Békés Megyei Népújság, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-09 / 83. szám
Beck Zoltán: Eltéphetetlen szálak Emlékezés Bakó Józsefre halálának tizedik évfordulóján Békés megyei • Népújság 1970. január 11-i számában arról írtam, hogyan őrzik Bakó József emlékét egy paraszttanyában, mely az iskolától, ahol tanított, alig pár száz méterre van, és melynek lakói — Erdős Tóth Sándor és felesége — meghitt kapcsolatban voltak az akkor már prszágos hírű költővel. Most, Bakó József halálának tizedik évfordulóján nyers, erős és bátor. En szeretem ezeket a nevelésen kívüli tényezőket. Igazak, nem megjátszottak és alakoskodók:. Egyszerűen kényszeríteni akartak a törvényeikre, szokásaikra... Én is őket idézem most. Most, hogy Orosházáról áttétettem, búcsúznom kell. De kitől? Az „úri”-embe- rek kígyóskodásától nem kívánok. A föld népétől elbúcsúztam könnyek között és eskütevően, hogy sohse hagyom el őket. Maradnának még a barátok, a tisztelők s az ellenségek, ha voltaki Feléjük e betűkön gyen szives az elismerőket is adja postára, — ennyit azt hiszem, megkíván a becsületes úri tárgyilagosság is.” Ami a föld népének könnyek között tett esküjét illeti, ahhoz hű maradt. Nemcsak az emlékezés gesztusával, hanem azzal az emberséggel, amely a megpróbáltatások idején még jobban esik a bajban levőnek, a tanácstalannak. 1942 tavaszán Orosháza környékét is árvíz sújtotta. Az ekkor Pilisben élő Bakó a következő levelet küldi Erdős Tóth Sándor címére: „Kedves Tóth Ürl Már hallottam szomorú sorsukról. Sok szeretetüket élveztem, íme itt küldök egy kis kamatot: 50 P. lerovásul. .. Ha mindenki meghallja és hálálkodás, sóhajtozás helyett megnyitná az erszényét, enyhülne fojtogató keservük. Fogadják jó szívvel tőlem. Adják oda a Gazda-kör útján valamelyik igen szegény gyermekes családnak. .. Vagy ha úgy gondolják, osszák ketté, még akkor is jelent egy kicsi fájdalom-riasztót, baj- enyhítőt, gyorssegélyt egykét szerencsétlennek. Most -aztán el a pártoskodással l Vita és gáncs helyett fonódjanak eggyé, mert kegyetlen, próbára tevő napok közelednek amúgy is. Art hittem, érzflff Köszönöm az őszinte beszámolót! Most látom, mégis hagytam ott közöttük valamit a lelkemből és maguk is az enyémben, mert nem tudunk elszakadni egymástól... Ha népre, ha parasztra gondolok, mindig maguk jelennek meg a szemem előtt... Pedig de sokat ostoroztam őket szemtől szembe és írásban is. Mindenkit őszinte szeretettel köszöntök. Külön- külön a bajbajutottakat, a szegényeket, akik szép szavakat kapnak csak ettől a betyár élettől.... Szebb névnapokat és békességet kíván édesanyám és volt tanítójuk.” A pénzt szétosztották. A róluk szóló elismervénye- ket máig is őrzi E. Tóth Sándor családi irattárában. De nem felejtették el azok sem, akik kapták. Hálával emlékeznek tanítójukra, ki velük együtt érezte, hogy kegyetlen, próbára tevő napok közelednek, és aki ekkor sem engedte el a kezüket... És amikor elmúltak a kegyetlen, próbára tevő napok, az új élet formálásából is részt kért. Rendszeresen tájékozódott — személyes látogatásokkal és levelezés útján — az orosházi helyzetről és korábbá hitében megerősödve jelezte az irányt a paraszti életforma változásának ugyancsak próbára tevő napjaiban. 1949. június 27-én kelt Budapesten az alábbi levele: „Kedves Tóth SándorI Kicsit késve válaszolok, mert közben Vas megyét is megjártam. Szüleim sírja kergetett „haza”. Azért teszem idézőjelbe, mert lényegében már nincs otthonom. Legfeljebb a szívekben. Ott még elég meleg és tágas szeretet várt.