Békés Megyei Népújság, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-12 / 9. szám

Piotr Jaroszewîcz Új-Delhiben Piotr Jaroszewîcz lengyel mi­niszterelnök csütortökön, hiva­talos indiai látogatásának má­sodik napján Üj Delhiben talál­kozott Indira Gandhi indiai kor­mányfővel. A megbeszélésen megvitatták a kétoldalú kapcso­latok fejlesztésének kérdéseit, valamint a kölcsönös érdeklő­désre számabtartó nemzetközi problémákat. A lengyel kormányfőt még a nap folyamán fogadta Venkata Giri indiai köztársasági elnök. (TASZSZ) Minszkbe érkezett Leonyid Brezsnyev és Georges Pompidou Megkezdődtek a hivatalos tárgyalások Moszkva I Georges Pompidou francia köztársasági elnök csütörtökön a koradiélutáni órákban Minszk­be, a Szovjet Beloruszia főváro­sába érkezett. Jóllehet a francia vendég nemhivatalos látogatásra érke­zett, a repülőtéren üdvözlésére díszszázad sorakozott fel. A kü- iönrepülőgépből kilépő Pompi­Szovjet—francia csúcstalálkozó Minszkben, a Belorusz Köztársaság fővárosában csü­törtökön megkezdődött a szovjet —francia csúcstalálkozó. Ami­óta De Gaulle tábornok utóda, Pompidou elnök áll a francia ál­lam élén, ez a harmadik ilyen megbeszélés a két ország vezetői között Először Pompidou járt a Szovjetunióban 1970 októberé­ben, majd csaknem pontosan egy esztendővel később Brezsnyev, az SZKP főtitkára látogatott Pá­rizsba. Ekkor írták alá a két or­szág kapcsolatainak elveit meg­határozó okmányt, amely új sza­kasz a két ország viszonyában. Azóta bebizonyosodott, hogy a két ország — társadalmi és po­litikai rendszerük eltérő volta el­lenéré te — bizonyos közös ér­dekeket felismerve, hatásos együttműködésre képes a nem- aetközi kapcsolatok területén. Nem véletlen, hogy Brezsnyev a Szovjetunió ötvenedik év­fordulóján elmondott beszá­molójában Franciaországot em­lítette elsőként a Tealista politi­kát folytató tarés államok sorá­ban. A realizmus elemei minde­nekelőtt Franciaországra jellem­zőek — mondotta —, „amelynek vezet®. De Gaulle tábornok, majd Pompidou elnök már né­hány évvel ezelőtt határozottan hozzákezdtek a kölcsönösen elő­nyös együttműködéshez a Szov­jetunióvá] és más szocialista ál­lamokkal”. De Gaulle határozott lépései óta sok minden történt Európá­ban ég a világon. S mint a való­ságos politikában mindig, ezeket az eseményeket a maguk sokszí. nű és ellentmondásos mivoltá­ban kell tudomásul venni. Az eseménysorozat egyik szála kétségkívül pozitív jellegű: azokról az európai ese­ményekről van szó, amelyek megerősítették az enyhülés irányzatát Európában, s amelyek elérhető közelségbe hozták az európai biztonsági konferencia, majd egy kollektív biztonsági rendszer megteremtését. Ebben a folyamatban Franciaország egészében pozitív szerepet ját­szott és a biztonsági értekezlet ügyében álláspontja rendkívül közel áll ma is Moszkvához. A két ország nemzetközi együttműködését eredményeseb­bé teszi, hogy olyan kérdések­ben, mint az amerikaiak vietna­mi agressziója és a közel-keleti válság megoldásának módozatai — Franciaország a Szovjetunió­hoz hasonló nézeteket vall Természetesen hamis illúzió­kat keltene, ha mindebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a. szovjet—francia viszonyban nincsenek komoly és mély elemzést igénylő problémák. Ez elvileg is lehetetlen a társadal­mi rendszerből, valamint a poli­tikai és katonai kötöttségekből fakadó különbségek miatt. Sőt, ezeken túlmenően vannak bizo­nyos „speciális” nézetkülönb­ségek is. amely még részben a gaulleista külpolitika negatív vonásaiban gyökereznek! Ilyen például Franciaország tartózko­dása az atomcsend, és az atom- sorompó-szerződéstal, amelyeket a szovjet külpolitika teljes jog­gal igen nagyra értékel. Az egyetértés és külön­bözőség