Békés Megyei Népújság, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 166. szám

KÖRÖSTÁJ az ősember tevékenységé­ben, nincs másképp most sem. Aki hasznosat cselekszik, most is szépet cselekszik. A szépség nemcsak a termé­szeti tárgyak tulajdonsága, hanem az emberalkotta tár. gyaké is. Szép egy hegyvo­nulat és szép egy torony- ház-sor. Szép egy folyó­völgy és szép egy autósztrá­da. Szép egy tölgyfa és szép lehet egy belőle ké­szült asztal. De szép lehet egy híd, egy autó, egy gép — még egy. számítógép is. A bölénymjzok gyakorlati­asságától egyenes út vezet hozzájuk, s ha a bölényraj­zok szépségét a kiberneti­kus gépek csúf hasznossá­gától féltettük volna, még most is a bölényrajzok kor­szakának primitív állapotá­ban élnénk. Hogy a város­kolosszusok elsivárosodással fenyegetik az embert? Hogy a benzingőz megfertőzi a le­vegőt? Hogy a gyárak el­szennyezik a folyókat? Mondtam már, hogy ez igaz. De e károk ellen őrültség volna a városokat megszűn­tetni, az autókat felgyúj­tani, a gyárakat lerombol­ni. A civilizációs ártalmak ellen csak a civilizáció védhet meg bennünket. És a borús jóslatokra is ez a válasz: a szépséget nem a civilizációtól kell megvédeni. Ellenkezőleg: a szépséget is csak a civilizá­ció védheti meg. Ez az egyetlen járható út az em­beriség számára, Altamirá­tól a kibernetikáig — és to­vább. Faragó Vilmos ' Hókra József; Bogárházak Közösségek végső tisztelet- adása és egyéni emberi ér­zéseim állítottak nyitott sí­rod mellé búcsút venni. Mint alkotó művésztől a Magyar Képzőművészek Szövetsége képviseletében, mint nép­művelőtől. mint az izlésfor- málás fáradhatatlan, mun­kásától, a Tudományos Is­meretterjesztő Társulat ne­vében jelentem itt meg és ezen túl ide szólított a kö­zöttünk' meglévő több éves tisztelő barátság is. Tanuljuk, tudjuk, és számtalanszor elmondjuk, hogy az életnek, a létnek egyformán része a kezdet és a vég, hogy mindez tör­vényszerű és természetes. Mégis az elmúlásban a mi­kor és a hogyan gyakran * Dr. Dömötör János, a Ma. gyár Képzőművészek Szövetsé­ge Dél-Magyarországi Területi Szervezete titkárának bücsúbe. széde Mokos József temetésén, Békéscsabán. 1972. július 6-án. megdöbbent bennünket. Hogyne gondolkoztatna el a most és az így Veled kap­csolatban is, hiszen néhány hete még olyan lelkesen ter­vezted, szervezted a Tudo­mányos Ismeretterjesztő Tár­sulat őszi előadássorozatát, számítva az én évadonként szokásos csabai előadásomra is. És most ime, a változ­tathatatlan tény, hogy Te már nem fogod hallani ezt az előadást. Ha életed egészen rövi­den egy mondatban kellene — lényegre törve — sűrí­teni, akkor ez a tolsztoji gondolat lenne, mely szerint a legszebb, a legnagysze­rűbb dolog: másokért élni. Te másokért éltél akkor, amikor alkotóművész­ként . megosztottad az él­mények benned létrejött örömét. Amikor megosztot­tad műveid útján az Alföld térés-tágas végtelenjének táji benyomásait, a Körös­part fűzeinek csendjét, nyu­galmát, hangulatát, a csabai Székelyhídi Attila Fák között kis utcák, tornácos házak élményét, és akkor, amikor barátaid, jó ismerőseid ka­rakteres arcának kifejező erejét, mélységét festetted vászonra. Tájról és ember­ről szóltál szeretettel, vi­lágosan, érthetően. És másoknak éltél akkor is, amikor arra tanítottál ezreket, hogy ne csak néz­zenek, hanem lássanak is, hogy élményt adjon szá­mukra mindaz, amit évez­redek során a művészet lét­rehozott. Azt akartad, vál­janak teljesebb emberekké azáltal, hogy örömet ta­lálnak környezetük, a látott világ és a művészet, a fes­tett világ szépségeiben. Hogy lelkesedtél és hogy tudtál lelkesíteni, amikor egy-egy mű rejtett kincseit szakavatott magyarázatod­dal kibontottad, hozzáférhe­tővé tetted. Nemrég ünne­pelte szakköröd a nagysze­rű szép jubileumot, a ne­gyedszázadot és elismert társadalmunk is „Munka Érdemrenddel” és sok egyéb kitüntetéssel is. A legna­gyobb öröm mégis bizonyo­san az volt szamodra, hogy voltak, akik először Tőled hallották, hogy élt valaha Rembrandt, és Michelangelo és hogy ezáltal is szebbé és gazdagabbá vált életük. Nem vigasz, különösen nem a közvetlen hozzátar­tozóknak, ha most elmon­dom a horatiusi igazságot, hogy az alkotó ember nem hal meg egészen. Mégis tud­nunk kell és tudjuk is, hogy nem haltál meg egészen, nem múlsz el egészen: él művészetpedagógiai mun­kásságod százak, ezrek gaz­dagabb egyéniségében és él­nek alkotásaid otthonokban, minden nap megújuló él­ményt nyújtva. Befejeződött első