Békés Megyei Népújság, 1973. kedd (28. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-25 / 47. szám
KÖRÖS TÁJ Horváth János kiállítása szerkesztőségünkben * Kedves Vendégeink? Kedves Barátaink!! Első alkalommal jelentkezik szerkesztőségünk kamara tárlatán a Fiatal Orosházi Festők csoportjának egyik tagja, s mindjárt tegyük hozzá: egyik legmarkánsabb egyénisége, Horváth János festő. A jelzőre — legmarkánsabb — emberi alapállása és edtalálkozása ez a napi munkának és a művészetnek, amely azonban nemcsak technikai segítséget ad, hanem visszahat a tartalomra, meghatározza a gondolatvilágot, a bennünket körülvevő való világot, s az ebből születő alkotások így a máról, a mának szólnak. Horváth János nem irányzatokban, nem izmusokban gondolkoidőn kívüli kusza dolgok keverednek. A belső hangulat árnyaltságában i* kifejező erejű portré az önarckép, a szolid tisztaságé a Margaretta, a női mozdulat szépségéé a Fésülködő lány. Tájképeiben, csendéleteiben is az embert keresi, ez utóbbiakban visz- szatérő motívum a napraforgó, amely nemcsak úgy szolgálja az embert, hogy hasznosítja, hanem gyönyörködteti, s a nap felé fordulásával mintha a néha elfáradt embert is erre biztatná. Horváth János több mint két évtizede jegyezte el magát a festészettel, s mint autodidaktának számos akadályt kellett leküzdenie. Volt, amit sikerrel vett, s van olyan, aminek újra és újra neki kell még rugaszkodnia. Kötelezi erre a tehetség, amely nem valami fennkölt múzsa által egyszer csak lehozott ajándék, amivel egvesapásra minden megoldódik, hanem ellenkezőleg: mind több munkára és sokszor nem is látványos dolgokra serkentő. Erről a tudatosságról tanúskodik a két évtizedes munka válogatásából ösz- szeállított kiállítás, amelynek megtekintésére invitáljuk az érdeklődőket. Sei észt Ferenc Romvári Etelka Zebegény Felfedezni valamit mindig izgalmas dolog. Hazánkat felfedezni látszólag könnyű, valójában nagyon nehéz feladat. Persze csak akkor nehéz, ha igényesek vagyunk felfedező utunk során. Igényesség nélkül viszont nem érdemes munkához látni, mert akkor az eredmény nem érdekel senkit. Valószínű így gondolkodott! Végh Antal is, amikor a „Magyarország felfedezése” sorozat legfrissebb köteteként az olvasó kezébe adta „Erdőháton. Nyíren” e. munkáját, melyet a Szép- irodalmi Könyvkiadó jelentetett meg, nem tudni hány példányban. Azt viszont — a könyv elolvasása után — érezni, hogy minden valószínűséggel kevés példányban ahhoz, hogy mindenki kezébe eljusson, aki szívügyének tekinti hazánk jelenét és jövőjét. Azt írtam, hogy hazánkét, pedig a könyvben csak Szabolcs-Szatmár megye Horváth János tíigi munkássága egyaránt méltóvá teszi. Az ő esetében a munkásság kifejezés nem csupán művészi tevékenységét jelenti, hanem a szíban benne van foglalkozása, sőt ennél több is: osztályos hovatartozása. Horváth János ugyanis gyermekkorától fizikai munkás, aki végigjárt jó- néhány foglalkozást, a vasúti pályamunkástól à szak- képzettség megszerzéséig. Lassan tíz esztendeje dolgozik mint műbútorasztalos, s ahogy ő mondja, a munkába vett fát kicsit élő anyagnak is tekinti. A lehántolt faforgácsok mögül előbukkanó anvag élni kezd a kezei között, a percenként alakuló, változó forma már a délutánra, az estére érleli a gondolatot, ad ötletet. A napi munká- bán ígv feltöltődött szellem a festőállvány előtt már kész gondolatokat visz a vászonra. Ritka szerencsés Elhangznt* Békéscsabán, a kamarakiállítás megnyitó. Ján, 1973. február 15-én. ÖNARCKÉP dik és ábrázol, hanem abban és abból a világból táplálkozik, amelyben él, s így hat vissza munkás mivolta alkotásaira. A tehetség mellett ez az érték vihette őt eddig tucatnyi kiállításra, Soprontól Egerig. Orosházától Budapestig. Hadd idézzünk ez utóbbi kiállítás alkalmából megjelent kritikából egy mondatot: „A harmóniát keresi, de nem úgy, hogv nyugodt mederbe terelje az indulatokat, hanem hogy felszabadítsa azokat, s a cselekvő pillanat részeként ábrázolja. Ettől élnek képei, beszélnek portréi.” Az itt látható képeken — amelyek olajfestményeinek egy része — jól érzékelhető ez a megállapítás. Élénk, néhol szinte tüzes színei a figyelem vonzásán kívül az indulatok tüzét, a belső történések erejét segítik kifejezni. Különösen jól látható ez a Bolond lány című képen, amelyen szinte megállt az idő, és téren, Könyörgés szerelem ellen Ladányi Mihály Szabadíts meg tekintetüktől, amely szememnek [elbeszéli:! szívem arra való, hogy szeressem vele őket — szabadíts meg ujjuk hernyóitól, amelyek bejárják szikkadó koponyámat — szabadíts meg az úttól, amely mindig küszöbükig 1 vezet] szabadíts meg a madártól, amely