Békés Megyei Népújság, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-16 / 166. szám
KÖRÖSTÁJ az ősember tevékenységében, nincs másképp most sem. Aki hasznosat cselekszik, most is szépet cselekszik. A szépség nemcsak a természeti tárgyak tulajdonsága, hanem az emberalkotta tár. gyaké is. Szép egy hegyvonulat és szép egy torony- ház-sor. Szép egy folyóvölgy és szép egy autósztráda. Szép egy tölgyfa és szép lehet egy belőle készült asztal. De szép lehet egy híd, egy autó, egy gép — még egy. számítógép is. A bölénymjzok gyakorlatiasságától egyenes út vezet hozzájuk, s ha a bölényrajzok szépségét a kibernetikus gépek csúf hasznosságától féltettük volna, még most is a bölényrajzok korszakának primitív állapotában élnénk. Hogy a városkolosszusok elsivárosodással fenyegetik az embert? Hogy a benzingőz megfertőzi a levegőt? Hogy a gyárak elszennyezik a folyókat? Mondtam már, hogy ez igaz. De e károk ellen őrültség volna a városokat megszűntetni, az autókat felgyújtani, a gyárakat lerombolni. A civilizációs ártalmak ellen csak a civilizáció védhet meg bennünket. És a borús jóslatokra is ez a válasz: a szépséget nem a civilizációtól kell megvédeni. Ellenkezőleg: a szépséget is csak a civilizáció védheti meg. Ez az egyetlen járható út az emberiség számára, Altamirától a kibernetikáig — és tovább. Faragó Vilmos ' Hókra József; Bogárházak Közösségek végső tisztelet- adása és egyéni emberi érzéseim állítottak nyitott sírod mellé búcsút venni. Mint alkotó művésztől a Magyar Képzőművészek Szövetsége képviseletében, mint népművelőtől. mint az izlésfor- málás fáradhatatlan, munkásától, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat nevében jelentem itt meg és ezen túl ide szólított a közöttünk' meglévő több éves tisztelő barátság is. Tanuljuk, tudjuk, és számtalanszor elmondjuk, hogy az életnek, a létnek egyformán része a kezdet és a vég, hogy mindez törvényszerű és természetes. Mégis az elmúlásban a mikor és a hogyan gyakran * Dr. Dömötör János, a Ma. gyár Képzőművészek Szövetsége Dél-Magyarországi Területi Szervezete titkárának bücsúbe. széde Mokos József temetésén, Békéscsabán. 1972. július 6-án. megdöbbent bennünket. Hogyne gondolkoztatna el a most és az így Veled kapcsolatban is, hiszen néhány hete még olyan lelkesen tervezted, szervezted a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat őszi előadássorozatát, számítva az én évadonként szokásos csabai előadásomra is. És most ime, a változtathatatlan tény, hogy Te már nem fogod hallani ezt az előadást. Ha életed egészen röviden egy mondatban kellene — lényegre törve — sűríteni, akkor ez a tolsztoji gondolat lenne, mely szerint a legszebb, a legnagyszerűbb dolog: másokért élni. Te másokért éltél akkor, amikor alkotóművészként . megosztottad az élmények benned létrejött örömét. Amikor megosztottad műveid útján az Alföld térés-tágas végtelenjének táji benyomásait, a Köröspart fűzeinek csendjét, nyugalmát, hangulatát, a csabai Székelyhídi Attila Fák között kis utcák, tornácos házak élményét, és akkor, amikor barátaid, jó ismerőseid karakteres arcának kifejező erejét, mélységét festetted vászonra. Tájról és emberről szóltál szeretettel, világosan, érthetően. És másoknak éltél akkor is, amikor arra tanítottál ezreket, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is, hogy élményt adjon számukra mindaz, amit évezredek során a művészet létrehozott. Azt akartad, váljanak teljesebb emberekké azáltal, hogy örömet találnak környezetük, a látott világ és a művészet, a festett világ szépségeiben. Hogy lelkesedtél és hogy tudtál lelkesíteni, amikor egy-egy mű rejtett kincseit szakavatott magyarázatoddal kibontottad, hozzáférhetővé tetted. Nemrég ünnepelte szakköröd a nagyszerű szép jubileumot, a negyedszázadot és elismert társadalmunk is „Munka Érdemrenddel” és sok egyéb kitüntetéssel is. A legnagyobb öröm mégis bizonyosan az volt szamodra, hogy voltak, akik először Tőled hallották, hogy élt valaha Rembrandt, és Michelangelo és hogy ezáltal is szebbé és gazdagabbá vált életük. Nem vigasz, különösen nem a közvetlen hozzátartozóknak, ha most elmondom a horatiusi igazságot, hogy az alkotó ember nem hal meg egészen. Mégis tudnunk kell és tudjuk is, hogy nem haltál meg egészen, nem múlsz el egészen: él művészetpedagógiai munkásságod százak, ezrek gazdagabb egyéniségében és élnek alkotásaid otthonokban, minden nap megújuló élményt