyázás közben összevesztek. Ezután a régi házban két személlyel kevesebbre főztek a konyhán. Párzsa János Hid KIÁLLÍTÁS BÉKÉSEN ékés, az új város már régóta nagy mecénása a képzőművészetnek. Alkotók kis köre alakult ki itt az elmúlt esztendőkben, és különböző tárlatokon, a művelődési házban megszervezett Alkotók klubjának összejövetelein, és többen Békéscsabán, lapunk szerkesztőségének kamarabemutatósorozatában js szerepeltek már, sikerrel. Közben még többen választották ezt a fiatal várost alkotómunkájuk színteréül, és örökítették meg az itt élő embereket, hétköznapjaikat, ünnepeiket, festették-rajzolták a tájat, az embert körülvevő valóságot. A várossá alakulás alkalmával nagyon szép kiállítást nyitottak a békési alkotók műveiből a helvl múzeumban. Huszonötén hozták el alkotásaikat, Békésen élő. vagv onnan elszármazott művészek, és olyanok is. akik Békés város közvetlen környékén élnek, dolgoznak, és sok kötődésük van e szűkebb vidékhez is. Az alkalmi, igen színvonalas kiállítás megnyitójában Ó, Kovács István, a járási hivatal elnökhelyettese méltó szavakkal idézte azt a nemes akarást, törekvést, mely a kiállítást életre hívta. „Nem az alkotókat és alkotásaikat, hanem tiszta érzéseiket kívánom méltatni — mondotta. Ritkán fordul elő, hogy művészemberek egyformán tudjanak lelkesedni, de itt ma ennek lehetünk tanúi, mert szívbéli érzések hoztak itt össze olyan embereket, akik a művészet oltárán nem egyszerre és nem azonos fokon kezdtek áldozni, és nem mindegyikőjük áldozati füstje szállt az ég felé, de a szívük tiszta érzése azt mondta: menj, vallj magadról, az emberekről, a természetről, hogy íme, ilyen vagyok, így látom az életet, a környező világot. Jöttem hogy lássalak, hogy köszöntselek. hogy veled örüljek, szülőhazám. Kezdők és befutottak, első. kiállítók és külföldi sikeresek testvéri összeölelkezése ez a tárlat.” A megnyitón több százan voltak ott, és igazat adhattak Ö. Kovács István szavainak. Nem is lenne idekívánkozó, hogy a huszonöt kiállítóból bárkit is kiemeljünk. Az anyag, a bemutatott grafikák, olajképek, kerámiák szépek, értékesek. Képviseljenek bár sokféle stílusirányzatot, alkotói látásmódot, egyben azonosak : sugárzik belőlük ' a szülőföld, a szülőváros, a szűkebb pátria szeretete. És ami a fő: ezt a sugárzást érzik, átveszik azok is, akik a képek előtt állnak, és örömmel válnak részeseivé annak az élménynek, melyet ez a fiatal város olt alkotóiba. (S.) Madách Kiss Dénes „Mondottam ember: küzdj...” ismétlem százszor magamnak Papírra dermedt szavakból nyerek vérmeleg hatalmat szívok éltető szép erőt ráncaid közt történelem Egekig kiált a nagy előd s ha mondom hiszem szavait újra süvíti most velem „Mondottam ember: küzdj...” legyen a zászlóm felirata ez s a csontsajdító küzdelem szándéka célja szent nemes Egyedül sem marad magára ki mások sorsát felveszi Az nem lehet tragédiája de az Tesz tündöklő ruhája Gyötrelmében is emberi! Egy csésze tea Szűts László Vettem egy öreg szamovárt (Készült a múlt század végén Tehát még Csehov idejében) Vettem egy öreg szamovárt Mert arra gondoltam Valaki egyszer feljöhet hozzám Aki nem szereti a presszó-kávét És akkor mivel kínálom meg?f Valaki egyszer feljöhet hozzám Abból a neutron-szélből Abból a proton-havazásból Amelyben odalent csatangolunk Életünk mágneses terein Valaki egyszer feljöhet hozzám Meggémberedett éveivel Átázott emlékekben És akkor mivel kínálom meg? Vettem egy öreg szamovárt Hogy mindig legyen nálam Egy kis melegség Egy csésze tea