mindig fölö-tük I énekel.) . szabadíts meg vérem vasreszelékétől, mellük [mágnese közt ne remegjek,) szabadíts meg a fénytől, amely testükről csípős porként pereg szemem csodálatába — szabadíts meg szemem éhségétől, amit szerelmük Júdás-pénzével majd beterítenek. Ha nyár, ha tél... Zelk Zoltán Dél van, becsukom a szemem, mert csak hunyt szemmel látom én lábhoz futó patakom, grundom, utcám, világom, a fénnyel fürtös éjszakát, a ki nem alvó lángot: ba lelakatolt téli ég, ba holdjasincsen nyár volt, mi ablakunk alatt az ág, viselt lombot, vagy zúzmarát, mindig besütötte a szobát! új Kőmvv! Végh Antal: Entőtiátin, Nyíren szerepel, még pontosabban abból is csak: Penészlek, Üjfehértó, Vaja, Mátészalka, Nyíregyháza és Erdőhát. Penészlek. E név hallatán eszünkbe jut ,,A térképen nem található” címet viselő, sok port felkavart Darvas dráma, az a helység, melynek iskolájában: „Cserépkályha ontja a meleget, a falak hófehérek, a virágtartóban szép, zöldellő szobanövény, a padok újak és a padokban a gyerekek tetvesek...” , Penészleken nem látták a gyerekek még szüleiket fogat mosni, itt isszák a denaturált szeszt és a nova- bort, s egyesek oly nagyon megszerették a „durât” hogy egy deciért még egy egeret is hailandók a korcsma előtt lenyelni, az egvbegvűlt tömeg szórakoztatására. És ezen az állapoton nem segített és segít az sem, hogy Penészleken van az ország legnagvobb görögkatolikus temnloma, melyben 3500 ember fér el. A oe- nészleki ember nem istenfélő. mert ha úgv istenigazából felönt a garatra, akkor attól sem riad vissza, hogy tizennégy éves kislányával „olvat” akarlon csinálni. De búcsúzzunk Penész!éktől, látogassunk Üifebértó- ra. ahol az író évekig ta- nítóskodott. ismeri minden zegét-zugát. gondiát-^aját a teipnülésnek, mégis így összegzi véleményét: „Úi- fehértón az utóbbi négy-öt év alatt látszatra törtéit valami. A felületen? De a mélvben változatlan minden.” Ezt az állítását hitelesíti Pann Jánoséinál és fíönczi Miklóséknál tett látogatásának leírásával. Maid a falusi fiatalokról szólva ezt íria Végh Antal: ....úgv irt óznak a naraszti munkától, mint ördög a szentelt víztől.” Nem tarthatom magamban, ki kell mondjam: •'így érzem, nemcsak egy Üjfehértó” van ebben az országban! És ezután következik a kontrapunkt. Va- ia. melv gazdag, de húsz év alatt többet rongált ingven kapott, jobb sorsra érdemes kastélyán, mint azelőtt száz éven át Pedig értő. be csületes vezetői vannak a községnek, gyarapodnak is a lakók, de sajnos csak anyagiakban, mert: „... az ismeretteriesztő előadásokon mindig ugyanazokat az arcokat látni.” És a hárommillióért épült szép művelődési ház szinte kihasználatlanul, üresen áll, csak akkor telik meg. ha táncdalénekesek, vagy beatze- nészek érkeznek a községbe. Ismét „rémeket” látok? Mert megint arra gondolok olvasás közben, hogy sok Vaja van ebben az országban! Irány Mátészalka, mely „még nem igazi város”, ahová „nagyon kéne egy jó seprű”,mert „nemcsak az utcák gazdátlanok”, hanem néha átgondolatlan a tervezés, gond a lakáshiány. Egyszóval: kisváros, nagy gondokkal... A kísértés „ördöge” megint nem hagy békén: sok Mátészalka van még ebben az országban! Mátészalka után megérkezünk Nyíregyházára, a Nyírség fővárosába, ahol reggelente 18 ezer ember siet dolgára: a Mezőgazda- sági Kutatóintézetbe, a Tanárképző Főiskolára, a Ság- vári téeszbe, a gumigyárba, a Hajtómű-és felvonógyárba és a Konzervgyárba, — hogy csak a fontosabbakat említsük. És itt. Nyíregyháza bemutatásánál az író is optimistává válik: „Régen valaki azt mondta a Nyírségről: „Itt a szél fúj mindig, vagy a harang szól.” Jó ideje már nem a régi szelek fújnak itt sem, és most, 1969- ben nemcsak a harangszót hallani!” A sok bolyongás utolsó színhelye Erdőhát, az író szülőföldje, ahol erősen kísért az ifjúkor minden varázsa, ahol „bezárkózott a világ”, ahol Kölcsey és Móricz emlékét őrzik, de úrrá lett az emberen a gép és az alma. Mégis — itthon a legjobb. Végh Antal szerint is. A viszonylag derűs kép után — az események kényszerítő hatására — a kötet végére kerül az 1970-es árvízről szóló dokumentum, melynek megannyi lüktető képsorát egy egész ország érzékelte és érezte azokban a napokban. Ilven hát az író szerint Szabolcs-Szatmár. Milyen? Szélsőséges, ellentmondásokkal teli, mégis változó, feilődő, mert a fejlődés az ellentmondások megoldásával valósul meg. Ehhez azonban őszintén fel kell tárni az ellentmondásokat, szembe kell velük nézni, és le kell küzdeni őket. Végh Antal — az író feladataként — eleget tett ennek a követelménynek. Ezért érdekes. lebilincselő és elgondolkodtató ez a mű. Szilárd Adásra
