Békés Megyei Népújság, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-10 / 214. szám

„Asiskolákban rendnek kell lenni99 az úton. Abu Szalin Maluka, a libanoni biztonsági szolgálat fel­ügyelője és Levőimen ült benne. Egykor karavánok vitték a csem­pészárut, most gépkocsik. De még ez is reszkír, mert esetleg át­vizsgálják és megtalálják. De ki nézi át a biztonsági szolgálat felügyelőjének kocsiját? Az öt­ven kiló nyers morfium kicsem­pészése ezen az úton drága volt, de biztonságos. Maluka felügye­lő 8000 dollárt kap, ha az „ak­ció” sikerül. A libanoni határállomáson az őrök jól ismerték a felügyelőt. A szíriai határállomáson pedig mindketten megmutatták útleve­leiket s a felügyelő még mellé­kesen meg is jegyezte: — Egy rövid megbízatásom van estére visszatérünk... Amikor a felügyelő aznap este valóban visszatért, ki gondolt volna a kocsi átkutatására. Levoinienék a kora reggeli órákban Bejrútban voltak. A csomagtartóból nyugodtan kivet­ték a két jól kitömött utazótás­kát, s becipelték egy kis boltba. Mindegyikben 25 kiló nyers mor­fium volt. • * • Az üzlet tulajdonosa Pierre Triganó volt, régi társa Levoi- nienhek, s tagja annak a ban­dának, melynek Levőimen is az egyik ügynöke. Maluka még ele_ get tett annak a meghívásnak, amelyben Lévőién részesítette — tudta, hegy ez óvórendszabály: addig együtt kell maradniok, míg egy másik rejtekhelyre át nem szállítják a táskákat. Áruló mindig akadhat... Trigano kezelésében a táskák a kitkötőbe kerültek, a dokkok árnyékában egy motorcsónak már várta őket, s ezzel a nyílt tengeren horgonyzó egyik fran­cia teherhajó mellé siklottak. Fényje’zések itt is, ott is, és Tri­ganó kezébe már egy vastag nyers vontatókötél hullott. Erre kötötték a táskákat, s az ötven kiló nyers morfiumot csakhamar elnyelte a hajó gyomra. A tengerészek bevallása sze- . rint minden teher- vagy átla­gosnál nagyobb utasszállító ha- . jón több mint 30 000 rejtekhely van, ahová el lehet dugni a ká­bítószert vagy akármilyen csem­pészárut. A vámőrök, a csempé. szés elleni szakértők ismernek talán 29 ezret, de nem ismerhe­tik a többit. A tengerész, aki átvette Le- voinientő’ a táskát, a marseillei gengsztertársaság megbízható embere volt. Már nyugdíjas, de ha kényes üzletről esik szó, ak­kor elvállalja a „munkát”. A nevezett hajón hatalmas burgonyaszállítmány volt — zsá_ kokban. Ezek között békésen el­fért a két táska egy burgonyás­zsákban. Ki vehette volna észre? (Folytatjuk) összeállította: SZABÓ ENDRE Következik: Az „áru” sértetlenül megérke­zik. Romániában a Madrigállal A címben idézett mondat az MSZMP Központi Bizott­sága 1972. június 14—15 i ülésén hangzott el Kádár János elvtárs felszólalásában. Mikor ez a kívánalom elhangzott, még alig kezdődött meg a szünidő. Most pedig már túljutottunk az ünnepélyes tanévnyitókon. Éppen ezért érdemes talán né­hány oldalról megvilágítani, hogy mit is kell érteni a min­dennapok gyakorlatában azon, hogy „rendnek kell lenni”. Leg­kézenfekvőbb abból kiindulni, hogy minden olyan közösségben, ahol munkavégzés az elsődleges cél, csak a fegyelem, a rend le­het a sikeresen végzett munka záloga. Maga a megvalósulás pe­dig összetett, egymásra épülő következményrendszer eredmé­nyeként jön létre. L ássuk mindezt „élő” pél­dákkal, a mindennapok gyakorlatából. Egységes követelmény, hogy a tanulónak a tanóra megkezdése előtt az isko­lában kell tartózkodni. Mégis előfordul, hogy egyesek elkés­nek, s ezzel zavarják a megkez­dődött óra menetét. Mit lehet ilyenkor tenni? Sokmindent — hangozhatna a felelet, attól füg­gően, hogy milyen esettel állunk szemben. Egyet azonban katego­rikusan ki lehet jelenteni: nem szabad megtűrni azt, hogy egyes tanulók „sportot” űzzenek rend­szeres késésükkel! Sok szó esik arról Ss a tanítás első heteiben, hogy meddig (hány óráig) tanár esős a tanulókat — szülőd felü­gyelet nélkül — az utcán, nyil­vános szórakozóhelyen megje­lenni engedni. A kialakult gya­korlat kusza összképet mutat, mert nemcsak ahány tantestü­let, annyi szokás — hanem, ahány nevelő, annyi vélemény, hozzáállás. Pedig egyértelműnek látszik, hogy sötétedés után min. den tanulónak — pláne ha ál­talános iskoláiba jár — otthon a helye. És ez alól még a film­színházak sem adhatnak felmen­tést a nagyobb bevétel reményé­ben, amit helyesebb matinékkal és ifjúsági előadásokkal biztosí­tani. Igen vitatott téma ma — szü­lők és pedagógusok körében egy­aránt — az iskolai formaruhák, egyenköpenyek használata. Saj­nos még mindig nehéz elhitetni egyes szülőkkel azt, hogy lénye­gesen olcsóbb egy tanévben két iskolaköpenyt vásárolni, mint az egész tanév során öltöztetési versenyben állni! A végére hagytam a „legké­nyesebb” kérdést, amiről nem szívesen beszélünk, pedig súlya megérdemelné a na­gyobb figyelmet, és az egysége­sebb fellépést. A gyermekkorban fokozottan káros élvezeti cikkek fogyasztásáról van szó, kiemel­ten a dohányzásról és a szeszes­italok fogyasztásáról. Mindenki előtt ismert tény, hogy rohamo­san emelkedett azoknak a fiata­loknak a száma, akik az általá­nos iskolát befejezvén, már rendszeres dohányzóként lépnek 15. életévükbe. Ezt lassan már természetesként vesszük tudo­másul, miközben arra nem is gondolunk, hogy ezek a fiatalok nem máról-holnapra lettek e ká­ros szenvedély rabjai, hanem fokozatos „trenírozás” során jut­tatták el szervezetüket arra a pontra, melyen a nikotin, mint igény jelentkezik már. S zándékosan ragadtam ki látszólag olyan példákat, melyék szorosan nem kapcsolódnak az oktatási folya­mat belső rendjéhez. Jelentősé­gük azonban sokszor lényegesen nagyobb, mint ezt első hallásra, vagy látásra gondolnánk. Mert például, ki merné vitatni azt, hogy könnyebb egy „köpenyes” tanulóval megértetni, elfogad­tatni azt az általános öltözködési követelményt, hogy mindig az alkalomnak megfelelően öltöz­ködjünk —, mint egy olyannal, áld állandó divatbemutató szín­helyének tekinti az iskolát. Ügy érzem e néhány példa elegendő volt annak megvilágí­tására, hogy az iskolák rendjét csak a külső és belső követelmé­nyek összhangjában lehet vizs­gálni és realizálni. Szilárd Adám Aztán a múzeum. Külön él­mény. A tizenhárom aradi vér­tanút idézi ez a kiállítás, a vér- befojtott szabadságharcot, és Vi­lágost, a véget. Ott van Damja­nich mankója, amely utolsó út­ján segítette, a szekér oldalfalai, amelyen a vesztőhelyre vitték, kedvelt karosszéke, pisztolyai, kardja, meg a többié; ott van Görgey két pisztolya is, és a ke­rek, politúrozott asztal, a vilá­gosi Bohus-kastélyból, amelyen Görgey aláírta a fegyverletételt... Órákat tölthetne itt a vendég, sok időnk nincs azonban, Zérói­dén várnak bennünket. Autóbuszunk lassan gördül végig az aradi főutcán át, az új lakótelepen, aztán elmaradoznak a házak, Arad elbúcsúzik. Nyolc­vanas tempóban robogunk Ze- rind felé, a rádióból a magyar —brazil olimpiai futballmeccs zsivaja hallatszik, Szepesi köz­vetít, de nagyon kevesen figyel, nek oda. Érezzük, hogy ezek már az utolsó órák, hajnalban már otthon leszünk. Zerind. Ünnepi díszben ez a falu is, népviseletbe öltözött lá­nyok a kultúrház előtt frissen szedett rózsacsokrokkal, és Tyu­BÉKÉS MCClBg? 5 1972. SZEPTEMBER 10. fenekei a Madrigal... Cím feletti képünk: A kórus az aradi kul­túrpalota és múzeum lépcsőin. a Miniatűr kantáta, és végül a két román népdal. A siker belát­hatatlan, óriási... Annyira óriási, hogy a végén már együtt énekli a kórus és a közönség a „Röpülj páva” dalt: „Látod édesanyám...” A vacsora és a búcsú órái követ­keznek. Húzza a zenekar megállás nélkül, és énekel az égész terem. Éjfélkor feláll Martin Aurél, és beszél. Barátságról, örömről, az elmúlt négy napról. Aztán az autóbuszig jön muzsikálva a ze­nekar, Martin Aurél és Kocsik Jóska a határállomásig. Még egy búcsúintegetés, régi és új barátok ölelik át egymást, aztán felemelkedik a határso­rompó. Odaát már várnak ben­nünket, mi pedig négy gazdag- élményű nap emlékét hozzuk magunkkal. Sass Ervin Indulunk, búcsúzkodunk Arad­tól is, viszontlátásra, mondja a Madrigál, viszontlátásra, mondja Martin Aurél és Kocsik Jóska, akik velünk jönnek a búcsúfel­lépésre, Zerindre. Búcsú Zerinden, a viszontlátásig O Az aradi múzeum külön élmény. De előbb még Arad, a százez­res nagyváros, a Maros-parti metropolis. Miniatűr szállónkban néhány óra jut csak a pihenés­re, különben is azt mondja min­denki: majd otthon, otthon rá­érünk kialudni magunkat! Kedd, az utolsó fellépés nap­ja, Zerinben. Hétfőn szabad­napot kapott a Madrigál, de milyen szabadnapot! Kirándul­tunk Menyházára, nyolc-kilenc- száz méter magas hegyek közé, ahol olyan ez a kis fürdőhely, mint valami ékszer. Erdők, szer­pentinek, kristálytiszta vizű pa_ takok, emlékek újból, és örö­mök, barátságok, minden. Így következett el a vendég­ség utolsó napja, a kedd. Délután még az aradi kultúrpalotában já­runk, összeismerkedünk a városi kórussal, ők is énekelnek, a Mad­rigál is, a rögtönzött hangver­seny nagyszerűen sikerül. kodi Lajos, a pártbizottság titká­ra, tanácselnök köszönti vendé­geit. Az orosházi kultúrház igaz­gatója, Feldmann József vála­szol a mindig és újra. újra szí­ves, baráti szavakra, beinvitál­nak bennünket a könyvtárba, az is itt van, egy fedél alatt a lful- túrházzal (micsoda remek do­log!), többen a klubszobába siet­nek, televízió van ojt, és abhan a magyar—brazil! Nyolc órakor kezdődik a hang­verseny. Zsúfolt ház előtt lép ki a kórus elé a karnagy, Szokolay Bálint. És énekel a Madrigál... Bartók: Népdalok, Kodály: Je­lige — „Zengjen a bátrak orszá. gában újszerű ének!” ...Szokolay Sándor: Lakodalmi köszöntő a „Vérnász” című operából, aztán

Next

/
Oldalképek
Tartalom