Békés Megyei Népújság, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-28 / 23. szám
tort kereste* lek föl téged, mert valamit még akkor is kell tennie az embernek, ha öreg, nyugdíjas! — Hát az már igaz eléggé megöregedett a tanító úr — nézett az ősz emberre a kovács, és hatalmas hátát nekidöntötte a ke- hes-poros eperfának. — Te Matkó András, semmit sem változtál —, nevetett kényszeredetten az öreg tanító, és feljebb tolta fehér kalapját. — Én mindig úgy mond* tam mindent,, ahogy gondoltam. Nem értettem én ahhoz, hogy ravaszkodjak —, mondta lassú, mély hangon a kovács. A tanító háta úgy érezte. hogy ettől a hangtól a fa törzse is rezonálni kezd. A tsz udvarán ülitek; égető fehér meleg volt A hid_ roglóbusz szemfényvesztő szikrákká szórta szét a napsugarakat. — És mér’ kertek én ahhoz. hogy a tanító úr nyugodtan tehesse, amit akar — dörmogte barátságosabban a bozontos fekete ember, és „Munkással” kínálta az öreg embert — Tudod András, azt teszem, hogy Összegyűjtői, getem azokat az eseteket, amik velünk történtek „An. no dacumál”. Szépen leírom őket. elteszem, hátha egyszer valaki majd használni tudja... Történelem lesz az már lassan... mond* ta bizonytalanul a tanító. Érezte, nem illenek ide ezek a gondolatok; meg a hangját is hamisnak hallotta, ahogy ránézett a kovács egyszerű, izzadt-kormos arcára. — lássa, tanító űr, ákkó’ sose aludtam, amikor az inasiskolában a Kinizsi Pált meg a Dobó Istvánt mesélte, akkó’ nem aludtam... Ezeket akarja megírni? — Nem fiam — szólt gyengéden az öreg, és finoman leverte a hamut —, hanem azt, amikor lekeverted azt a pofont a rendőrnek, a Rigó rendőrnek... — Hm... mertha csak pofon hagyintott volna, akkor nem... aklkó’ nem bántottam volna, de a szárma ütött, beverte a számat, azt pedig nem szabad; de hogyan is volt? Azt a tanító úr jobban tudja mint én... a száját azt nem szabad! — mérgesen fújtatott. — Hogy én jobban tudom, az lehetséges. De hiába írom le, ha nem teszem a végére, hogy: „Elmondotta Matkó András, 1972. nyarán”, mert csak úgy hiszik el. — Aha! A rádióban szoktam ilyet hallani, de azok csak meséket mondanak, meg danolnak... — Tehát? — nézett kérdően a tanító, és gyorsan elővarázsolt egy szemüvegért, egy tűhegyes ceruzát, meg egy vonalas füzetet — Várjunk egy kicsit tanító úr! — izzadt a nagydarab ember, és megvakarta a mellét. — Tizennyolc éves voltam és már akkor... hányban is volt, akkor vitték a leventéket túl a Du— 1944. nyárutó — szólt gyorsan a tanító és közben lepkekönnyű kezével, finom hieroglifákat vetett a papírra. — Én már akkor hat esztendeje voltam inas (a fene egye meg őket., nem szabadítottak fel, hogy mennél tovább dolgozhassak ingyen a mesteremnek). A Nyehó azt mondta, hogy ez így van. pedig az okos. Szóval tudom, hogy vasárnap volt, aztán a Czája-cirkusz sátort vert. Mink inasok, ott csavarogtunk, marháskodtunk. Nagyon óhajtottuk a bemenést. mert birkózás is volt.. „Akj legyőzi a cirkuszost, száz pengőt kap...” Azt mondja nekem a Nyehó, a suszterinas; „Matkó bátyám, földhöz tudnád-e vágni?” Én-e öcsém, úgy odakenyném, hogy többé nem kelne föl! „Hát akkor mér nem vágod oda?” Mert nincs pénzem belépti díjra.. Ez a Nyehó mindig hecceit engem, hogy; „Matkó, meleg-e a patkó?” Elgondolkodott a kovács, fél szemmel a tanító füzetébe pillantott: — Hát ez meg miféle írás? — kérdezte gyanakodva. — Gyorsírás — mondta gyorsan a tanító. — Várj, hogy elhiggyed, visszaolvasom! — Betűről betűre így mondtam — nyugodott meg a kovács, aztán egymáshoz húzta deresedő szemöldökét. — Szóval, azt mondja ez a Nyehó: (Teccik tudni, hogy eszes gyerek volt): „Matkó bátyám, megvárjuk, amíg megkezdődik az előadás, aztán egyenként bebújunk a ponyva alatt... oszt ha már benn vagyunk, te nyugodtan jelentkezhetsz a birkózásra, mert aki benn van attól már nem kérik a jegyet., persze, az a kérdés, hogy milyen gatya van rajtad, mert a porondon nem lehet ám furulya gatyában birkózni?” — Mondom Nyehónak, hogy glott-gatya van rajtam... „Az jó, akkor kezdhetjük is; elsőnek majd én bújok” — mondta a Nyehó, és elhessegetett minket Tessék elhinni, tanító úr, hogy ezt én így nem tudtam volna kitalálni; bátor gyerek is volt ez a Nyehó, mindig ott volt a- belső zsebibe egy kis suszter kalapács hajlós mogyoró-nyéllel. Mindig avval 6zélhámoskodott. No mink arrább álltunk a sötétben. Egyszer csak lássuk, hogy már ott mászik a ponyvánál. Bent éppen veszettül tapsoltak. A Nyehó fülelt egy kicsit, aztán bebújt. No gyütt is kifelé mint az istennyila Lássuk, hogy belerúg a ponyvába oszt ki- játsa: „Jogot az inasoknak, dögölj meg Rigó! Fussunk!” — Futottunk, mint a szél. Egyenest neki, a református temetőnek. Tudtuk, hogy ott úgyse találnak meg bennünket. Ahogy visszanéztünk, látjuk, hogy nyüzsögnek, de nem tudják. merre menjenek. — Hát mi az isten volt? — kérdeztük a temetőben a Nyehót. Aszongya: „Bebújok a ponyva alatt, fel akarok állni, rálép ám valaki a kezemre, csizmával. Fölnézek, hát a Rigó rendőr vigyorog le rám, és azt kérdezi: „No, hogy tetszik az ingyencirkusz, kisö- csém?!” Erre én benyúlok a zsebembe és a kalapácscsal odasuhintottam a bokájára; akkor aztán lelépett a kezemről, nyögött egy nagyot... a többit már tik is tudjátok...” — Szóval, nem vágtáin földhöz azt a Czáját... — mondta egészen más hangon a kovács, és újabb cigarettát választott magának. A Tanítónak is odatartotta, de az nemet intett, s azon tűnődött, hogy ilyen nagy ujjak között nevetségesen kicsiny egy szabványcigaretta. — Hej , pedig biztosan földhöz vágtam volna —. nyújtotta előre az egyik lábát a kovács, hogy kényelmesebben ülhessen, és a sóhajjal felhőnyi íüstgo- molyagot lökött ki boltozatos melléből. — És azután?... kezdett csillogni az öregember szeme. — Mindig szerdán kellett inasiskolába menni. A mesterem ezért igen mérges volt. Lógtok, mi?! — ordította. De ezt itten, a tanító úr sokkal jobban tudja... — Nem... Mondjad csak, kisfiam..., — A tanító úr mindig így szólt hozzánk — düny_ nyögte kérges hangon a kovács. — Hallgatott a két komoly ember. — Hát akkor, én éppen aludtam mert hajnatul délig patkoltunk. meg ráfot húztunk... A mester úr pofon is vágott, hogy ne aludjak, ha hiccöl a vas!! Ej voltam nyűve. mert hetipiac volt, és olyankor sok a kuncsaft. Az utolsó pad- ban aludtam a kezemen — mutatta a kovács heges karjait —, amikor hallom a tanító úr hangját, hogy: „Fel, vigyázz!!” Én is fölálltam, csak úgy. Mert az ember tudja, hogy föl kell állni még akkor is. ha alszik. Látom ám, hogy az ajtóban a Rigó rendőr áll. Ez a Rigó sovány, de magas ember volt, (hej ha egyszer úgy...). Fejin a rendőrcsákó, o’dalán a hosszú kard, derekán meg a derékszíj, nagy vascsattal... Szóval látszott, szolgálatban van. Akkor a tanító