már említett területei­nek realista értékelését francia földön az is nehezíti, hogy Fran­ciaország belpolitikailag fontos és kényes időszakban él. Már­ciusban választások lesznek. Mégpedig olyan körülmények között, amelyeket egyfelől a gaulleista kormánypárt (UDR) erőinek viszonylagos gyengülése, másfelől a szocialista és kom­munista párt között létrejött egységprogrammal és ezzel egy reális baloldali alternatíva meg­születése jellemez. A bel- és külpolitika közötti kapcsolat természetesen nem ta­gadható. Még akkor sem, ha Franciaország az elnöki alkot­mány keretei között él és a vég­rehajtó hatalom legfőbb letéte­ményesének, Pompidou elnök­nek a pozícióján az eredmény (legalábbis jogilag) nem változ­tat. Jelenleg a legvalószínűbb az, hogy a baloldal várható előre­törése miatt a kormánykoalíció­ba be kell vonni az úgynevezett „reformereket”, akik kifejezet­ten az atlanti irányzat (durváb­ban fogalmazva: az amerikai orientáció) hívei. A két fordulós választási rendszer és a pillanat­nyi osztály-erőviszonyok ma még legalább is kétségessé te­szik, hogy a szocialista—kom- a munista baloldali szövetség kor- mányképes többséghez jusson. A baloldali erőnövekedése azon­ban a kormányt így is dilemma elé állítja. Ha el akarja kerülni az „atlanti vonal” híveinek be­vonását a hatalomba, akkor egy­értelmű győzelmet kellene arat­nia. Ez p>edig feltételezi a bal­oldal ellen vívott egyoldalú, he­ves. sőt sokszor brutális és de- ! magóg választási harcot. Igaz: s Pompidou, mint a köztársaság elnöke igyekszik kivonni magát e közvetlen politikai csatákból. A tények azonban így is jelzik, hogy a francia külpolitika érté­kes pozitív vonásainak fenntar­tása és kibontakoztatása bonyo­lult és kifinomult harc kérdése. A leglényegesebb ténye­ző azonban e kényes helyzetben is az, hogy a De Gaulle-idöszak- ban kialakított külpolitikai vá­pái — bármilyen nagy is volt a tábornok személyi hatalma— végső soron kifejezte a francia uralkodó osztályok érdekeit is! Azok a tényezők (a dollár pónz- ügyi egyeduralma elleni harc, a nagy amerikai mammutvállala- tok hatalomátvételének megaka­dályozása, a „keleti kereskede­lem” stb.), amelyek e politikát létrehozták: továbbra is érvé­nyesek. A realitás tehát jól fel­fogott és józanul felismert érde­kekben gyökerezik! Ezért remél­hető és várható, hogy az új szov­jet—francia csúcstalálkozó « realitás talaján megszilárdítja azt az együttműködést, amely az elmúlt néhány évben oly értéke­sen hozzájárul a nagy európvai sorskérdések alkotó megoldásá­hoz, amely fontos záloga konti­nensünk békéjének. dont, Schumannt és a francia ál­lamfő kíséretének többi tagját az alig egy órávaiL korábban Minszkbe érkezett Leonyid Brezsnyev üdvözölte. A szovjet pártvezető mellett ott volt And­rej Groimiko külügyminiszter, Pjotr Abraszimov, a Szovjetu­nió párizki nagykövete és több más szovjet külügyi szakértő. Jelen voltak a repülőtéren a Be­lorusz SZSZK vezetői is. Fran­cia részről Roger Seydoux moszkvai nagykövet várta Pom- pidout* A, elnök érkezéséről adott helyszíni közvetítésben mind a moszkvai, mind pedig a párizsi televízió riportere hangoztatta, hogy Pompidou minszki fogad­tatása „kitűnő hangulatban” zajlott le. A rendkívül rövidre szabott repülőtéri ceremónia után Leonyid Brezsnyev és ven­dége, valamint a kíséretükben levő személyiségek azonnal gép­kocsiba szálltak. A harmadik Brezsnyev—Pom­pidou találkozó színhelye a Minszktól 25 kilométerre észak­nyugatra fekvő Zaszlavl járási székhely méllettá karmányrezi- dencda. A két államférfi, vala­mint a külügyminiszterek és a nagykövetek a koradélutáni órákban megkezdték a hivatalos tárgyalásokat (MTI) Ismét tanácskozott Le Duc Tho és Kissinger Párizs A Párizs melletti