Békés Megyei Népújság, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

A tünékeny varázs múzeuma itta, külön­leges él­ményben lehet ré­szük azok­nak, akik eljutnak Aradra, s megtekintik az Aradi Szín­ház alsó helyiségeiben be­rendezett színházi történeti múzeumot. Ám az ember példája, aki létrehozta ezt a múzeumot, azok számára is iigye'emreméltó, akik személyesen nem léphetnek be oda. Josif Sirbut, a múzeum megteremtője, igazgatója, főfoglalkozásban huszon­kettedik éve az Aradi Szín­ház műszaki vezetője. A múzeum anyaga szenvedé­lyes színházszeretetéről ta­núskodik. Josif Sirbut meg­kísérelte a lehetetlent; a színház egynapos, tünékeny varázslatából elcsípni vala­mit, megőrizni, állandó ér­tékűvé tenni. Mint színházi díszítő kezdte pályafutását 1928-ban. Talán innen ered az anyag iránt érzett tiszte­lete. Fából—papírból—fes­tékből épülnek a színházat valóságossá tevő díszletek. Miért ne őrizhetnék a szín­ház valóságát fából—papír­ból— festékből! fennmaradt get fizetett. A múzeum anyaga ma 16 000 darabból áll. A falakon felfüggesztve, eredeti színlapok között lát­hatók az elsőrendű tagok fényképei — így nevezték régen a színház vezető mű­vészeit. Ott áll a múzeum­ban Liszt Ferenc zongorá­ja, melyen aradi tartózko­dása-idején gyakorolt, mel­lette gyönyörű fehér már­vány mellszobor a híres színészről, Szerdahelyi Kál­mánról. Mosolyogni való látvány az első aradi mozi hangszórója. Egy ritka em­léket különös szeretettel őriz Josif Sirbut: az egyik első repülőnek, Faludi Ká­roly aradi színész maga- kéSzítette repülőjének el­tört légcsavarját. A mú­zeumban szomorú doku­mentumok is találhatók. Az Aradi Színház kétszer le­ngett. 1883-ban, és 1957- ben. Üszkös szobrok, meg­feketedett bársony függöny emlékeztet a második pusz­tulásra. 1960-ban építették • újjá a színházat, és külöru emlékek? leges engedéllyel 1968-ban megnyitották a színházi tör­téneti múzeumot. Azóta a látogatók sok szép bejegy­zéssel köszönték meg azt az élményt, melyet a mú­zeum megismerése jelent. Hogy mi lesz a múzeum további sorsa, azt Josif Sir­but sem tudja még ponto­san. Ügy gondolja, ha nyug­díjba megy, átadja az anya­got az Aradi Múzeumnak. Egyelőre még itt tölti min­den szabadidejét, rendezgeti a temérdek összegyűlt anyagot, és boldog, ha egy- egy látogató tekintetében meglátja felcsillanni az őszin te érdeklődést, ha sikerül másokkal is felfedeztetni a múlt értékeinek egy piciny töredékét. És a látogatók, akik meg-megállnak a szé­pen rendezett vitÄnek— fényképek—szobrok előtt, nem is sejtik, hogy mindaz amit látnak, annak az ered­ménye, hogy húsz egyné­hány évvel ezelőtt egy em­ber elkezdte gyűjteni a sár­guló, esőmosta plakátokat. László Ilona Sok színházat „becsavar- gott”, mint mondotta, amíg végül 1945 után az Aradi Színházhoz került. Már rég­óta foglalkozott a gondo­lattal, hogy összegyűjt egy * színháztörténeti anyagot és engedélyt kér egy múzeum * megnyitására. Szóvá is tette hivatalos he’yen kérését, de visszautasították, mondván, magánszemély nem nyithat múzeumot. Így a múzeum tervéről letett, de a gyűj­tést mégis elkezdte. Mun­kájában nagy segítségére volt az Aradi Színház igaz­gatója, Szendrei Mihály, aki 30 éven át töltötte be ezt a posztot. A gyűjtést plakát- tokkal, színlapokkal kezdte. Rendszeresen tette félre a premier plakátokat, ven­dégfellépéseket és egyéb színházi eseményt hirdető plakátokat. Elnézte, ahogy az utcákon eső mossa, nap süti a papírlapokat, és el­szomorodott a gondolattól, hogy a halványodó betűk­kel együtt merül feledésbe az a nap is, amikor Johann Strauss vezényelt az Aradi Színházban. Vagy amely napokon Bartók Béla. Ca­sals, Hubermann játékában gyönyörködhettek az ara­diak. És ahogyan haladt vissza az időben, az emlé­kek plakátokkal követhető útjain, úgy tárult ki előtte egyre gazdagabban a múlt. A plakátok mellett előke­rültek értékes dokumentu­mok, a négy színpártoló társaság — két román, egy szerb, egy magyar alkotta — adományairól, és a mú­zeum egyik legértékesebb darabja, a színház 1817-ben keltezett alapító levele, Hirschl Jakab aradi keres­kedő aláírásával, mely lé­vé1 ben írva vagyon, „...hogy a Város ékességére és ja­vára a Teátrum építésé­vel...” kik járultak hozzá a kőszínház megépítéséhez. Időközben elterjedt Ara­don a hír, hogy milyen anyagot gyűjt Josif Sirbut. Sok ismeretlen ember sie­tett segítségére. Volt,. áki Ilyen szavakkal adott át egy-egy értékes dokumen­tumot: „Meggyőződtem ar­ról, hogy szép dolgot csinál. Tessék”. Volt olyan darab, amelyért komoly pénzössze­0 Kardos doktort mindenki utálta a kórház­ban. A betegekkel úgy be­szélt. mint a spanyol gyar­matosítók az indián ősla­kossággal, az ápolónőkre meg szót se vesztegetett, csalc vicsorgott rájuk, mint egy véreb. A kollégák kike­rülték, , mintha fertőzött volna. Kardos doktor nagysze­rűen érezte magát ebben a közutálatban. Élvezte a mel­lette legtöbbször némán, köszönés nélkül elsurranó kollégákat, az arcokra fa­gyott mosolyt, az elhalku­ló szavakat, ha egy vidá­man beszélgető társaság fe­lé közeledett, és gyönyör­ködött a pillantására elsá­padó nővérekben. Egyébként jó sebész volt. Az igazgatóföorvos így kompromisszumos megol­dásra kényszerült Kardos­sal kapcsolatban: szívből utálta, mint embert, de be­csülte. mint orvost. — Mit tehetnék? — tár­ta szét a kezét a gyakorta megism'tlődő oanaszáradat- ra. — Én elsősorban, mint orvost tartom nyilván! És azt, hogy jó orvos, bár fogvi csorgatva. a kollé­gák is elismerték. így aztán mind sanyarú végkielégí­tést fogadták el és őrizték meg a Kardost teljesen el­borító ellenszenvüket. Mist nem is tehettek, hiszen ha valamelyikük arra vállalko­zott. hogv legyűrve belső ellenállásét, emberileg is közeledni próbáljon Kanos­hoz, az rövid úton visz- szabillentette az utálatba. Egyszerűen nem akarta, hogy más légkör vegye kö­rül, csak amit megszokott. és amit mér lassan úgy kí­vánt a szervezete, mint erős dohányos a nikotint. Otthon ritkán tartózko­dott. tekintettel arra. hogy sajátmagát mégsem utál­hatta esvfolvtában. más te­remtett lélek meg nem tar­tózkodott körülötte. Néha sóvárogva gondolt vissza volt fe1eségére, Sárira, aki ahelyett. hogy kitartóan utálta, volna egv életen ke­resztül. inkább elvált, és most boldog szerelemben ni, de az is rendszerint olyankor, amikor nem tar­tózkodott odahaza. Igazi területe a kórház maradt. Ott áztáin felfris­sült minden reggel, és ha rosszkedvűen ment be, nyomban helyrebillent a lelkiegyensúlya, amint kol­légáira nézett. A Egyébként Mné­zetre nem volt visszataszí­tó, sőt, a gyanútlan szem­lélő egyenesen kellemes külsejűnek láthatta, magas, szőke férfinak, aki válasz­tékos eleganciával öltözkö­dik, divatos szakállt visel, kicsit hosszabb hajat, évei­nek száma közel a negy­venhez. De ez mind csak külsőség, amivel mintegy letakartak egy csomó undo­rító tulajdonságot, amiket Kardos olyan oélzatos ala­possággal szedett össze, mint szenvedélyes vadász a különfajta trófeákat. Egy napon új kolléga év­sem, egyáltalán senkit sem szeretett, ettől az ember­től meg egyenesen undoro­dott, mikor bemutatkozás­kor gnnak puha keze, bele­folyt az övébe. — Bényei Ernő! — har­sogta, aztán csak úgy mel­lékesen megkérdezte — Nem olvastad a legutóbbi cikkemet, a közlönyben?! Kardos nem felelt, csak felhúzott szemöldökkel vé­gignézett rajta. Mások egy ilyen nézéstől odóbbsom- fordáltak, elsüllyedtek, vagy egyszerűen levegővé vál­tak, de Bényei csak egy na­gyot nevetett. — Ja, te vagy az, akit mindenki utál! — mondta gátlástalanul és jól infor­mál tan, majd Kardos vállá­ra csapott. — Nálam ne strapáid magad, öregem, en­gem nem fogsz elijeszteni! Én szeretni foglak, rrfintha egy petéből származnánk! És Bényei állta a szavát. Attól kezdve állandóan szélt róla, állandóan dicsér­te, és bár ő Is Jó sebész volt, nem szégyelte a többi­ek tudomására hozni, hogy szakmailag sokat tanul Kar­dostól. — Kardoshoz képest, Bar­nard professzor egy tanva­si böllér! — emlegette több­ízben a délafrikai szívse­bészt, hangoztatva, hogyha Kardos számára megterem­tenék a feltételeket, már régen szívátültetést végez­hetett volna Magyarorszá­gon. — Kardos, a zseni! Kar­dos, a nagy! Kardos, a szent! — ilyen, és ehhez hasonló kijelentéseket ere­getett, majd lassan modo­rában, viselkedésében is lsezdte utánozni „barátját”, mire sikerült a közhangu­latot teljesen maga ellen fordítania.--Ez egy patkány! —je­lentette ki Kókai doktor, tömören összegezve Bényei- ről a’kotott véleményét, és attól kezdve barátságosab­ban köszönt Kardosnak, akivel végülis mégiscsak régebben voltak kollégák. ^ Kgrdos meglepő­dött aztán egyre idege­sebb lett, végül teljesen el­vesztette a fejét. Bényei fokozatosan feldúlta a lég­kört körülötte, és az eddig ránehezedő ellenszenvet las­sacskán magához szívta, ö maradt egyedül a bűvös utálat légkörében, és Kar­dost, mint egy hiányzó tég­lát az épületbe, beillesztet­ték *maguk közé a kollégák. Ezáltal teljesen idegen kö­zegbe került, szokatlan, fur­csa, eddig ismeretlen han­gulat vette körül, mintha egy új bolygóra lökték vol­na. Néhányszor még pró­bálta visszaífterezni az el- orzott ellenszenvet, de min­den kísérfete kudarcot val­lott. Modorát a kollégák különcségnek fogtak fel, és kezdték magukban megálla­pítani, hogy a nyers, durva modorral Kardos csak bel* ső érzékenységét takargat­ja. Kardos ekkora szeretet súlya alatt összeroppant. Ügy érezte, elvesztette az egyéniségét, mi több, szak­mai tudásában is kételked­ni kezdett, örökösen az járt a fejében, hogy az a pál- fordulás a személye iránt csak azért történhetett, mert Bényelt jobb sebésznek tartják, mint öt, érdeme­sebbnek az utálatra. Némán járt-kelt napokig a kórházban, bánatában egyszer még operába is el­ment Sziráky doktornővel, Kókainak kölcsönadott egy százast, az igazgatófőorvos- sal sakkozott, szóval telje­sen elveszítette a talajt lába alatt. Olyanná vált, mint bármelyik kolléga a sebé­szeten. közéjük ereszkedve a gyűlölet magaslatából. (H Nem bírta sokáig ezt az állapotot. Mikor mér a szike is remegett a kezé­ben, operáció közben, át­helyezését kérte egy megü­rült körorvosi állásba. — Nekünk nem sikerült kiutálni — jegyezte meg Kókai a többieknek, Kar­dos elárvult köpenyére te­kintve —. erre jött Bényei és „kiszerette” innen! Az emberi leleményesség ki­fogyhatatlan. De mit csinál­junk mi Bényeivel?! — Szeressük — mondta Kárás, doktor, aki a leg­jobban utálta Bényeit. Petőfi Kollégák Toth-Máthé Miklós tárcája él egy műanyagkisiparossal. Rokonai messziről utálták makacs elszántsággal, a háziban meg senkivel sem volt beszólóviszo ny ban. Így otthonra csak Zsófi néni maradt, a bejárónő, aki hetenként kétszer jött utál­kezett az osztályra. Kardos­sal lehetett egyidős, de tel­jesen az ellentéte volt. Vi­dám, tömzsi fickó volt, olyan apró szemekkel, mint két ötfilléres. Kardos nem sze­rette az aprószemű embe­reket, a nagyszeműeket Kardos sarkában volt, hű vazallusként szegődve mel­léje, és nem volt olyan go­romba sértés, amit ne en­gedett volna el a füle mel­lett. A háta mögött, min­denki megrökönyödésére, a legnagyobb szeretettel oe-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom