Békés Megyei Népújság, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1973-01-14 / 11. szám
Mohos Józsefre emlékezünk* Meghitt barátom volt Társadalmi helyzetűnknél fogva, nehezen alakult ki barátság közöttünk, de 1941-ben, amikor ismét akadályokat igyekeztek gördíteni tervezett második kiállításom elé, amikor senki nem akarta, vagy ■merte vállalni annak megnyitását, Mokos József, későbbi jóbarátom nemcsak elintézte engedélyezését, de vállalta is a kiállítás megnyitását, ami abban az időben részére nem nagy dicsőséget jelentett az urak körében: nevezetesen egy szervezett «munkás-festőt, egy „kommunistát” erkölcsileg támogató. Mokos József nemcsak megnyitotta kiállításomat, de példát mutatva vásárolt is tőlem képet. Elismerését jelentette ez, s lendítő erőt a további munkálkodásra. B eszéde végén kérte a szokatlanul szép számú közönséget, szeressék szívből és támogassák erszényből a magyar tehetségeket. Ab akkori békéscsabai újság erről így számolt bi: „Mind a megnyitó beszédnek, mind a kiállított alkotások vonzó szépségének megérdemelt sikere lett Rövid fél óra alatt hat kép kelt el.” Későbbiek során több kJállításon együtt szerepelve, meghitt barátság alakult köztünk, úgy hogy az 1962- ben tartott grafikai kiállításomat £s ő nyitotta meg. Hiányát nagyon sajnálom, hittel vallom, hogv társadalmunknak is sokáig, ta-, Ián csalk nehezen pótolható vesztesége Mokos József halála. Lelkes tevékenységét, hasznos munkásságát ismerve szeretettel őrzöm emlékét, Miklós István 71-ben írtam róla Amikor leültem Mokos Józseffel szemben, hogy összegyűjtsük. felidézzük a Békéscsabai Képzőművészeti, Kör huszonöt évének eseményeit, nem is tudom, hányadik találkozásunk lehetett ez, de mint mindig, most is azt a rendkívüli energiát tett vágyait éreztem sugározni belőle, amely egész életét jellemzi. Aztán arra gondoltam, hogy a véletlen különös összejátszása-e. amit most, elöljáróban elmesélek, öt évvel, ezelőtt szerepelt a Népújság „Vendégségben” rovatában. Három fotográfia és pár soros írás jelent meg róla. Azt írtam, amit ma is írnék: ,.Izig-vé- rig művészember és pedagógus. — Mindig a tehetségeket kerestem. Nincs szebb, mint útnak indítaná valakit a művészpályán, mondta. Lakása: műterem. Képek és képek, szobrok, az egyik sarokban öreg zón,gora, kedvenc időtöltése nyu- ga’rnas óráiban...” És az a bizonyos véletlen, a, újságlap másik oldalán, a „Vendégségben” fotográfiái mögött egy rövid glosz- sza e sorok írójának tollából arról, hogy a népművelésben. kultúrál is életünkben „Kisért-e még a sablon?” Újra elolvastam azt is. •Ma délelőtt 11 órakor nyílik Békéscsabán, a múzeumban Mokos József emlék- kiállítása. Érdemes volt Meghökkentő a párhuzam. „A sablon itt van még, közöttünk él. A közönyösök legjobb barátja, kiszolgálója és mentsvára is. A kényelmeseké, akik nagy- nehezen megtanultak valamit, és althoz évék hosszú sarán át semmit a, égvilágon hozzá nem adva. a látszólag jól bevált módszereikkel dolgozgatnának az idők végtelenségéig; jó a sablon a lustáknak, akik a kényelmesektől annyiban különböznek, hogy még munkájuk sablonjait sem sajátították él valami fényesen, mert ugyan miért törnék magukat új módszerek kidolgozásával, izgalmasabb feladatokkal, attól nekik nem lesz jobb és a rutinos megszokást követni sokkal biztonságosabb. Ki állítaná azt, hogy népművelésünk mentes ilyen tulajdonságú emberektől? Ki állíthatná lelkiismeret- furdalás