Békés Megyei Népújság, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-23 / 172. szám

Mózes repülői Pintér Tamás tárcája A nyaraló drótsö­vénnyel bekerített gyümöl­csös kö­zepén állt. Har­minc nap-, ra bérel­tem ki egy idős asszony­tól. Az asszony özvegy volt, a kis házat a gye­rekei építették, hogy nya­ranta kiadhassa, és így pénzhez jusson. Jó időt fogtam ki, a harminc nap alatt egy­szer sem esett. A faház megfelelt a célnak, és a bére sem volt túl sok. A fenyőgerendákból - nagy cseppekben olvadt ki a gyanta, a kis padláson ta­valyi fű száradt. Nyugal­mas, békés hely volt, mint az ilyen elhagyott fahá­zak általában. A kert hát­só kapujától gyalogút ve­zetett a tóhoz, előbb fűz­bokrok között, aztán ke­resztül egy fiatal nyárfa­erdőn. Az út utolsó sza­kasza meredeken szaladt le a vízig. Hajnalban keltem, hor­gásztam, olvastam vagy csavarogtam, minden kü­lönösebb cél nélkül. Ta­láltam egy helyet, félúton a ház és a Balaton között, fent, a meredek partolda­lon, ahonnan az egész ta­vat látni lehetett. Gyak­ran ültem itt, s . amíg itt voltam, nem tudtam sem­mihez sem kezdeni. A nagy víztükröt néztem, szemben a kék hegyeket, nem csináltam semmit, és itt ez is elég tartalmas dolog volt. Az első hét végén, az ötödik vagy a hatodik na­pon, arra figyeltem fel, hogy piros repülőmodell száll el a fejem fölött, a tó felé. Nagyon korán volt még, talán öt óra. A fű harmatoson rezgeti a kis szélben, a viz fölött könnyű, fehér pára állt, lassan oszlott, ahogy kelt fel a nap. A kis gép szállt a tó felé, néztem, hogyan emeli magasra a légáram­lat, hogyan viszi lassan és lágyan a viz fölé. Mögöttem., fent a mere­dek tetején, egy tizen­nyolc—húsz év körüli fiú állt. Kifakult farmer és sárga trikó ■ volt rajta. Nem vett észre: a bokor, amelynek a tövében ül­tem, eltakart. Zsebredu- gott kézzel állt a fiú, a Balaton felé tartó gépet kisérte a tekintetével. A repülőmodell már jól bent járt a víz fölött, az áramlatból kikerülve egy­re lejjebb ereszkedett, az­tán rásiklott a vízre. Ä fiú sajnálkozás nélkül, közömbös arccal nézte. Néhány nap múlva is­mét megjelent. Most egy krémszínű, nagy szárny­felületű modellt hozott magával. A szél kedvező volt, a gép egyenesen, mintha határozott céllal, egy előre "kijelölt légifo­lyosón menne, siklórepü­léssel, távol a parttól le­ereszkedett a vízre. A fiú megfordult, és elment. Érthetetlen, értelmetlen és céltalan játék volt. hlég egyszer láttam öt. Ekkor egy kecses, nagyon könnyű építésű modellt engedett el. A gépet ismét a tó fölé küldte. Jól lát­tam, hogy megfigyelte a szél irányát és szándéko­san arrafelé engedte■ út­nak. A kis gép eltűnt a távolban. A fiú a kavi­csokat rugdalva elsétált a betonút felé. összekapkodtam a hol­mimat és utána siettem. Amikor megszólítottam, hirtelen felém fordította a fejét, zavartan végig­mért. Néhány közömös szót váltottunk a horgá­szatról, az időjárásról és a tóról. Amikor a házhoz értünk, javasoltam, hogy menjünk le a kikötőbe, béreljünk csónakot és hoz­zuk ki a vízből a modellt. A fiú megrántotta a vál­lát. — Minek? A harminc nap letelt Az utolsó délután megje­lent a kis öregasszony egy hátizsákos férfival, aki azonnal hozzálátott a horgászbotjai összeállításá­hoz. Átadtam a kulcsokat, fogtam a bőröndömet és kimentem az állomásra. Vége volt. Rossz hangu­lat fogott el, hogy vége van. ' öt húszkor kellett meg­érkeznie a vonatnak, volt még néhány percem. Le­mentem a parti vendéglő­be, tudtam, hogy nem érek vissza az állomásra időben. A pincér ráért, nagyon bőbeszédű volt, láttam, hogy szívesen tár­salog. Ittunk. Mintha vi­zet ittam volna, nem múlt el a rossz hangulatom. A nyárnak vége volt. A terasz eperfáin már hal­ványodtak a levelek. Hű­vösödön, felvettem a pu­lóverem. Csak néhányon ültek ott rajtam kívül, a tó felől hideg levegőhul­lámok érkeztek, hallani le­hetett, ahogy a víz neki­vágódik a kőgátnak. Min­denki bevonult a terembe. Temetőszaga volt az egésznek. A pincér fá­radtan beszélt, a jól fize­tő idénymunkát sajnálta, szidta a pesti éttermet, ahová nemsokára vissza kell mennie. Temetőszaga volt mindennek. Tudtam, hogy a bőröndömben ott a megkezdett munkám, vál­tozatlanul, abban a félig- kész állapotban, ahogyan lehoztam. A lapok felkun- korodtak, megsárgultak a napon, gyűröttek lettek, megviseltek, piszkosak. A következő vonatról is lemaradtam. Hallottam, hogy szól a jelzőharang az állomáson, beérkezett és elment a vonat. Utoljára konyakot ittunk, amit már egyikünk sem kí­vánt. Jeges konyakot, sör­rel. Akkor megjelent a fiú. Most is ugyanabban a far­merben, ugyanabban a trikóban volt. Leült az egyik távoli asztalhoz. Azt hiszem, nem ismert meg. — Mi hozzak, atya? — kérdezte a pincér. — Sört — felelte a fiú. A pincér odavitte a palackot, aztán visszaült hozzám. — Micsoda sze­rencsés fickók vannak — jegyezte meg. 1Először nem tudtam kire érti. — Ez a Mózes — mond­ta. Fejével a magányosan üldögélő fiú felé intett. — Vannak, akiknek vágá­nyon megy az életük. Egy Ujjúkat sem kell mozdí­tani. Ez kifogta az ame- rikát... — Hogyan? — Mázlista. Piszok nagy szerencséje Van. Más ilyen hozzá hasonló faty- tyúk a lelencben vagy miben nevelkednek, ő meg,.. Nahát neki a falu hoz­ta meg a szerencséjét. Ügy mesélik, hogy ötven­négy vagy ötvenöt táján, már nem tudom biztosan, leni a víznél, a nád kö­zött találtak rá. Alig párnapos volt. Ott talál­ták meg, egy rendes pó­lyába volt bugyolálva, és csendesen nyöszörgött... Tisztára mint a Mózes ... Hát így kezdte. A szüleit nem sikerült megtalálni. Lehet, hogy nem is ma­gyarok. Minden újszülött egyformán sír, bármilyen nációból jött is... Hát így kezdte. És ma? ... Ma meg a körzeti orvosnál lakik, a tanácselnöktől kezdve az iskolaigazgató­ig mindenki a faterja, a nők úgy bánnak vele, mintha a saját fiuk volna. Ennek dztán semmi gond­ja, megvan itt mindene. Most meg, azt mesélik, Pestre kerül, megy az .egyetemre. Szerencsés fickó, az egyszer biztos. A fiú közben eltűnt, a sörért járó pénzt az asz­talon hagyta, s >­Már csak ketten ültünk a vendéglő teraszán, a pincér meg én. Arról be­széltünk, hogy jövő nyá­ron találkozunk újra, t hogy milyen nagyon messze van az új nyár. A vendéglő éjfélkor be­zárt. Csak hajnalban kap­tam vonatot. Még nincs egy épe en­nek. Most, nyár elején ott jártam, hogy lefoglal­jam a faházat augusztus­ra. Elkéstem: az öregasz- szony azt mondta, már régen kiadta az egész sze­zonra. Más helyet, ami megfelelt volna, nem ta­láltam. Nem végeztem semmit. Az állomás . kis­üsti pálinkától és égett zsírtól bűzlő restijében vártam a vonatra. Zuho­gott az eső, én voltam az egyetlen utas. Eszembe jutott a fiú. Csak hosszas kérdezősködés után akadt egy ember, aki tudott ró­la: az állomás váltókeze­lője. Egy fröccs mellett mondta el, hogy ősszel a fiú Pestre ment, azóta nem hallani róla. Ha nyomoztattak volna utána, talán megkerül. De nem nyomoztattak. Minek? És ha eddig nem jött vissza, nem is jön már soha sem. A váltókezelő kiitta a fröccsöt, előhúzta öreg Doxa-zsebóráját. — Tizen­hat tíz. öt perc múlva itt a vonatja. Személyvonat — tette hozzá. — Minden­hol megáll. Töredékek Filadelfl Mihály Tüzek keserű bokrai között terelem pattogó ostorokkal rossz szívemet a megújulás fcristálypatakjához a tűlevelű csönd feledett zamatét osztogatom karéj kenyérként tátogó szájú éhségeimnek fészket rakok egy dúslombú nyugalomfa ágán míg egy hetvenhét éves drága öreg any á szájáról hallgatok egy tejízű mesét.., * Az idővégtelen käs egéből mennyit hasítasz ki magadnak nem rajtad múlik felelős vagy így rendelték múltad és a gének s bizony ezért is egyedül maradsz s bizony így lesz keserű szádon is az ének * Dobd oda magad! Mit érsz másként?! Ha súly vagy a mérlegen, amellyel a világot mérik, úgy érdemes. Koszta Rozália Portré-vázlat A szilvafa Pardi Anna Egymásé voltunk mi sokszor, úgy bizony szilvafa hajlós ága, képzelet sem elég megelevenítésére csodák csodájának, bizony, bizony szilvafa levedlett agancsú ága, kabátban jön most, alig köszön, suttogős ága nem hajol a számra, szilvafa önfeledtség nélküli törzse állj meg a télben, ígérgess, kívánj még sok sok jót nekem, ,

Next

/
Oldalképek
Tartalom