úr azt mondta — teccik emlékezni —, hogy „Tik üljetek le” és megkérdezte a Rigót: „Mit tetszik parancsolni biztos úr?” A tanító keze megállt a ceruzával, szemüvegét levette, úgy figyelt. — A Rigó erre azt mondta. hogy nem tartozik másra, hogy ő most mit akar. Az csak a Magyar Királyi Rendőrségre tartozik. Ilyesmit mondott. A Nyehó nagyon lapított előttem. Én is büdösnek éreztem a levegőt. A Rigó azután odaugrott a legelső gyerekhez, kirántotta. pofon kapta, csak úgy hiccelt a füle, és ráordított : „Te kajabáítad a cirkusznál, hogy jogot az inasoknak?! Mi?!” — Na. az a szerencsétlen igazán nem tudta, hogy miért pofozzák. De a Rigó csak ordított: —Ha nem te voltál akkor melyik volt?! Mutasd! Na? Ez? Ez!!?” Rángatta a gyereket egyiktől másikig. De az nem értette miről van szó., és akkor a tanító úr — tetszik rá emlékezni — azt mondta: — „Kérem, biztos úr, magyarázza meg mirül van szó.” Erre a Rigó, tetszik emlékezni azt mondta, hogy: „Kuss!” — És a gyereknek a szájára ütött. Ez nekem nagyon rosszul esett. Hitvány kis szabóinas volt ez a gyerek, mindjárt csupa vér lett a képe. Na, akkor én fölugrottam és azt mondtam,., azt mondtam..; na, nem tudom! — Azt mondtad Matkó András — szólt ünnepélyes hangon az öreg tanító, hogy! „A kutya úristenit, tanító úr. mi van itt, hogy ide csak úgy begyün valaki, oszt veri az inasokat!” — Aztán fölkaptad a hokedlit, amin előtte ültél: megfogtad a két kezeddel és úgy vágtad a falhoz, hogy az nagyot dörrent, és apró szilánkokra tört... — szavalta kigyulladt arccal az öregember. — No. jó, az már igaz, hogy nagyon megvadultam, mert pofon vágni esetleg lehet. de... Tudom, hogy csendesség lett, és a Rigó eleresztette a gyereket... A tanító úr pedig — tetszik rá emlékezni —, kinyitotta az ajtót és rákiáltott a Rigóra: „Én pedig a Magyar Királyi izé.,. — Vallás és Közoktatási Miniszter nevében felszólítom, biztos úr. hogy azonnal hagyja el a tantermet! — segített megint a tanító. — Aztán szépen kézen- fogta a Rigót, odavezette az ajtóhoz, pofon vágta és kilökte a folyosóra... — kapta fel újra a szót a kovács. — Én?! — nézett a tanító. — Én?! Hát ezt meg honnan veszed fiam?! Bár pofon vágtam volna!!! Nem mertem én azt pofon vágni. — Hát pedig meg mernék rá esküdni, hogy a tanító úr pofon durrantotta — lógatta le nagy fejét búsan a kovács. — A Nyehó is úgy emlékszik rá. pedig ő okos ember — tette hozzá reménykedve. — Nem... — ingatta fejét az öreg —, sajnos nem vágtam pofon. Kitenni kitettem. Aztán ők is kitettek. „Bolsevista fölforgató”, meg ilyesmit írtak., az lehet fiam, — tette hozzá felcsillanó szemmel — sót biztos is. hogy ha akkor nem távozik, akkor nem állok jót magamért! Légy szíves, kínáljál meg gyorsan egy Munkással... — Keményen gyújtott rá. De te, pcrfon vágtad, fiam helyettem is, meg mindannyiónk helyett! — Nos. erre lennék és igazán kíváncsi! — Hát., a tanító űr bevágta a Rigó után az ajtót és azt mondta: „Magyar ember voltam... az is vagyok... az is maradok, de azt nem tűröm hogy az inasokat verjék !” — Meg még azt is mondta, hogy a Nyehó meg én ne menjünk haza. meg hogy ebbül az egészbül nagy baja lesz a tanító úrnak is... No. nem is mentem én haza; de úgy éjfél felé azt gondoltam, csak bezörgök az anyámhoz, hogy ne ijedezzen, nem vesztem el. Mentem hazafelé. Sötét volt a légoltalom miatt... Hát ahogy befordulok a sarkon, szemembe világít egy olyan hosszú zseblámpa, hátulról meg ordít valaki: „Kezeket fel!” El akartam szaladni, de úgy felbuktattak, hogy alig bírtam fölállni. — El teccik hinni tanító úr, hogy nagyon féltem? Az öregember komoran bólintott. — A rendőrségre vezettek. Ott láttam, hogy négyen vannak. „Itt. ebben a szobában várjon” — szólt az egyik, és kinyitott egy ajtót. „Tessék kérem, lépjen be” — mondta; gáncsot vetett és belökött. Nagyon megütöttem a térgyemet. Nem mertem mindjárt fölkelni. Pedig nem volt ott senki, csak én. Nagyon féltem el teteit! hinni, tanító úr? Csak álltam ott... aztán bejött az » négy, aki bekísért, de nem szóltak semmit. Végre bejött a Rigó, ármós volt a képe ......Na. aszongya, ez m ár megvan... Hát az a bol_ si tanítód hol van?” — Nem tudom, biztos úr!... — Tessék elhinni tanító úr, hogy nagyon féltem. — Pedig ők féltek — morogta az öregember. — Dehogy ők — bosszankodott a kovács —. én féltem. — Nahát kisocsém — vigyorgott a Rigó, azt mondta nektek, ugye a tanító, hogy kiabáljatok: „Jogot az inasoknak!! Mi?! Kell jog?! Itt van! Nesze nektek jog!” Ordított rám és pofon vágott. Hej tanító úr. nagy pofon volt az — nyögött fel a kovács és összerán- dúlt. — Ügy éreztem akkor, hogy a fejem széttörik, a fülem meg szétszakad.., de akkor már nem féltem. Tudom, hogy valamit mondtam de én magam sem hallottam... Erre szemközt ütött meg; a számat verte be, hogy rögtön folyt a vérem... és alt. kor kidugult a fülem. „Beszélsz magadba, mi?! Mit beszélsz? Akkor és ' megszólaltam. Csak én lehettem.., — tűnődött a IrrtVáíK — Lehet itt, így verekedni biztos úr? — Csak nézett rám. — Hogy lehet-e? Lehet, kisocsém, még jobban is — mondta és újra emelte a kézit. — Akkor jó, ha lehet, mondtam neki nyugodtan és megütöttem. Tudtam, hogy nagyot ütök; azt is tudtam hogy bele a képe közepibe. Odaütöttem... hátra zuhant, egészen a szoba sarkáig; ottan leverte a mosdólavort, aláfolyt a víz... olyan volt a Rigó, tanító úr, mintha odacsinált volna., folyt az orrából meg a szájából » vér., de nem tudott felállni. Abbahagyta a kovács... — És? — kérdezte sokára, félve a tanító. — Olyan érdekes-féle volt... azt láttam, hogy az egyik rendőr vigyorog és súg a másiknak, de akkor hátulról nagyot sóztak a fe. jemre... nem bírtak lecsapni... derékszíját dobtak a nyakamba, avval aztán lerántottak... Jaj! Nagyon összevertek, tanító úr... azt kajabáltam, hogy „édesanyám” — mondta elcsukló hangon, szégyenkezve a kovács. Az öregember nem tudott mit mondani.... — Aztán lehúztak a pincébe — szedte össze magát a kovács — oszt többé nem bántottak. Valami rendőr-orvos kenyegetett. büdös kenyőccsel. Mindig mondta nekem; „Marhák vagytok fiam, mi az istennek politizáltok.’’ Olyan rendesebb fajta volt. Egyszer azt mondta: „Holnap elengednek, de senkivel se találkozz az anyádon kívül...!” em is találkoztam... Anyám mondta, hogy a mester úr nála járt és azt mondta: Föl van bontva a tanon esze r z ódésem. mert kommunista vagyok. Azt se tudtam mi az... Hallgattak egy darabig. Aztán a kovács nagyot fújt. felállt. — Hozhatná már az asz. szony az ebédet — moso- lyodott el. Delelőn állt a nap A tanító is felállt. — Van feleséged is? — kérdezte gyámoltalanul. — Már mért ne volna — nevetett hangosan a kovács. — Van egy nagy fiam is... gépszerelő inas... vagyis ipari tanuló. A pofon Ternyák Ferenc novellája