Sadnt-Nom- La-B retec he -ben csütörtökön reggel kevéssel 10 óra előtt is­mét tanácskozásra ült össze Le Duc Tho, a VDK Párizsban tár­gyaló küldöttségének különleges tanácsadója és Henry Kissinger, az amerikai elnök nemzetbizton­sági főtanácsadója. Találkozóju­kon ezúttal első ízben vettek részt a szakértői szintű tárgya­lások vietnami és amerikai kép­viselői is. A Kissinger—Le Duc Tho ta­lálkozó kezdete után nem sakkal Párizsiban a Kleber sugárúton megkezdődött a vietnami négyes értekezlet 173. ülése. Nguyen Minh Vy, a VDK kül­döttségének helyettes vezetője megérkezésekor hangoztatta, hogy a Vietnami rendezésről fo­lyó tárgyalások döntő szakaszba jutottak, s a továbblépés lehető­ségének kulcsát az amerikaiak tartják kezükben. Az amerikai­ak jóindulatával a békét gyor­san helyreállíthatjuk — mon­dotta —•, ha azonban ismét erő­szakkal akarnak értelmetlen, feltételeket kikényszeríteni, a háború folytatódná fog. A DIFK-küldöttseg nevében Dinh Ba Thi delegációvezető­helyettes adott nyilatkozatod Rámutatott, hogy a saigoni had­vezetés az utóbbi napok során megkísérelt előnyösebb pozíció­kat szerezni magának, hogy így biztosítsa Vietnam tartós ketté- osztottságáí. Heyward Isham amerikai kül­dött megérkezésekor bejelentet­te, hogy hamarosan átveszi a delegáció ideiglenes vezetőjének tisztét, minthogy William Por­ter, a küldöttség vezetője a közel­jövőben megválik megbízatásá­tól és új funkciója betöltésére Washingtonba utazik. A Novoje Vremja - a kínai politikáról Szadat egyiptomi elnök Jugoszláviában Pula Anvar Szadat egyiptomi elnök csütörtökön a déli órákban kü- lön-repülőgépen a jugoszláviai Pulába érkezett, A repülőtéren Tito elnök fogadta, akivel Sza­dat 24 órás látogatása során Bri- omi szigetén megbeszéléseket folytat, (Reuter, AFP) — A szovjetellenesség az a pont, ahol a NATO-stratégák erőpolitikája és a maoisták nagyhatalmi ambíciói ta­lálkoznak — írja a Novoje Vrémja legújabb számában. A szovjet folyóirat azokat a kije­lentéseket kommentálja, amelye­ket a Zsenmin Zsápao tett nem­régiben a NATO-tanacs decem­beri ülésszakával kapcsolatban. A cikkírók felhívják a figyel­met .hogy a Zsenmin Zsápao az atlanti tömb vezéreinek a szov­jet külpolitika agresszív törek­véseiről terjesztett koholmányait ismételgette. Azokat az intézke­déseket pedig, amelyeket a NA­TO háborús készülődéseivel szemben a szocialista közösség tesz biztonsága megszilárdításá­ra, úgy állította be, mint növek­vő katonai veszélyt a nyugat számára. A Zsenmin Zsápao rendkívül kínos pontossággal taglalja az atlanti szövetség arra irányuló érvelését, hogy komprommitál- ja a szocialista közösség külpo­litikád célkitűzéseit — mutat rá a cikk, és így vonja le a követ­keztetést: Peking szeretne egyenlőségjelet tenni a, imperi­alizmus politikája és a szocia­lizmus politikája közé, s az észak-atlanti tömb prókátorának szerepében tetszeleg. A szovjet veszélyről hirdetett jelszó leple alatt — fejtegeti a cikk — a kínai vezetők orszá­guk gazdaságát hadi vágányokra állítják át és mesterségesen szít­ják a háborús hisztériát. Pe- kingnek a NATO-val folytatott flörtjében szerepet játszanak bi­zonyos kalmár-jeilegű elgondo­lások is. A kínai vezetők bizo­nyára arra számítanak, hogy ha támogatják a NATO politikáját és elutasítják a következetes an- tiimperialista álláspontot cseré­ben megnyerhetik a nyugatot a kínai katonai és gazdasági po­tenciál növeléséhez. A pekingi politikában észlelhető atlanti el­tolódás újabb bizonyítéka annak, hogy e politika alapja változat­lanul az a törekvés, minél több kárt okozni a Szovjetuniónak, csorbítani a szocialista közösség érdekeit. (TASZSZ) «iiiiHiiiiiiiiiiituiniinHniiiiniiiiiiinuHitimuiaiiMiiimiiiiiHiiiMiiiiiiiiiimiiiimmiiriiiaiiiiHiiHniiiHgH Argentína: fl döntő hónapok Argentína fővárosában, Bue­nos Airesben tűzharccal kezdő­dött az új esztendő: tíz gerilla megtámadott egy rendőrposztot, hogy fegyvereket zsákmányol­jon. Az akció nem járt sikerrel, de azt mindenesetre jelezte, hogy a márciusi választásokig Latin-Amerika e gazdaságilag talán legfejlettebb és politikai szempontból rendkívül jelentős állama viharos hetek elé néz. Lanusse tábornok-elnök, aki az Argentína felett évek óta ural­kodó katonai kaszton belül a vi­szonylag mérsékelt politikát képviseli, meghirdette a „nem­zeti kiegyezés eszméjét, és a junta hat évi kormányzás után megkísérel visszatérni az alkot­mányosság útjára. Argentínában azonban, amely a.katonai kormányzat évei óta külpolitikailag az Egyesült Ál­lamok szövetségesének tekint­hető, gazdaságilag pedig egyértel­műen földesúri-nagytőkés társa­dalmi struktúrában él — a tö­megek jórésze ma már többet követel, mint ilyen „nemzeti kiegyezést”. A társadalom széles rétegei (mindenekelőtt a szak- szervezetbe tömörült munkás­ság. a vezető értelmiségiek és a diákok, valamint a nemzeti tő­be egy része) világosan látják, hogy az adott helyzetben a nemzeti megbéíkélés voltakép­2 BÉKÉS MCri/st, 1973. JANUÁR 14 pen a jelenlegi rendszer kon­zerválását jelentené. Még altkor is, ha a kormányzás katonai módszereit a hadsereg tényleges uralmát leplező alkotmányos­polgári módszerekkel helyettesí­tenék. Ez a társadalmi nyugtalan­ság már évek óta abban a for­mában csapódott le, hogy a po­litikailag és társadalmilag is megoszló ellenzéki erők — ki­véve természetesen a következe­tes forradalmi mozgalmat, mindenekelőtt a kommunistákat — a Madridban élő 77 éves Pe­ron személyétől várták „a meg­váltást”. Peron 1946—1955-ig volt Argentína diktátora és ép­pen a hadsereg amerikai orien­tációjú tisztikara döntötte meg hatalmát. Az évtizedek ködében az ellenzéki erők szemében el­homályosultak Peron uralmá­nak visszataszító diktatórikus jellemvonásai. Csak azok a részben demagóg indok alap­ján megvalósított intézkedések maradtak az emlékezetben meg, amelyek annak idején a — ter­mészetesen peronista és nem a következetesen osztályharcos — szakszervezetek jogainak bizo­nyos mértékű kiszélesítéséhez és egyes amerikai monopóliumok befolyásának szerény korlátozá­sához vezettek. Ennek megfelelően a mostani peronista mozgalmat teljesen laza ellenzékiség jellemezte. Társadalmilag heterogén és el­lentétes érdekű, széles munkás­rétegektől földesurakig terjedő csoportosulás volt ez, amelyet csak a távolban élő vezér mito- szak kovácsolta egybe. Az argentin belső helyzet új vonása, hogy ez a mítosz éppen Peron egyhónapos argentínai tartózkodása során szertefosz­lott A mozgalom eredetileg az agg Peront kívánta elnökjelölt­ként indítani a márciusi válasz­tásokon. Peron azonban habo­zott és késlekedett a hazatérés­sel. Az lehetőséget adott a ka­tonai kormányzatnak ama tör-, vény érvényesítésére, amely szerint a választásokon csak olyan politikus indulhat, aki már hat hónappal a választás előtt (ebben az esetben 1972. augusztus 25-én) Argentínában tartózkodott. Amikor tehát Pe­ron 1972 novemberében Argen­tína földjére lépett, már tudta, hogy ő maga nem lehet elnök. Lanusse és a katonai junta azonban arra módot adott, hogy a mozgalom Peron jelenlétében válassza ki ellenjelöltjét már­ciusra. A hadsereg csúcsain nyilván­valóan arra számítottak, hegy ha Peron, mint szimbólum és egyesítő erő kihullik, akkor a mozgalom ellentétes érdekű cso­portjai egymás torkának ugra­nak. Ez is történt. A peronista, úgynevezett „justicialista front” egy 62 éves, konzervatív beál­lítottságú volt peronista kép-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom