Békés Megyei Népújság, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-17 / 297. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kritika és közönség éfcezik egy turcsi előítélet a közvéleményben. Valahogy így szól: ha a kritika megdicsér egy filmet, egy könyvet, akkor azt nem igen érdemes megnézni, elolvasni; ha megszid, akkor biztosan van benne valami érdekes. A babona kia’.aku- lásának persze voltak olyan előzményei, amelyek — legalábbis részben — érthetővé teszik a közvélemény reagálását. A kritika ugyanis egy időben olyan valóságot kért számon a műalkotásoktól, mely legfeljebb a kritikusok elképzeléseiben ó’t. s ők ezzel az álvalósággal szembesítették a műveket. A nézők azonban saját tapasztalataikból tudták, mi a tényleges helyzet. Mindez meglehetősen régen volt, lassan már két évtizede, az előítélet mégis i tartja magát Annál furcsább ez, mert a közvélemény, a filmek, színdarabok nézői, a könyvek olvasói már régen másként viselkednek, már régen megváltozott viszonyuk a kritikához. A kritikaellenes szólásmondás mégis tartja magát Budapesti színházak a megmondhatói, milyen nagy izgalommal várják ma már a kritikák megjelenését, mert nem ritkán pénztári bevételük is a kritikai visszhangtól függ. (Természetesen vannak kivételek, s szó sincs arról, hogy Magyar- országon csak a kritika határozná meg egy mű közönségsikerét vagy bukását.) Ha valaki gyakrabban megfordul olyan ankétokon. művész-közönségtalálkozókon, amelyeken a közönség véleményét nyilvánítja, . tapasztalni fogja: ezek a vélemények nagyon gyakran a kritikában megfogalmazott álláspontokat tükrözik. Magyarán: sok ember egy műalkotással kapcsolatos véleményét az általa olvasott — és elfogadott — kritika szavaival fejezi ki, ami természetes is, hiszen a közvélemény szükségszerűen csak azt ítéli meg, hogy valami tetszik- e neki vagy sem. Ha az indoklásró', van szó, akkor már az esztétika, művészetkritika fogalmaihoz kell folyamodnia segítségért. Mindennek ellenére, változatlanul él a köztudatban a régi megfogalmazás: ha a kritika levág valamit, meg kell nézni, és megfordítva. Nyilvánvaló tehát, hogy a kritika hatásfokával még mindig prob'émák vannak. Nem véletlenül foglalkozik az MSZMP elméleti munkaközösségének a kritikát tárgyaló állásfoglalása a legszélesebb közvéleményt befolyásoló sajtóorgánumok és a rádió meg a televízió művészeti kritikáinak gyengébb hatásHIDD EL Toldolagi Pál Találkoztam fáklyavivőkkel, láttam, fiatalok, s hogy zöldéit körülöttük a bokor és fa, és nem gondolnak szakadékra, valami ünnepélyre menve rákezdtek ékes énekre, nem fújt a szél, nem hullt a zápor, és egyikük a sokaságból fényes homlokkal, tiszta szívvel elém lépett és mondta: Hidd el, bár megöregedtél, lehetsz még a kísérőnk, megmagyarázója az álmainknak, hallgass a szóra, ilyen alkalom többé nem lesz, segíts minket a győzelemhez. fokával. Mi lehet ennek az oka? Mint valamennyi társadalmi jelenségnek, nyilván sokféle oka van. Mégis, talán érdemes hármat külön is kiemelni: feltehetően a legnagyobb szerepet játsz- szák. Nézzük az első okot. Elvileg rég eldöntött kérdés, hogy a kritika, elsősorban a napilap-kritika, a legszé- ’esebb közvéleményhez szól. Ezt a közvéleményt kell tájékoztatni az új műalkotásokról. ennek kell segíteni, hogy az adott művet valamilyen értékrendszer alapján elhelyezze a többi mű között. Feladata, hogy a mű elemzése, ideológiai tartalma és művészi megformálása közötti egységet vagy ellentmondásokat megértesse a nézőkké’, olvasókkal. Minderre pedig azért van szükség, mert a kritika az egyik legkézzelfoghatóbb ideológiai fegyver az eszmék olyan küzdelmében, amelyben a gondolkodó, humanista, szocialista emberért folyik a harc. Elvileg tehát tisztáBomvári Etelka Dubrovnik, kikötő zott, hogy a napilap-kritika mindeneke’őtt és főként az újságolvasók, tehát a legszélesebb közvélemény számára íródik. Csak ebben az értelemben tölti be azt a másik fontos funkcióját is, hogy magát a művészeti közéletet, az egyes művészeket is orientálja, befolyásolja. Ha a legszélesebb közvélemény számára teszi közérthetővé egy mű értékeit vagy gyengéit, akkor segít a maga módján legtöbbet az adott művészeti ágnak is. A gyakorlatban mégis találkozunk a napilapokban p’.yan kritikai írásokkal, amelyek megfordítják a hangsúlyt, és akarva-akaratlan elsősorban a művészeti közélet igényei, elvárásai, harcai jegyében íródnak, s csak másodlagos eredményük — vagy eredménytelenségük —, hogy az olvasókra milyen hatást gyakorolnak. Ennek a hangsúlyváltásnak az a nagy veszélye, hogy ha a kritikusnak igaza van is, mivel elsősorban a művész szamara mondja e’ igazságait, a közönség nehezen fogadja el azokat. Megérzi: rá, mint olvasóra, nem nagyon voltak tekintettel. Háttérbe szorult. A kritikák hatástalanságának másik oka lehet az az indokolatlan, de kétségkívül létező szakadék, amely a legszélesebb közvélemény szórakoztatására készülő kulturális fogyasztási cikkek és a valódi műalkotások között nagyon sok műfajban húzódik. S ezért már egyáltalán nem csak a kritikák írói a felelősek! Az iskolai és az iskolán kívüli oktatás, népművelés, s maga a művészeti közélet is, gyakran összekeveri a fogalmakat, mert el szeretné. hitetni bizonyos típusú művekről, hogy azok nem csak szórakoztatnak, nem csak időtöltésre valók, hanem igazi műalkotások is. Jó esetben persze a kettő egybeesik. De ez a „jó eset” nem túlságosan gyakori. A közvélemény felkészületlen része tehát rossz néven veszi a kritikustól, ha az őt oly jól elszórakoztató ..művet” nem becsüli műalkotásként... A harmadik ok. amely a kritika nem mindig kielégítő hatásfokát eredményezi, feltehetően a kritikusok személyes adottságaiban rejlik. Természetesen jobb lenne' ha egy-egy művészeti ág legjelesebb esztétái rendszeresebben jelentkeznének a napi sajtóban is. A legjobbak többnyire a legegyszerűbbek, a legközérthetőbbek is. A tudásanyag azonban önmagában nem abszolút mérce. Egy tudós is lehet rossz előadó. A napilap-kritika sajátos népművelő műfaj, amelyhez minden jel szerint sajátos tehetség kell. Eltalálni a megfelelő hangot, meggyőzni az olvasókat az érvekkel és még az írás stílusában is felidézni egy-egy műalkotást, ráadásul mindezt a napilapok kötött terjedelmi lehetőségei miatt meglehetősen röviden. Íme, a követelmények, s nyilvánvaló, hogy ezeknek nem könnyű megfelelni. Nem is minden kritikus fele! meg. Egészen bizonyos, hogy e három körülményen kívül más okok is közrejátszanak a cikk elején említett előítélet továbbélésében, s jó lenne, ha a kritikai állásfoglalás nyomán kibontakozó vitában sok minden tisztázódhatna. A közönség is örülne neki, a kritika tekinté'ye is növekedne, s talán egyszer — nem is olyan távoli jövőben — ilyen párbeszédeket lehetne hallani a munkahelyeken: — Te, ezt megdicsérte a kritika: ezt meg kellene nézni: ezt lehúzta, ne pazaroljunk rá időt. Bemáth László Sztankó Judit Műteremben Egy napszállta emléke agyanyám tizenhat éves korában ment férjhez, és kilenc gyereket szült. „Erőszakkal hozzáadták ahhoz az emberhez" — hallottam egyszer egy beszélgetést. „És szeretett valakit?” — kérdezte az egyik diskuráló. „Nem, senkit, de hát mégiscsak erőBejöttem a tanyáról és meglátogatom a nagyanyám mat. Ez a ház mindig csendes, soha egy hangos szó. Most nyár van. Nagyapám és fiai kint dolgoznak a tanyájukon. Aratnak. Csak egyik nagynéném hiányzik, aki Pestre ment férjhez. És anyám. Meg egy nagybátyám, aki katona. Emlékszem, fiatalabb korában nagyanyám is mindig kiment a tanyára és ő főzött az aratóknak. Ezt a tisztséget most egyik idősebb néném látja el. Nagyanyám itthon a ház körül rengeteg kislibát nevel. Délelőttönként kihajtja őket a füves árokpartra. Már az utcáról észreveszem őt. Mindig fekete kendőt hord, mintha gyászolna valakit. Most is. — Csókolom — mondom neki, és leülök mellé. Leül melléjük és mozdulatlanul nézi őket. — Hát bejöttél? — kérdi. — Mi újság a tanyán? Anyád? Mindig ezt kérdezi, de sose vár választ. Ugyanazt mondanám: „Nincs semmi újság. Anyám jól van és én is jól vagyok.” Mert nincs értelme, hogy az életem részleteit elmeséljem. A libák is leülnek és mozdulatlan nyakkal merednek előre. Nagyanyámék egy hosszú parasztházban laknak. Az utca egyik sarkán épült. Most ennek a háta mögött kuporgunk. Belelógatom a lábam a kiszáradt vizesárokba. — Szerettem volna már rég megkérdezni, — szólalok meg — hogy mi volt, amikor én megszülettem. — Mi lett volna? —mondja és nem tekint rám. — Ebben a házban születté.. Innen vitt el benneteket Molnár László. Mindig tisztelettel beszél a bajúszosról. Nem mondja, hogy vő, csak a teljes nevén.
