Békés Megyei Népújság, 1973. kedd (28. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-04 / 29. szám
KÖRÖSTÁJ A Szakszervezetek Megyei Tanácsának vezető titkárával beszélgettem a művészeti nevelésről. Arról közelebbről, hogy milyen kapcsolat is található a szakszervezetek és a művészetek között. Kiderült, hogy rengeteg. De az is kiderült, hogy ez a rengeteg szál bizony hellyel-közzel még eléggé vékonyka, könnyen szakadó. Mert hogyan is lehetne tovább lén- ni — ahogy előszeretettel meghatározzuk a fejlődés fogalmát más szavakkal — ha nem mondanánk meg őszintén, mi az, emi gyenge, ami idejétmúlt, vagy amiről jószerével csak szavakban és írásban esik szó, de nincsenek még meg a valóságban. Vagy ha vannak i3, röpke időre, kampányidd- re, szépség-flastrom időre. Pedig a népművelők (és mások is!) a megmondhatói, mennyi dolgunk van ízlés ügyében. Hogy milyen kificamodott, furcsa és seké- lyes sokszor egész nagy embercsoportok ízlése, hogy a sokáig jellemző példaként említett tükrös rekamiéról még alig keltünk fel; hogy & régi ponyvaregények helyett újmódi gicesek — tálalva filmen, regényben, festményen, színpadon — bódulatában élnek sok százezren. Ezért hoztukjizóba a művészeti nevelést. Meg azért is, mert az elmúlt esztendő végén a művészeti szak- szervezetek központi vezetősége is tárgyalt erről, és minden szakszervezetekre vonatkozó, okos megállapításokat rögzített. Csák néhányat ezek közül. „Vigyük közelebb a művészetet a tömegekhez és a tömegeket a művészethez.” Más: „A jó hagyományok alapján keressenek (a szak- szervezetek) új utakat a művészek és a közönség kapcsolatainak alakításában.” És végül; trAmikor a közönség művészeti neveléséről, e munka segítéséről beszélünk, elsősorban, magunkra gondolunk. Mindenekelőtt a szakszervezeti tisztségviselők, aktivisták, a szocialista brigádok, a művészeti szakmák szakszervezeti tagsága, az ifjúság, különösen a szakmunkástanulók alkotják művészeti nevelőtevékenységünk terrénumát.” A három közül egyről is hosszasan lehetne szólni, eszmét cserélni, keresni azt, hogy mi van már, és mi nincs még? De ez a három meghatározás szorosan ösz- szefügg. Csak erősíteni és nem vitatná lehet az elsőt: közelebb a művészeteket a közönséghez! Közelebb a közönséget, az embertömegeket a művészethez! Innen már logikai következmény az, hogy a szakszervezetek vezetői és (aktivistái szembenézzenek a dologgal, és szintén feltegyék a kérdést: miféle új módszerekkel, miféle új formákkal-keretekben, és hogyan? A jó hagyományok alapján új utakat keresni. Ez az! De ehhez pontosan ismerni kell a jó hagyományokat, és folyton táguló horizonttal keresni és rátalálni az éppen helyes új utakra. Szédü’efesen nehéz feladat! Rossz népművelő az, aki azonnal ki merné jelenteni (hányán kijelentik!): Tudom az új utakat, az új formáikat, az új kereteket! Kétséges, hogy pontosan tudja. Esetleg csak sejti, még a tudományosan megalapozott ismeretek alapján is csak elképzeli — megfelelő felmérés és másirányú ismerkedés után — a helyesnek vélt utat, módszert, formát. Nem véletlenül találták ki a megye vezető népművelői a bázistevékenységet. Azt, hogy egy-egy, a többinél valamivel jobb vezetésű-adottságú kultúrházban ilyen vagy olyan közművelődési témakörben végeznek hatékonyabb kísérleteket, és majdan — jó lenne mielőbb! — tapasztalataikat átadják másoknak is. De térjünk vissza a mi témánkhoz. A művészetet — új utakon, új módszerekkel, formákkal, keretekben — közelebb vinni a tömegekhez, és a tömegeket is közelíteni a művészetekhez, mert értük vannak azok. Jobbításukért, szórakoztatásukért. És a passzusok egy másik része: az sem éppen megvetendő, sőt korkövetelmény, hogy a szakszervezeti tisztségviselők és aktivisták elsősorban önmaguk nevelésével kezdjék és elsősorban azt keressék meg, hogy miként segíthetik a kapcsolat — művészet, művészek és közönség — erősítését? Amikor ezekről beszélgettünk, kiderült, hogy nem is olyan egyszerű, nem is olyan könnyen kipipálható dolgok ezek. Hogy meg kell ezekért szenvedni; hogy ré- gesrégen lejárt a szép jelentések kora (?!), hogy valóJ ban itt az ideje, hogy száz és százezreket közelítsünk a művészetekhez, mert különben megsokasodnak a gondok. Mondják: sokkal több és tartalmas elfoglaltságot kellene biztosítani az ifjúságnak? Igaz! Mondják, hogy a fiatalok körében növekszik a rendszeresen al- koholt-fogyasztók száma? Igaz! Mondják, hogy a színházak közönsége egyre csappan, és a mozik is csak a kalandfilmekre telnek meg, ahol izgalom is van, sex is van és álomvilág is? Igaz! Mondják, hogy a megyei művelődési központ Művészeink-sorozatán, vagy a politika) írók fórumán már jó közönség, ha tizenöt-húszán vannak, pedig a ház népművelői mindent elkövetnek, hogy többen legyenek? Igaz! Mondják, hogy akadnak rangos emberek, akiket soha nem láttak még könyvesboltokban? Igaz! Mondják, hogy egy és más körökben a kártya reneszánszát éljük, és órákat fecsérelnek el erre? Igaz! És mit soroljak még? Azt hiszem, kipontozhatnánk itt vagy száz sort, és az olvasó beírhatná a maga tapasztalatait. Ne haragudjanak, felesleges! Elég, ha csak megpengetjük a húrt, a lényegre ennyi is figyelmeztet: a művészetek személyiséget jobbító hatását nem nélkülözhetjük. De mi a teendő? Felnőtt emberek orrát nem lehet belenyomni a tejbe, hogy megérezzék az ízét, és aztán önmaguktó! igyák. Mégis, valami ilyesmit kell tenni, minden agresszivitás nélkül, okosan, illedelmesen, tisztességtudóan és elsősorban határozottan. A szakszervezetekben is. A szakszervezeti tisztségviselőknek és aktivistáknak is. Van mire építenünk. Akadnak szép hagyományaink, a közelmúlt évtizedekből és a távoli múltból is. Olvashatjuk a békéscsabai tanács közművelődési munkatervében, hogy a szabad társuláson alapuló munkásközművelődési, önművelő egyesületek hagyományainak felújítására törekednek! Kitűnő törekvés, szinte kínálja magát a szakszervezeti mozgalom számára, közösen, ezért, sokat tehetnek. Értesülök arról is, hogy e Szakszervezetek Megyei Tanácsának Kulturális Bizottsága az ifjúsági és a szocialista brigádok klubjaiban javasolja megkezdeni a művészeti nevelést. Megkezdeni? Bizonyos, hogy folytatás lesz az, de becsülendő, hogy ennyire elégedetlenek azzal, ami van, és megkezdésről beszélnek. Mit terveznek? Közös múzeumlátogatásokat, színházlátogatásokat. Jó ötlet, de nem új. Mégis jó, de csak akkor, ha nem jegyosztás és agyonszerve- zés kíséri, ha feltűnnének benne „a közös társuláson alapuló, önművelő” hagyományok. Emlékszünk még, (vagy most is volna példa ró), amikor a színházjegyeket rátukmálták az emberekre, aztán üresen ásított a nézőtér, mert még az ingyen jeggyel sem ment el a megajándékozottak kétharmada. Dicséretes, hogy egy-két képzőművészünk évek óta, rendszeresen tart művészeti előadásokat, de —■ valljuk Várkonyi János meg — ezeket inkább a TIT szervezi, inspirálja, és nagyon is esetleges, hogy hol, hová kerül egy-egy művész, mint ismeretterjesztő. Becsülendő, hogy — például a pedagógusok szakszervezete — Békéscsabán, Gyulán, Orosházán rajztanár tagjaik műveit • bemutató tárlatok rendezésével, Gyulán nyári művésztéiep szervezésével törik meg a művészeti élet állóvizeit. A pedagógus-festők megyei bemutatkozása már hagyomány, és — remélhetőleg — színvonalában is mindig jobb lesz. Még arról is beszélgettünk, hogy a legközelebbi, sürgős, már tegnap-kellett- volna-elvégezni teendő az, hogy a szakszervezeti tisztségviselők, aktivisták felmérjék, hol tartunk a művészeti nevelés dolgaiban, merre kell mennünk, és milyen új célokat kell elérni? Acélokról azt hiszem, tömör megfogalmazást ad e cikk három központi gondolata : hozzuk közelebb egymáshoz a művészetet, a művészeket és a közönséget, jó hagyományok alapján keressük az új utakat, módszereket, formákat és kereteket. végül a művészeti nevelést kezdjük önmagunkban. Ez a három Egyik sem vihet vakvágányra. hiba csak akkor történik, ha valamelyiket elfelejtjük, vagy nem tartjuk lényegesnek. Mert mind fontos és elkerülhetetlen. Sasa Ervin Krakkó Újév, láz, óda Prókai Ferone Még nem látta senki, amit én tudok, hogy éjfélkor egy pillanatra kialusznak mind a csillagok. Kioltják elnyűtt fényeik, hogy megújhodott, friss tiizekben fürdessék az ünneplő világot. Csak e jelre várok — Eldobálom összes terheím egy év porát, gondjaim bokrára rakódott zúzmarát lerázom, levetem szennyeseimet és mezítelen tisztasággal merülök éjféli harangszóba. Ám ha zakatolva hajnalt ver az óra és rárikoltanak a kakasok, mint világmegváltó új bolond velük kiáltozok; Te hitvány Föld! Te ezredévektől fogva gyarló bűnökbe rejtett Kánaán! Dobáld el végzet-terheid! Bombázók, tankok, lövegek súlya alatt nyög roppant tömeged, és az ember, ahány millió — iszonyú teher a minden emberre jutó embernyi súlyú gyilkoló golyó... Dobáld el, s vesd le szennyesed! Vietnam véres ingét! A bőr színének kasztjait és jaj! az éhezését — vesd le mind a szégyened! Nyúzott kérged vérző ököllel döngetem — ne várj! Siess míg messze fenn türelmesek a csillagok s a fényben ússz velünk, az embermilliókkal súlytalanul, galambtollfehéren a végtelen Világmindenségben! Művészeti nevelés hellyel-közzel