-Sir a puszta” című kötete, Tóth Sándoréknak dedikálva. arról szólok, hogy Orosházáról távozta után milyen szálak kötötték őt a legnagyobb magyar fáluhoz, a falu perifériáján élő parasztokhoz. A költő-tanító és a számára 1931—1938-ig otthont nyújtó orosházi környezet közötti érzelmi és tartalmi kontaktust jellemző módon lehet összegezni azzal a kis írásával, mely az Orosházi Friss Hírek című, napilapban jelent meg Bakó távozásakor „Búcsúzás” címmel. „Olaszországi utamon kétszer ütköztem össze a föld népével. Először Triesztben az állomás előtti ligetben egy katonaruhába bújtatott parasztlegénnyel. Hirtelen sült nyelvtudásom nem ízlett neki, és nekem rontott szuronyos szemével. Nápolyi volt! Itáliában ez mindent megmagyaráz. Másodszor egy lombardiai parasztgazda akart letartóztatni, mert a gazdaságát tanulmányoztam. A falusi rendőr nem tudott franciául, mégkevésbé magyarul, az útlevél pedig e két nyelven tanúskodott csak mellettem. ■ Szerencsére akadt, aki németül tudott és fölmentettek a kémkedés, a gyújtogatás vádja alól. Nevezhetném tudatlanság gyermekének a két megszületett esetet. Nem az. A föld ösztönös féltése Az ösztön mindig keresztül kitárom mind s két kezem, és szorítsák meg azt, amelyikben többet éreznek és megfelelőbbet a vonzalmaiknak: egyik kezem harcot hirdet, a másik tépést kínál és megértést. Válasszatok! Ha senki se fogná meg: följebb emelem és kiterjesztem és hasonló leszek a kereszthez. Jelkép leszek egy falu fölött, amely legnagyobbnak tudja magát. Fájdalmasan szép és végzetesen ó szerep lesz. Méltó a tanítói sorshoz! Áldás arra, aki megszorítja —, áldás arra is, aki keresztté avatja.” Igazán meghatóan szép, mély értelmű búcsúszavak. Igaz néhányan megsértődtek miatta, mondván, hogy Bakó megsértette az úri társadalmat. Ezt tudomására is hozták, aminek következménye újabb „Búcsúzás” lett „Hibaigazítás” alcímmel. Ebben tisztázta az előbbi megfogalmazás értelmét, mondván, hogy sértés nem volt a szándéka, hiszen az úri társadalom nem egy tágja barátja és jótevője. „Az idézőjelben levő „úri” szót — írja — én egyes emberekre értettem, akik kétes értékűvé tették igazi jelentését” Ebben a hibaigazításban egyúttal fölébe is kerekedik a sértődötteknek: „Egy kérésem is lenne: Aki elküldözi és megpirosozza cikkeimet, hogy árthasson, leRák-kórház folyosóján , Bakó József Ctsffl, melyen idáig értem, eselédházak sötétjében eredt, párszor börtönbe vitt, mégse csuklót* össze a térdem. Most erőmet rák-gyanú rágja: ijedten hallgatok előre-hátra, hányom, vetem magam: nem akarok betömi még az elmúlásba. Fáj, mégis jön a zord Nemkívánt. Tiltakozásom hiába kiált Kétségeim is őt szolgálják. s. Csak titkon lesem a remény húrját Hogyha lopva is, de belekapjak, hátha tudnék valami újat, melytől betegtársaim is vizsgálat előtt felvidulnak. Jaj! Kínzókép, ahogy sorakozva várunk a döntő irgalomra: ki megyen kijjebb vagy éppen beljebb • már nem jön többet találkozóra,.'. Egymásra nézünk búcsúztatón elrágódva kapott orvosi szón, kiszívjuk minden ízét-javát s lépegetünk a tömött folyosón, Melynek kettősszárnyú, ajtaja azért csapódik tán ide-oda, hogy életkedvünket élesztgesse ■ bátrabban ballagjunk haza. Mert egyetlen célunk az otthon; lesik, várják, hogy bomoljon ki ajkunkon már a mosoly: győzött a tudás a koporsónkon. A táj, a falu, a ragaszkodás változatlan. A ,.vallatás” hasonló volt a magukéhoz; éjszakába-nyúló és sor sunkat-f eszegető. Jó néha így összehajolni, mikor a történelem zúg fölöttünk. Látom leveléből, maguk is kinyomták a mellüket. Ne felejtsék soha: Gyá-' va népnek nincs hazája, örülök, hogy ennyire vannak. No, most előre! Nehogy vissza akarjanak térni a múlthoz. Mert az ön- gyilkosság lenne. Próbáljanak az ,.én"-tői a „mi”, a „mienk” felé, lépni. Tudom, hogy nehéz, de a világ arra felé halad, s ha elmaradunk, végünk lesz.. Az 1955-ben kelt levelekben már arról olvashatunk, hogy a költő-tanító érdeklődéssel kíséri az új paraszti életformát jelentő szövetkezeti életet, szervezeti életük alakításában is segít, és írói szándéka megörökíteni az akkori vajúdó paraszti világot: „... Most arra kérném — írja Tóth Sándornak 1955. november 5-i levelében —, értesítsen a való helyzetről. Történt-e valami változás a Táncsicsban? Nagyon izgat a maguk vajúdása: le tudják-e gyűrni a gátló körülményeket vagy van-e szükség a segítségemre? Szeretném azt is tudni, szaporodtak-e?, milyen volt a végelszámolás eredménye? Lehet, hogy ha megérem a jövő évet, lemegyek hosszabb időre és beállók maguk közé, hogy rhitele- sen megfigyelhessem alakuló életüket. Remélem, nem kifogásolják a tervemet. Egyelőre még csak szándék, de nemes és erős! A Jóska mindenáron a maga fia akar lenni a nyáron. Hadd álmodozzon 6 is, akár az apja. Az álmok néha testet öltenek...” 1956. újabb próbára tevő napjaiban is együtt van monori parasztjaival, akik között kellemes és tartalmas napokat töltött a nyáron. Decemberben aggódva és megviselten ír: „Kedves Tóth Sándorék! Elünk! Megmaradtunk! Egy viharon megint túl vagyunk, legalábbis a nehezén ... Maguk milyen megráz- kódáson mentek át? Áll-e a Táncsics? A szülőföldem most átjáró lett. A megtévesztettek, a könnyebb sorsra vágyók, a gyávák és a bűnösök ott lépik át a határt. Mi lenne, ha minden jóérzésű magyar itthagyná ezt a földet, amelyért „apáink vére folyt”? Az a legény, aki állja az ütést. Igaz? Sok ilyen, még ilyenebb vész is szántott már itten s mégis vagyunk! Maga is látott már egyet-kettőt életében — ugye, Tóth Sándor? ... En egész idő alatt dolgoztam. Egyszer voltam az óvóhelyen s többet nem mentem le. Most is dolgozom. Ez a legjobb és leghasznosabb is. Szeretettel köszöntök mindenkit, aki gondol rám; nem baj, ha rosszat isi Magukat öleli javíthatatlan tanítójuk: Bakó József” Bakőné 1962. augusztus 22-i leveléből: „Kedves Juliska és Sándor! Ne vegyék rossz néven, hogy eddig nem írtam. Ez még most is nagyon nehéz. Nagyon nagy és mély a seb, talán sohase fog begyógyulni. Elvesztettük az oszlopot, a bölcsességet, az erőt, a drága jó férjet és apát. Szeretettel vesz mindenki körül, de a hiányt pótolni nem lehet. .. Az operáció két évvel ezelőtt sikerült. Utána sugárzást kapott és jól is volt ez év januárjáig. Akkor köhögni kezdett. Az orvosok könnyítőt rendeltek. De a köhögés nem múlt el. Március 14-én bent volt az onkológián — időnként ellenőrizték — s azt mondták, nincs semmi baj, jöjjön május 9-én. Pedig vér- csík volt a köpetében. Orvos barátunk küldötte röntgenre. Ez mutatta ki a szív és a hilus között a bajt. Próbálták besugározni. De már nem lehetett segíteni. Áttétel volt. A köhögése egy hétre kimaradt. A következő héten folyton gyengült. Bevittük a kórházba, ahol még biztattak 2—3 hónappal, de még ezt se várta meg. Semmit nem szenvedett. Csak 66 évet lenne pénteken s még sokáig élhetett volna közöttünk .,,” I