nyújtva. Befejeződött első életed, megkezdődött második életed alkotásaidban, életművedben. Nyugodj békében! Barlangrajzoktól a kibernetikáig i e zt a címet vastag mű. velő. déstör- téneti monográfiának illene viselnie. S még egy ilyen monográfia is csak különös tömörséggel teljesíthetné azt, amit a címe igér, hogy tudniillik ismerteti az emberi kultúra történetét Altamira őskori barlangrajzaitól a legeslegújabb korszak kibernetikus csodáiig. Amire én vállalkozha- tom, az csak annyi, hogy kiemelek ebből a sokezer éves folyamatból egyetlen mozzanatot, és — vitatkozva egy divatos nézettel — eltűnődöm sorsának alakulásán. Mi ez a mozzanat? Az ember szépségvágya és szépségteremtő kedve. Mi ez a divatos nézet? Az ember szépségvágyának és szépségteremtő kedvének megkérdőjelezése. Illetve: borús jóslat arról, hogy ez a vágj' és kedv rohamosan apad, hogy a civilizáció elsorvasztja és megöli a szépséget, hogy a számító- gépes ember elfelejtkezik a barlangrajzoló emberről — az altamirai jeleket elfedik a kibernetikai jelek. Igaz-e ez? A borús jóslatoknak mindig van valami megejtő varázsuk; az ember együtt él saját halálának gondolatéval, s hajlamos rá, hogy ezt a gondolatot a világra» is kiterjessze: elpusztulok, de a világ is pusztul. íme, a szemünk láttára pusztul el a szépség is! Hiszen teremtéséhez elmélyült nyugalom kell, élvezéséhez a lélek csöndje, a világ pedig benzinbűzös lármában rohan saját csődje felé: városkolosszusokat épít, ^melyekből kiszorul a báj, a békesség, a természet, de bélés zorul a sivárság, a nyugtalanság, a kipufogók gőze, s fölötte elhomályosul az ég, körülötte tar lesz a föld, rajta keresztül pedig szennyes folyók hömpölyögnek az óceánok felé. Mindez igaz. És a jóslat mégsem igaz. A kiindulása nem igaz (ezért a folytatása sem). A kibernetikai jelek nincsenek ellentétben az altamirai barlangjelekkel. A civilizáció nem ellensége a szépségnek. Hanem édestestvére. Hasznosság és szépség: ugyanannak az emberi tevékenységnek gyönyörű célja és eredménye. És ez így volt már a barlangraizn]r ember tevékenységében is Azoknak a rajzoknak, amelyeket az altamirai barlangban találtak. s amelyeket hajlamosak vagyunk egyszerűen ■ szépnek látni, eredeti cél■ járói persze többféle magyarázat tfen forgalomban. Bájosan primitív bölényábrázolások, vonuló csordák, emberalakok, dárdák és nyílvesszők. Az egyik magyarázat szerint önfeledt, játékos pillanatok szülöttei; amikor az ősember fölemel, te a kezét, hogy emlékezete legkedvesebb tárgyait a falra idézze, a művész mozdult meg benne öntudatlanul, a „homo-sapiens’’-ből (a bölcs emberből) előbújt a „homo aestheticus” (a szépérzékű ember), akinek nincs más célja, mint az önmagáért való szépség. A másik magyarázat szerint mágikus pillanatok szülöttei: amikor az ősember fölemelte a kezét, hogy állatokat és embereket idézzen a falra, a varázsló mozdult meg benne tudatosan, a „homo sapienséből előbújt a „homo religiosus” (a vallásos ember), akinek nincs más célja, mint tiszteletadás a totemeknek, az elejtett állatok és meghalt emberek szelleménék. A harmadik magyarázat szerint* gyakorlatias pillanatok szülöttei; amikor az ősember felemelte a kezét, hogy állatokat és vadászjeleneteket idézzen a falra, a vadász mozdult meg benne tudatosan, a. „homo sapienséből előbújt a „homo faber”, a cselekvő ember, aki a művészetet és a mágiát hívja segítségül, hogy a vadászat holnap jól sikerüljön. Én ezt a harmadik magyarázatot érzem igaznak. Mert az ember élni akart, szerencsésen vadászni és sikeresen harcolni, minden mozdulatát ez a gyakorlatias cél vezérelte, s ha egy- egy mozdulatával hasznosat produkált, szépet is produ- i kátt vele. A „homo aestheticus” és a „homo faber” tehát nem két különböző ember. hanem ugyanaz a „homo sapiens”. A szépség a dolgok tulajdonsága ugyan, de csak az ember képes rá, hogy ezt a tulajdonságot érzékelje, s ezt a képességet a munka fejlesztette ki benne, mert a munka fejlesztette emberré. Minden ábrázolás, minden tárgy, minden dal és mese — minden úgynevezett szépség tehát — a munkát segítette. A bölényrajz, mágikus közvetítéssel, a vadászatban hozott szerencsét; a jól formált, szép tárgy egyúttal jobban kézre állt; a dal ritmust adott a közös munkának (a dal őse az ütemes-kiáltásos munkadal volt); a mese pedig tanulságot kínált és igazságot szolgáltatott. Ha pedig mindez így volt i % ■ Búcsúzunk Mokos Józseftől*