Békés Megyei Népújság, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-26 / 174. szám
Legkeresettebb a Zsiguli — Trabantra, Wartburgra nem vesznek fel eljegyzést Mi úiság a MERKUR-nál? ✓ Mintegy 60 ezer új személy-1 gépkocsit hoz forgalomba az ■ i idén a MERKÚR. Mennyi érkezett az első hat hónapban, mennyiségben és típusokban mi várhaté a második félévben? — erről érdeklődött dr. Oroszi Jánostól, a személygépkocsi értékesítő vállalat áruforgalmi főosztályvezetőjétől az MTI tudósítója. Az 197 2-es beszerzések zöme szovjet import. (Zsiguli, Moszkvics, Volga), összesen mintegy 30 ezer, az NDK-ból 14 500, Csehszlovákiából 6 és fél ezer, Lengyelországból 5 ezer kocsit küldenek, hozzánk tőkés országokból viszont jóval kisebb szállítmányok érkeznek, mint az .előző években. Típus szerint a legnagyobb tételt a mind népszerűbb Zsiguli jelenti: 21500 érkezik a Szovjetunióból (8 és fél ezerrel több, mint 1971-ben). A „detronizálhatatlan” Trabantból, a legolcsóbb kiskocsiból a tavalyi 6 ezerrel szemben az idén 9 ezerre számíthatunk. Sajnos azonban érre a keresett típusra, ugyanúgy, mint a Wartburgra nem fogadhat el újabb Vállalati üdülő Budapesten és Ssanasugban A Békéscsabai Kötöttárugyár tavaly épített vállalati üdülőt | Szanazugban, ahol nyolc (4, 3 és 2 személyes) szoba, társalgó, konyha és csónákház, ezenkívül öt víkendház is van. A dolgozók — főleg családosok — a szobáidat egy vagy két hétig vehetik igénybe. A víz bevezetését Mol- csányi Mihály szocialista brigádja 26 ezer forint értékű társadalmi munkában a napokban fejezte be. A büfé kialakítását és a mennyezet burkolását Gye- raj János asztalosbrigádja vállalta ugyancsak társadalmi munkában. A kötöttárugyárnak Budapesten, a Római-partoí is van üdülője, ahol 20 személy részére 5 szoba áll rendelkezésre. Az| üdülőt a vállalat az idén felújí- [ tóttá. — Megőrültél? — szisszent fel az aszony. — Nem. Sőt, ma éjjeltől végre nagyon is tisztán látok. És most te adtad a kezembe az utolsó, még hiányzó bizonyítékot; Fless- burger ajánlatát. Talán nem lepődsz meg, ha közlőm veled, a nagyanyád túlságosan régóta, 1934 óta ismeri Alfred Flessbur- gert, a kölni gyógyszerészt, bár már abban is kételkedem, hogy gyógyszerész-e egyáltalán. Egyébként táviratoztam Pestre. Itt a válasz: Magyarországon Alfred Flessburger nevű diplomata, export-import üzetkötő vagy ügynök, de még ilyen, nevű tisztviselő sem dolgozott a harmincas évek közepén és végén. A cég, amit a gyógyszerész, mint munkahelyet megjelölt, nem létezett. Flessburger úr tehát egészen biztos, hogy nem mondott igazat. De más takargatnivalója is lehet. Kétszer sikerült kihallgatnom nagyanyádat és az állítólagos patikust, akit csak per Frischnek szólított. Legutóbb, alig tíz perccel ezelőtt. — Te hallgatózol? Fúj, de undorító. — Igazán? — kérdezte könyörtelenül Dániel. — És az nem undorító, hogy nagyanyád túlságosan is érdekelve volt a bauxitügyben, és részes apád balsorsában? Most nagyon finoman fejeztem ki magam. — örült vagy! örült vagy! — kiáltotta Éva és elállta a férfi útját, aki fel-alá járkált a parketten. Az ajtón ebben a pillanatban erélyesen . kopogtak. Szósz hirtelen az ajtóhoz lépett, előjegyzést a MERKUR, mert már az egész ötéves tervidőszakra esedékes importot „lekötötték” a vevők. Június végéig 28 ezres autószállítmány érkezett, tehát az idei importnak csaknem a fele. Tíz és fél ezer új autótulajdonos vehette át Zsiguliját a MER- KUR-ról, ahova egyébként erre a típusra fut be naponta a rendelését körülbelül 70 százaléka. Jelenleg mintegy 21 ezer — előleggel megerősített — Zsiguli- igényt tartanak számon. Jó hír, hogy Zsiguliból folyamatos lesz a szállítás a következő hetekben, hőnapx>kban is, — a többi kocsitípusnál ugyanis érzékelhetően „nyári szünet” következik, a gyárak szabadságra engedik embereiket, márcsak az üzemek, a gyártó-szalagok szokásos évi karbantartása miatt is. Szeptembertől indítják ismét Magyarországra is a nagyobb szállítmányokat: Trabantot, Wartburgot, Skodát. A Polski-Fiat értékesítésében; nem tudta a MERKUR az utóbbi időben teljesíteni azt a korábbi Ígéretét, hogy az 1500-as típusból néhány hét alatt szállít vevőinek, ugyanis a lengyel partnerek valamelyest lemaradtak a magyar- országi szállításokkal. Friss információ szerint azonban már augusztusban megérkeznek a hiányzó Polski-Fiatok. Azt is elmondták a MERKUR Személygépkocsi Értékesítő Vállalatnál, hogy alaposan felkészültek a második félévtől esedékes nagy feladatra: a közületi személygépkocsi-állomány kötelező csökkentéséből adódóan a használt személyautók adás-vételének nagybani lebonyolítására. Pesten, Győrött, Pécsett, Szom- bathé yen. Székesfehérvárott, Debrecenben és Szegeden működnek használtkocsi-telepek — s tárolóterületüket kibővítették. Egyidejűleg — a bizományos vagy készpénzes ügyeletek minél, gyorsabb lebonyolítása érdekében — a MERKUR kéri, hogy i közületek, mielőtt befonnék a „leadásra” szánt személyautókat a telepekre, előzetesen közöljék szándékukat a géoko- csiértekesítő vállalattal. (MTI) ■ kinyitotta. Az éjszakai portás; komor arccal meredt rá. • — Kérem Önöket, jöjjenek ve- : lem. A madam rosszul van. Éva felsikoltott. Szász nem S tudta elég gyorsan azonosítani a : „madamot” Dédivel. Tétován; álldogált a férfi előtt, aztán ész- « be kapott. Persze, a Dédi. — Megyünk, csak magunkra ; kapunk valamit, — Becsukta az ; ajtót, majd gyorsan kinyitotta, ■ s a távozó férfi után sietett, s Megfogta a vállát. : — Az orvos értesítették? — Igen, uram.. Az egyik vá- ! rosi ervos látja el a szálló ven-: dégeil. Itt lakik a közelben. ; Nemsokára megérkezik. — Köszönöm — mondta Szász ; és visszament a szobájába. —• öltözzél fel! — szólt Évára, de: az asszony már kapkodta ruháit ; a szélerői. És amíg remegő kéz- ■ zel magára húzta őket, gondo- J latai egy nyomasztó, szörnyű ; álom; egymást követő mozzana- ; taihoz hasonlítottak. — Mintha nem lennék eszem- ■ nél, mintha nem lennék eszem- • nél — suttogta maga elé. . Szásznak a bárónő állapotvál- • tozása okozta most a legnagyobb : gondot Mi történehetett?... Az; öregasszony gyomra rossz volt ; már napok óta, panaszkodott a j gyomrára, de ez nem hoz ilyen ; hirtelen állapotváltozást. Bár, 5 ami a2 életkorát illeti?... Az ; ampulla — jutott eszébe. — ; Hátha Flessburger abból adott | be neki? — Szász a zsebébe ko- j tort és elővette az üvegfiolát, ; majd gyorsan tárcájába tette. ; — Menjünk! — Éva megra- ■ gadta a karját. — Gyere már! j (Folytatjuk- ■ „PUPÁK... pupák... pupák- pupák...” Rendületlenül, taktusra — mintha egy láthatatlan karmesterre ügyelnének, úgy mondták feltartott fejjel a pepita-pettyes gyöngytyúkok... Az autós ember lassított, kiszállt egy kicsit, s közelebb ment bámészkodni. „Pupák... pupák., a felnyújtott nyakak mozdulatlanok, csak a piros „klippszek” rendül nek meg a pupákolásra, mint karcsú nyakú, kényelmes hölgyek füldíszei. Az autós ember tekintete átfogta a kép egészét, futólag; aztán részleteiben, szakaszosan ejemezgette, hogy a legérdekesebb résznél megálljon. Elmosolyodott. Az olyan ember mosolya volt ez, aki kimenekül egy kissé a városi zajból, s most felüdül abban a zajban, amit a természet produkál. Megnézte a néhány akácfát. „Olyanok, mintha finom mívű rézkarcok volnának- levelük mozdulatlan, s a perspektíva mögöttük a messzi téren át a lég”... Igazán költői, — gondolta öngúnnyal, mert a pupákolás sehogyan sem illet a könnyed, suhanó gondolathoz. A hatalmas, pótkocsis „IFA” nem érdekelte. A dróthálóval fedett akol-féleségiben egy asz- szony meg két férfi fogdosta a riadt gyöngyösöket. Az autós szeme egy kis köpcös emberen időzött el. „Furcsa figura”, gondolta. „A háta szinte túl egyenes, mintha állandóan homorí- tana... a mellkasa domború, de eeyben van a hasával, s a nadrágszíj a gömböc has alatt van becsatolva.” Ment szaladgált, a ,kis ember, a menése volt igazán feltűnő: mintha minden lépésnél megrántaná valaki hátulról az inge aljánál fogva... Nagy, rekedt hangja váratlanul harsant fel és szétrobbantotta az agyat, szinte vésővel hasogató pupákolást. — Anyááám!! Édös, jó anyukám, ez magának tyúk?! Ez magának gyöngytyúk?! Jaj nekem! Tudja, drága kisanyám, mi ez, amit a kezében tart? Megmondjam?! Csimasz veréb: pálott szájú pihés pipi. Csak csőre van... Ezt tegyem én. a városi proletár, a dolgozó nép asztalára!!? •Kivette a begyes, megriadt fiatalasszony kezéből a baromfit; tolla közé fújt, s nagy tenyerében valóban hitványnak látszott a pepita-madár, aléltabbnak, kuszái tabbnak. — Nőj jel nagyra — gügyögte reszelés hangon a tömzsi, és megvetően kiejtette kezéből a baromfit. A főállattenyésztő ismét nagyot nyelt, és lassan, de biztosan egyre nagyobbra nőtt benne a düh. — De elvtársiam — kezdte türelmes, rábeszélő hangon — a mi tervünk, a szerződésünk az semmi?! — Ez a baj, méltóságoe uram: a terv... a terv... és kérdem én egészen kiváló tisztelettel: a népgazdaság terve!? Maga azt hiszi, hogy teszem azt a franciák vagy az angolok valutát adnak ezekért a csimasz verebekért?! — Az elvtársnak nem vagyok méltóságos űr — lihegte dühtől mérgesen a főállattenyésztő... és ahogyan az elvtársnővel is beszél... — Ugyan, nern neki mondtam, hogy pálott szájú pihés, pipi... Nagyon is csinos, kifejlett hölgy — haiolt meg olyan esetlen mez. dulattal, mint akin látszik, nem szokott hájlonganí. — Mihály?!! • - ordított hirtelen akkorát, hogy még az autós ember is összerezzent, — Megyek már — hallatszott egy igen kelletlen hang. — Gyér, aranyosom, mert mérünk — intett a ketrecek sokasága félé. ahonnan a kiválogatott gyöngytyúkok pillogtak aranykarikákat kerek szemükkel. FÖLKELTETTE a kocsi alatt alvó sofőrt, s aztán mértek. Ahogy mozgott a köpcös, utána nézett az autós ember, s a szinte önmagát visszarángató menés láttán hirtelen átsuhant rajta valami emlékféle. De mielőtt elkaphatta volna, el is tűnt. „Jaj, nagyon ismerős, de honnan?” Majd szétpattant az agya... A köpcös visszafélé kacsázott... — Mi van, szakikám, lerobbant a szekér?! — bömbölte oda az autósnak. Az csak nemet intett. — Biztosan ellenőr — suttogta a baromfitenyésztő, és a méregtől, meg az idegességtől úgy mozogtak az arcizmai, mintha titokban rágógumit őrölne, de az is lehet hogy a fogát csikorgatta... — Ez ellenőr? — ordította a köpcös.,— Nagy jő uram, én azt húsz mérföldről is megérzem... Szép asszonyom, szíveskedjék arréb tipegni kecses lábával, hadd játsszék az a mázta nyugodtan... Ügy, köszönjük,,, ennyi ez és egy dekával sem több... Ami mérve, hadd menjen a kocsira, mert a BOV-nál állnak a kopasztó asszonyok a szentségit, elvtársak; nem látják, hogy szűk a keresztmetszet... s a Milordnak remeg a gyomra Írországban az éhségtől vagy mástól. Szédületes gyorsan dolgoztak. A rakodó, mintha kergetnék, rohan gászva adogatta fel a ketreceket; a sofőr pedig fölösleges mozdulatok nélkül, tévedhetetle- nül rakta őket a helyükre. Az autós elismerően bólintott, s lassan készülődött. Megfordult már, de a köpcös ordítására visszafordult. — Ez neked le van kötve?! A szentségit, nem gatyamadzag az, hogy elszakadjon?! Nem fogunk húsz méterenként megállni... Engedj oda, ilyen nyígánc alakot adnak mellém — harsogta és megragadta a kötelet, botondi izmai megfeszültek, az óriási erőtől az egyik rozoga ketrec nagy reccsenéssel darabokra tört. A benne levő gyöngytyúkok szétrepültek; három fölszállt az akácfákra, s pillanatok alatt fölgallyaztak. Az egyik egészen a fa hegyén himbálózott egy vékony ágon. A többit összekapkodták, de az a három bizony magasan volt... SEMMI VÉSZ, hölgyeim és uraim, fogunk helyettük háro- mat az ólból, nem Kell mérni, mert úgyis csak és járok rosszul, éppen a három legnagyobb repült föl... — Nono! — szólt az agronó- mus gúnyosan, azért pali én sem vagyok; azt az elvtársi átvette, nekem ahhoz már semmi közöm. — Az igaz, de a papír még nincs aláírva — dönnyögce a köpcös, kiesve eddigi fölényéből. Egészen hátra hajtotta a nyakát, úgy bámult fel a fára, közben a nadrágzsebében kotorászott, de tekintetét nem vette le a szökevényekről. — Baj egy se! — ordított fel ismét! — kapok három gyöngyöst, azt betesszük a ketrecbe, aztán fogadjunk egy liter borban, hogy öt perc alatt leszedem ott azokat a fákról, addig a ketrecet nem tesszük fel a kocsira... Az állattenyésztő nem értette ezt a ködös ajánlatot, de rábólintott, eléggé elnyúzott volt már. — Asszonyom, kérem a három gyöngyöst — intett a köpcös olyan gesztussal, mint a bűvész^ aki saját számát konferálja be. Az asszony találomra kiadott három tyúkot. — Csukd be őket Mihály — ordította. Az autóson megint átsuhant valami, mereven nézte a csupa harsogás embert, s anélkül, hogy tudomása lenne róla, lábai közelebb vitték az esethez. A KÖPCÖS megint felnézett a fára; a zsebébe nyúlt, s valamit a szájába tett, ettől a bal és jobboldali pofazacskója kidudorodott — Bihály — szólt galuskásan — hozzál még egy bolyót; nyilván golyót akart mondani. Mihály ugrott, és egy tekintélyes acélgolyót nyújtott át a köpcösnek. — Sdobbolja az időt — nyögte az agronómus felé... • Az autós elsápadt, legyökererett a lába, tudta, mi következik, de nem attól sápadt el. „Bolyó! Bolyó! Bolyó! Viharos öröm, csodálat s büszkeség érzései rohangász. tak benne, majd valami felszabadult békés öröm fogta meg... Bolyó pedig a vigyorgjó rakodó, meg a sunyi sofőr szurkolásától kísérve számolni kezdett. — Egy — gurgulázta; egy pillanatig koncentrált; halkan cset_ ten a csúzli: nagyott puffant á lágyan himbélódzó gyöngytyúk és féltéglaként zuhant le. — Kettő... a második ugyanúgy járt. — A harmadikat kupáin lövöm — köpte tenyerébe az utolsó „bolyót”; és a fejen talált madár kalimpálva zuhant a baromfi gondozó-nő lába elé. — Három és fél perc — szólalt meg szenvtelen hangon a sofőr a szállongó tollak csendjében. — Nyertél, Bolyó bátyám... — Bolyó! Bolyó! üvöltött el- csukló hangon az autós. Hát te élsz?! — Nekirontott a köpcösnek... Az, ösztönösen zsebre vágta a csúzlit, besunyta a nyakát; a sofőr derékszögű karja az órával a levegőben maradt; a rakodónak arcán rekedt a vi- gyor; az agronómus nézése üres volt; az asszony a lába elé zuhant gyöngytyúkra meredt.. Olyan némák voltak, mint a le- csúzlizott gyöngyösök. — Bocsánat, vagyis elnézését, nem ismernek még ... Azaz nem ismersz meg, Bolyó, pedig én vagyok a Halász László, a Suppenc, tudod a konzer- vek... — Suppenc!!? Há te élsz?! Persze az a tokmány orrod! — Hölgyeim és uraim — ez itt a Suppenc!! Az autós zavartan mosolygott; érezte: rendkívüli, fonák helyzetét meg kell magyaráznia. — Gyermekkorunkban igen jó barátok voltunk... Bolyó lelenc volt, együtt jártunk iskolába. v nem lehetett" húst kapni, aztán... — Aztán hajnalonként, amikor senki sem volt még az utcán, toronykerülő > galambokat lőttünk csúzlival, azt kopasztot- tuk, a szentségit — üvöltötte párás szemmel Bolyó. — Némelyik olyan vén volt, hogy a karmai kigörbültek a fazékból. — De hús volt — tette hozzá csöndesen az autós. Mindnyájan a lecsúzllzott gyöngyösökre néztek. — No jó, de azért mégis — nézett szigorúan az agronómus. — Ezekkel mi lesz? — Megfőzzük, megesszük s természetesen kifizetem — bömbölte Bolyó. — Kifizetjük — mosolygott az autós. Látom, még mindig tudsz lőni — mordult Bolyéhoz. — Tud, az biztos, hogy tud mosolygott fanyarul az agronómus... — A szitakötőt is eltalálta, lelőtte a villanydrótról — mondta az autós. — Meg a németet — üvöltötte Bolyó — hátba lőttem egy lópatkósa rokkal. — Ö is tudott lőni — mosolygott csendesen az autós. Bolyó ösztönösen megsímogat- ta a fenekét. — Akkor azért megy maga Olyan furcsán, eszmélt csudál- kozva az agronómus, és lehajolt a gyöngyösökért. — Megfőzi, Tériké? Én meg állom a bort, ha így sikerült. Csak ne lenne ilyen erős hangja a barátjának! — Hát — mosolygott az autós — tudja, lelenc volt, aztán sziksót árult: visszhangzott az utca, ahogy kiáltotta „Sziksót, vegyenek...!” — Nem úgy volt — szólt csendesen Bolyó, ahogy ballagtak egy házikó felé — hanem így: „Szíík — saóóót — veeegye_ nekü!” — Az autós meghatottah állt meg egy pillanatra: a rekedt, óriási hang odavarázsoiíta messzi ifjúságát. „Azért végig csinálnám újra...” gondolta... „ILYEN melegben bort isznak” — formondírozott irigyen, megvetően a sofőr... Temydk Ferenc i BOLYÓ