nélkül, hogy a kultúra, a népművelés tevékenység-folyamata mentes a sablonoktól, ezek televé- nyén virágzó látszateredményektől? Mindez mégsem jellemző már kulturális életünkre. De nem észrevenni, elhallgatni és ami a leglényegesebb: nem küzdeni ellene, soha nem lehet bocsánatos bűn.” Mokos József egész élete példa rá, hogy neki sem volt bocsán atos bűn soha a közöny, a kényelmesség, a lustaság, a rutin -Sablon-élet : olyan mélységesen embernek lenni az élet minden dolgaiban, de legfőképpen a művészetben, kevesen tudtak & tudnak úgy. miint ő. Kiáltó szó, arat mond, jobbító erő, ami belőle sugárzik. Soha nem volt elégedett. Soha sem megnyugvó. Csak az érhetett ei olyan osztat- lan-szép-nemes síikért egy kisvárosban, aki önmagának csaik ttzedrangúan él, és elsősorban mindig másokért, a közösségért, tanítványaiért! Sass Ervin Kérdőjelek, felkiáltójelek Mekkora volt művésznek? Nálam autentikusabb emberek döntsék el. s tegyék abba a skatulyába, ahol a helyé?! Igen! Azok a skatulyák! Mert rendnek kell lenni, tudnunk kén. kit hói keressünk, ha keressük, s ha nem keressük is majd, de legyen valahol, hátha majd még is jó lesz valamikor valamire... Olyan kicsi ez a város, s olyan nyúlfarknyi a kulturális múltja, hagy jóformán nincsenek is skatulyáink, amelyekbe beledughatnáhk valakit, aki már test szerint nincs közöttünk... —I „Sósabbak itt a köny- nyek...?!” — kesereghetnénk Ady szavaival legszűkebb pátriánkról szólva, s valóban ezerszer is meghalhatnak Messiásaink, s „üdve nincs a keresztnek?!” Hányán elmentek már innen, akik vitték valamire! Azért drága nékem az a morc« öregúr, aki egyre szaporodó emlékeim között már életem végéig megmarad, mert ő itt maradt mindhalálig, pedig csalogatták őt is a szirének, s ide kötötte valami dac : hogy ő majd itt mutatja meg?! Mondott nekem efféléket, de amit megmutatni akart, az sohasem önmaga volt, hanem a marokba fogható kalász: „Látod! A tanítványaim mire vitték!” Egyszer egy megmerevedett kultúrbüroteratáról azt mondta nekem: „Tudod, ha fegyvertartási engedélyem lenne lelőném a csirkefogót!” Szerencsére nem volt neki, mert talán megtette volna?! Amiint magam előtt láttam, ahogy összehúzza bozontos fekete szemöldökét, ahogy szúrós tekintetéit figyelem, hajlok rá. hogy elhiggyem. Pedig kár lett volna érte! Bizony kár, mert amit ő csinált, az példa, tanulság, biztatás ! Bíztatás, hogy a művészet nem tájhoz van kötve, hanem tehetséghez szívhez. Tehetségéről beszéljenek mások, én csak szivéről szólnék, amelyet jó lenne nem zárni el. valami skatulyába, amelynek nem sízabad megbénulnia. amelynek dobognia kell tovább bennünk, miindannyiónkban, akik itt szeretnénk valamit tenni.. S persze, hogy vállaljuk őt! Mienk már e drága öragúr, hiszen egyre többem vagyunk, akik felismertük: a vidékit az egyetemestől nem a kilométerek választják el. Példa ő már, akit követni kell a sírig tartó égni-tudásban éts az okos méhecskeszorgalmú hétköznapok vállalásában egyaránt Akiről szóltam, Mokos József volt. Született 1392- ben..: Fiiadéit! Mihály Mindenki számára volt ideje Amikor 1965-ben Békéscsabára érkeztem, Fischer Ernő tanáromtól ezt a nevet kaptam: Mokos József. „ Aranyos, igaz ember —, bízhat benne”. Felkerestem, s nem csalódtam. Megismertem kissé misztikus vi- lágítású képeit a falakon: békéscsabai tornyokat, virágokat, Először albérletet segített keresni. Saját magáról nem beszélt, s később is csak mozaikók maradtak ezek a beszélgetések : mindig egészen élőiről akarta kezdeni. Érzelmi megnyilvánulásai először különösnek hatottak: nyílt szívvel dicsérte a vonalakat, színeket — csak természetelvü- efcnéi — a „konstruktívakhoz” ökölrázó dühvei közeledett. De ha emberségben látott csorbát bárkinél, — akár természetelvűnél is —, nem lett volna lágyszívű ítéletvégrehajtó. Később egészen megértettem: az 5 száméra ez volt a levegő, amelyben létezni tudott. A legutóbbi két évben többször biztattuk gyűjteményes kiállításira, de még hiányosnak érezte a műveit, festeni akart még hozzá. Ekkor hallottam a kesergő megjegyzéseket is legközvetlenebb környezetétől : Józsi bácsinak mindenki számára ven ideje, csak a festésre nincs, — reggel 6 órakor már felvételire készíti a gyerekeket.” Halála után mégj óbban megismertem. Türelmét, fáradhatatlanságát a könyveken és vázlatokon előfor_ dúló megjegyzésekből, kie- gészítésekiből ; megdöbbentem portrékban kifejezett emberismeretétől, meghatódtam a szűri’»'en küzdelemtől, amit folytatott, a amely végül, is egyenesirányú fejlődést eredményezett. Egyike •«'ólt azoknak a mestereknek, akik számára a festés nemcsak technika, hanem etikai magatartás is, életforma, mint az általa oly nagy tisztelettel emlegetett Mesterek: Szőnyié, Bemáth Aurélé és másoké. V, Kiss Margit Büszke vagyok, hogy tanítványa lehettem Mokos Józsi bácsihoz régi gyermekkort ismeretség fűzött. Ugyanakkor lalepi e- zetten büszkeség tölt él, ha arra gondolok, hogy tanítványa lehettem. Tudom, ezzel még sokan büszkélkedhetnek, hiszen hosszú évtizedeken keresztül generációk nevelkedtek a keze alatt De kevesebb azoknak a száma, akik hivatásul választották azit. amit ő kivételesen magas színvonalon művelt: a fiatalság nevelését, a művésziéi; megszerettetését és annak gyakorlását. S hogy ezt választottuk, nem kis mértékben a* ő szuggesztív egyéniségének, következetes alapos munkájának köszönhetjük. Elsőéves gimnazista koromtól kezdtem járni az áltála vezetett Képzőművészeti Körbe, amely akkor a Balassi Művelődési Házban kapott helyet. Ezekre a% évekre mindig szívesen és szeretettel gondolok, mert nagyon sok kedves kellemes emléket szereztek számomra. A foglalkozásokat fiatalos lendülettel vezette, tele humorral, változatossággal, de mindig tárgyilagos és szigorú volt munkáinkhoz. Egyik legfontosabb elve az alaposság volt, és ezt tudatosain, de ugyanakkor észrevétlenül beoltotta a tanítványaiba is. Nagyon sokszor kritizálta véleményünket, viselkedésünket — hangoztatva, hogy a fiatalság meggondolatlan — szive mélyén azonban örökké fiatal maradt: Ahogy e sorokat írom, most döbbenek rá, hogy múlt időben beszélek. Még ma sem hiszem el, hogy nincs közöttünk, nem hallhatjuk kissé zsörtölődő, de mégis igaz szavait. Szinte magam előtt látom, amikor az elmúlt évben Békésen volt főiskolai tanáram, Fischer Ernő kiállításán is megjelent. Baráti szavakkal és gratulációval üdvözölte egykori tanítványát és egyik legjobb barátját. Fischer Ernő. jó egészséget és hosszú életet kívánt, majd megkérdezte: hány éves is vagy Te tulajdonképpen Józsi bácsi? Józsi bácsi pedig mint mindig, most is szellemesen rögtönzött: ..Hartannak néznek a barátaim hetvennek érzem magam, nyolcvan vagyok, kilencvennek néznek az ellenségeim és száz szeretnék lenni.” Nagy kár, hogy nem teljes ülhetett vágya. SalUi Lajos « Három kép a kiállításról Női portré Kerekes kút