életed, megkezdődött második életed alkotásaid­ban, életművedben. Nyugodj békében! Barlangrajzoktól a kibernetikáig i e zt a cí­met vas­tag mű. velő. déstör- téneti mono­gráfiának illene viselnie. S még egy ilyen monográfia is csak különös tömörség­gel teljesíthetné azt, amit a címe igér, hogy tudniillik ismerteti az emberi kultúra történetét Altamira őskori barlangrajzaitól a legesleg­újabb korszak kibernetikus csodáiig. Amire én vállalkozha- tom, az csak annyi, hogy ki­emelek ebből a sokezer éves folyamatból egyetlen mozzanatot, és — vitatkoz­va egy divatos nézettel — eltűnődöm sorsának alaku­lásán. Mi ez a mozzanat? Az ember szépségvágya és szépségteremtő kedve. Mi ez a divatos nézet? Az ember szépségvágyának és szépségteremtő kedvének megkérdőjelezése. Illetve: borús jóslat arról, hogy ez a vágj' és kedv rohamosan apad, hogy a civilizáció el­sorvasztja és megöli a szépséget, hogy a számító- gépes ember elfelejtkezik a barlangrajzoló emberről — az altamirai jeleket elfedik a kibernetikai jelek. Igaz-e ez? A borús jóslatoknak min­dig van valami megejtő va­rázsuk; az ember együtt él saját halálának gondolaté­val, s hajlamos rá, hogy ezt a gondolatot a világra» is kiterjessze: elpusztulok, de a világ is pusztul. íme, a szemünk láttára pusztul el a szépség is! Hiszen terem­téséhez elmélyült nyuga­lom kell, élvezéséhez a lé­lek csöndje, a világ pedig benzinbűzös lármában ro­han saját csődje felé: vá­roskolosszusokat épít, ^me­lyekből kiszorul a báj, a békesség, a természet, de bélés zorul a sivárság, a nyugtalanság, a kipufogók gőze, s fölötte elhomályosul az ég, körülötte tar lesz a föld, rajta keresztül pedig szennyes folyók hömpö­lyögnek az óceánok felé. Mindez igaz. És a jóslat mégsem igaz. A kiindulása nem igaz (ezért a folytatása sem). A kibernetikai jelek nin­csenek ellentétben az alta­mirai barlangjelekkel. A ci­vilizáció nem ellensége a szépségnek. Hanem édes­testvére. Hasznosság és szépség: ugyanannak az emberi tevékenységnek gyönyörű célja és eredmé­nye. És ez így volt már a barlangraizn]r ember tevé­kenységében is Azoknak a rajzoknak, amelyeket az al­tamirai barlangban talál­tak. s amelyeket hajlamo­sak vagyunk egyszerűen ■ szépnek látni, eredeti cél­■ járói persze többféle ma­gyarázat tfen forgalomban. Bájosan primitív bölényáb­rázolások, vonuló csordák, emberalakok, dárdák és nyílvesszők. Az egyik ma­gyarázat szerint önfeledt, játékos pillanatok szülöttei; amikor az ősember fölemel, te a kezét, hogy emlékezete legkedvesebb tárgyait a fal­ra idézze, a művész moz­dult meg benne öntudatla­nul, a „homo-sapiens’’-ből (a bölcs emberből) előbújt a „homo aestheticus” (a szépérzékű ember), akinek nincs más célja, mint az önmagáért való szépség. A másik magyarázat szerint mágikus pillanatok szülöt­tei: amikor az ősember föl­emelte a kezét, hogy állato­kat és embereket idézzen a falra, a varázsló mozdult meg benne tudatosan, a „homo sapienséből előbújt a „homo religiosus” (a val­lásos ember), akinek nincs más célja, mint tiszteleta­dás a totemeknek, az elej­tett állatok és meghalt em­berek szelleménék. A har­madik magyarázat szerint* gyakorlatias pillanatok szü­löttei; amikor az ősember felemelte a kezét, hogy ál­latokat és vadászjeleneteket idézzen a falra, a vadász mozdult meg benne tudato­san, a. „homo sapienséből előbújt a „homo faber”, a cselekvő ember, aki a mű­vészetet és a mágiát hívja segítségül, hogy a vadászat holnap jól sikerüljön. Én ezt a harmadik ma­gyarázatot érzem igaznak. Mert az ember élni akart, szerencsésen vadászni és si­keresen harcolni, minden mozdulatát ez a gyakorlati­as cél vezérelte, s ha egy- egy mozdulatával hasznosat produkált, szépet is produ- i kátt vele. A „homo aestheti­cus” és a „homo faber” te­hát nem két különböző em­ber. hanem ugyanaz a „ho­mo sapiens”. A szépség a dolgok tulajdonsága ugyan, de csak az ember képes rá, hogy ezt a tulajdonságot ér­zékelje, s ezt a képességet a munka fejlesztette ki benne, mert a munka fej­lesztette emberré. Minden ábrázolás, minden tárgy, minden dal és mese — minden úgynevezett szép­ség tehát — a munkát se­gítette. A bölényrajz, má­gikus közvetítéssel, a vadá­szatban hozott szerencsét; a jól formált, szép tárgy egy­úttal jobban kézre állt; a dal ritmust adott a közös munkának (a dal őse az ütemes-kiáltásos munkadal volt); a mese pedig tanul­ságot kínált és igazságot szolgáltatott. Ha pedig mindez így volt i % ■ Búcsúzunk Mokos Józseftől*

Next

/
Oldalképek
Tartalom