Békés Megyei Népújság, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-10 / 291. szám
A katona visszatért a frontról KÖLTŐIEN SZÉP ballada a boldogságról és a szomorúságról — így jellemezhető röviden A katona visz- szatért a frontról című szovjet film, amelyet a forradalom évfordulójának ünnepi hangulatában vetítenek a mozik. Azt is mondhatni róla, hogy döbbenetes erejű, szuggesztív alkotás, amely puritán egyszerűséggel mutatja meg a háború hátországi gyötrelmeit, a hazatérés fájdalmát, de az újrakezdés első lépéseit is. A túlélőkről szól ez a film, azokról az emberekről, akik a fronton és a hátországban végigszenvedNaplóm n. Filadelil Mihály szórom szét magam mint egy bolond Krőzua szórná szét aranyát s lassan már azt is köszönettel veszem hogy vérem dúsítja még az oxigén hogy két napban egyszer jóízűen eszem és hogy a naptár la könyörfiletea nem! nem lehet büntetlenül embernek lenni kisbetűs még kívül a belül la a világ! gyötrődéseinken táplálkozik a sejt amelyből fölnő valami újszerű harmónia amíg mi szedett kóró maradunk a azé*fútta tájban 1973. ték, végigharcolták a háborút, s miután győztek az ellenség felett, meg kellett nyerniök a békét is. S ahogyan ez a film is bizonyít, ez utóbbi sem volt könnyű, s nem volt bizony áldozatok nélkül. A háború a végét járja, a szovjet csapatok Berlinnél harcolnak, s a vonatok már hazafelé szállítják a sebesült katonákat, a túlélők első hírnökeit. A zsúfolt katonavonaton utazik Nyiko- laj is, a békeidők tanítója, aki fél karját vesztette a csaták színterén. De hol az otthon, hol a család, amely visszavárja a megfáradt katonát? A romhalmaz állomáson csak a szomszédasszony vár néma döbbenettel: a feleság meghalt, a falut a németek lerombolták, csöpp lánya pedig nem ismeri meg, idegenként fogadja a visszatérő katonát. Egy másik katona is leszáll a szerelvényről, Iván, a látási zavarokkal küszködő öreg cimbora, akinek se családja, se rokona, de még otthona sincs. Így teljesen mindegy melyik állomáson mond búcsút a vonatnak. Elindulnak hát együtt, hogy lerakják az élet új alapjait. Mert a túlélőknek jutott osztályrészül a győzelem mámora, az újrakezdés öröme, de a kálváriája is. S lassan emelkednek a faházak, bevetik a földet, s kialakulnak az emberi kapcsolatok is. A nézőtér csendjében ülve szinte fel- lélegzik az ember: végre egy kis mosoly, amikor ismét komor színekre váltanak a képsorok. Mert a háború a béke első napjaiban is szedi áldozatait, szinte átnyúlva a frontvonalak mögött utóiért a sebesült katonákat. E kegyetlen igazságot is jól példázza a film. És a katonákat visz- szaváró otthonmaradottak, az asszonyok kitartását! Meg is fogalmazza a film 4 a keserű gondolatot: a háborút a férfiak kezdik, de legfőbb fájdalmát az asszonyok viselik. SZEKGEJ ANTONOV két elbeszélése nyomán Vaszilij Suksin írta a filmet. Fényképezte Elizbar Karavajev. Az elsőfilmes rendező a szovjet háborús témájú filmek legjobb hagyományait követve szépséggel és hűséggel adta vissza a lelki dermedtségből magára taláR5 nép hangulatát. S am! a legfontosabb: a döbbenetén és a tragédiákon túl is őszinte optimizmust közvetítenek a költőien fogalmazott képsorok, amelyek mintegy kollektív portrét rajzolva vallanak egy nép jelleméről, törhetetlen akaraterejéről, egyszóval a az újjászületésről. A film legragyogóbb jelenetei Csuhraj stílusát idézik. Különösen az utolsó rész fájdalmas örömünnepe marad sokáig emlékezetünkben. Béke van, jönnek haza a férfiak, s van akit nem vár senki, s van, aki hiába vár... Élettel és fantáziával telített képek peregnek előttünk. Mikrodrá- mák játszódnak le rövid villanásokban: egy nép zárja karjaiba visszatért fiait. Ezt a boldog és fájdalmas ölelést, ezt a könnyező mosolyt viszi magával a közönség. A szereplők közül elsősorban az öreg katonát mély emberséggel megformáló Mihail Gluszkijt és a fiatal özvegyet alakító Irina Mirosnyicsenkot kell említeni, de dicséret illeti a gyermekszereplőket is. A film zenéje — VJacseszlav Ovcsinyikov munkája — hangulatilag jól egészíti ki a ballada! képeket Márkusz László Küldöm ezt a verset is Sass Ervin rózsát küldök az édesanyának aki a fiát temeti vörös rózsákat mint a vér a ml vérünket küldeném és az álmainkat a jövőről és az izmaink erejét is az akaratunk tízezer voltos erőművei^— lángoló villámainkat a folyók fölé hogy megvilágítsák a hajók útját a katonák útját és a harckocsikét lángoló villámainkat küldeném hogy felgyújtsák a felhőket a városok felet* és a fénylötestű halálgépeket és a pilóták agyában a felismerést a bűnről és az igazságról küldeném a felsziggatott földre a gyógyító drága békét emberszörnyetegekhez az cmberangyaloka hogy legyenek milliónyian a védelmezők az elet folytatói és küldenek akácerdőt hogy illatával bo í sa be a halottak bomló testét Faliszőnyeg A SÁRRÉT SZÍNEI PESTEN A Békés megyei Népújságban többször is jelent meg már cikk, tudósítás Veress Gy. Zoltán munkás- festőről, A kilencgyerekes szeghalmi kogsifényező- mester fia az első világháború előtt került Pestre. Lett cimfestő, kereskedősegéd, péküzemi árukiadó, majd a felszabadulás űtán a belkereskedelem Kiváló Dolgozója, s végül is nyugdíjas. Mindvégig hü maradt szülőfalujához, az immár nagyközséggé vált Szeghalomhoz, oly sok tehetség és jó harcos szárny- rabocsátójához. És mindvégig hü maradt ifjúkori vállalásához, a festészethez is. Most — sok más kiállítás után — a főváros Ráday utcai József Attila kultúrtermében láthattuk a Sárrét vonzó színeit is tükröző alkotásait, * ez jó alkalom ahhoz, hogy a művészeti kritika jobban summázza- tisztázza ennek a tisztes életműnek értékét, tanulságait. Annál is inkább, mert Veress Gy. Zoltán műveit szülőfalujára kívánja hagyni, hogy ott azok — egy kis szobában összegyűjtve, talán sok más dokumentummal együtt — hírmondói legyenek a munkáskultúra kialakulásának, fejlődési gondjainak, eredményeinek. Veress. Gy. Zoltán képei — olajfestmények, akvarel- lek, pasztellek, temperák, vegyes technikával készült művek — jórészt a pesti periféria és a sárréti táj bensőséges, szerény, miniatűr lírái. Az új kor nemzedékei találnak itt halk utalásokat a tegnáp történelmére („Vajon mit hoz a holnap?" — „Ácsorgó a De- hel-piacon” — öreg vízimalom” — „Ódon falak” — — „Nádas a Szeles felől” — „Móricz Zsigmond portréja” stb.) és jeleket a változó világról („Tavasz a Gellérthegyen" — „Márciusi hóolvadás" stb.) — de nem találják meg sem a Viharsarok, sem a főváros, sem az ország robbanó feszültségekkel teli múltjának es felszabadult, kiszépülő jelenének dinamikus lüktetését. Veress Gy. Zoltán, mint szervezett dolgozó, ennek a dinamikus lüktetésnek aktív részese volt, a sztrájk- harcok idején plakátokat festett a tüntetésekhez, egy- egy kardlap és gumibot suhintását maga is elszenvedte, de — s erre nem lehet nem felfigyelni — ezek az élmények végső fokon nem, vagy csak alig tükröződnek alkotásaiban. Mi ennek az oka? A szegénység, melyből nem tellett főiskolára, külföldi ta- nulmányutakra Münchenben, Párizsban, Rómában? Mecénások hiánya, akik vállon fogták volna, mondván, tegye le a fizikai munka lantját és legyen „csak” festő és „semmi más”? Egyéni ambíció hiánya valami ilyen értelmű „monumentalitásra”? Bizonyára ezek is közrejátszottak, de azt hiszem, végül is itt valami egészen másról van szó. A munkásember, a kétkezi dolgozó, mikor meghódítja a művészetet, nem gondol arra — legalábbis kezdetben —• hogy az „fegyver” is lehet a kezében, jelentős eszközt a tudatalakításnak, valóságformálásnak. Számára mindez elsősorban még csak kikapcsolódás és felüdülés, a maga és mások „gyönyörködtetésére”, ha úgy tetszik „valóságpótlék”, egy „külön világ”, a létező ellenében, mely olyan, amilyen, s amely nem * környezet esztétikai-művészi átköltésétől fog megváltozni, hanem a termelési viszonyok megváltoztatásától. Hogy ebben a művészetnek és a képzőművészetnek is funkciója lehet és kell is, hogy legyen, s hogy volt is és van is, az teljesen nyilvánvaló. Nincs önmagáért váló művészet. De a gyakorlatban — mikor egy új osztály jelenik meg a történelem színpadán és veszi birtokába a világot — ez nem olyan egyszerű és különösen nem olyan egyszerű ez a munkásosztály, a dolgozó osztályok esetében, melyek számára a világ elsajátítása — művészileg is és ott talán különösen — v erejtékesen bonyolult és ellentmondásos folyamat. Ennek a folyamatnak egyik vonzó és tiszteletet érdemlő képviselője Veress Gy. Zoltán, akinek a képeihez illesztett egyéni kommentárjait — a kínokkal való mentegetöd- zését az alkotások szerénysége miatt — igazán csak ebben az összefüggésben érthetjük meg. Berecz Miklós Meskó Anna