Békés Megyei Népújság, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-23 / 95. szám

Elment, aki azt üzente

Sass Ervin novellája

színén mutatta, hogy mi van odalent a mélyben, ahová egyszerű halandó nem láthat le, mert nem viszi át a látótehetsége azt a sok vizet, és különben is, mi lenne, ha mindenki belátna a mélybe, hogy ott, a víz színe alatt, mi történik. Jó vicc lenne, én mondom! Képzeljék csak el, kint a strandon, amikor a fiatalember emelgeti a csinibabát, hogy úszni tanítsa, és mutatja, hogy milyen az a lábtem- pó? Hogy akkor mi megy a víz alatt?! Szóval, képzeljék csak el tisztelve szeretett olvasóim, mi lenne, ha mindenki a víz alá látna? KözbáLhé, meg hasonlók.

Azért van a billegő, hogy az mutassa, mi lehet lent? Kerülgeti-e valamilyen hal a horgot, amire egy jókora, gusztusos hazugság van tűzve csalétekül? , Ha kerülgeti, azt még nem nagyon látni, de ha már böködi az a hal, ha már harap, akkor már jelzi a billegő, hogy itt valami lesz; még azt is jelzi, hogy rámenős-e a szegény hal, vagy teli van már a hasa, és csak fitymálja azt a gyönyörűszép, gusztusos hazugságot, ami cda van tűzve a horogra, hogy kapná már be, és akasztaná fel magát a pecás drágán vásárolt szép

horgászeuecánaít acélgSrbületű végére.

A pecás nagyon mogorva fickó volt. Alig ültem mellette két percig, egyre haragosabb pofákat vágott, és meg is szólalt hamarosan. Maga kezdő? kérdezte. Már miben lennék kezdő, kéremszépen. válaszoltam egy aranyos kis kérdőmondattal, mosolyogva és negédesen, Hát ebben az egészben, hogy az ember bedobja a horgot, és várja, hogy ráharap-e valami nagyhal? Igen, kéremszépen én ebben kezdő vagyok és azt sem tudom, milyen hazugság-keveréket kell a horog végére tűzni, hogy biztos legyen a módszer. Maga tényleg kezdő, morogta bizalmatlanul. Igen, én tényleg kezdő vagyok, próbáltam elhitetni vele, hogy tényleg kezdő vagyok, és ne tartson tőlem, nem akarok a horgászzsákmányára törni- Akkor mi a fenét keres itt,, ha kezdő, és pecázni sem akar, és azt sem tudja, hogyan kell kikeverni a csalétekét? Nem tudom, kéremszépen, hogy akkor mit keresek itt, valóban nekem nem is kellene itt lennem, különben is elállt az eső, és már az ördög sem püföli a feleségét, és én nem is szeretem a halat,, mert félek a szálkától... és... Ez az, maga semmiiir- ge! Maga fél! Igen kéremszépen, félek. Ez az igazr- ság. És maga ezzel a szár- nalmas igazsággal akar nagyhalat fogni? Nem is tudom, mit akarok, tessék nekem elhinni, és különben is félek a szálkától, mert az szúr, és ami szúr, az olyat is csinálhat, hogy kibuggyan a szúrás he'yén a vér. És akkor pirosra festi a folyót, meg az eget is pirosra festi, meg minAlakításaink

Toldalagi Pál

Mos húzzuk fel a függönyt, mi eltakarta eddig az élet színpadát.

Ki felkel, ki lefekszik, ki gyilkol, ki veszekszik, nevet, szeretkezik, csal — Alakításaikkal hol meggyőzőek, hol nem az emberek.

Mondjuk: én, a. halász

Kalász Márton

Fekszem,

tűnődve mesterségemen S kételkedem.

Töprengek magamon, s igényem van hinni magamban.

Mindez nem egyszerű?!

Itt -csüng a háló a napon.

Még lustui a folyó, még nő kicsit a fű. Aztán

már alkonyat van.

Romvári Etelka

Győri utca

dent befest a vér és én a vértől, kéremszépen, pecás úr, én attól rettenetesen félek.

Cssze-vissza beszéltetne már azt sem tudtam, mit mondók, de azt egyre határozottabban éreztem, hogy ott kell hagynom, mert elkap, összekötöz, belehajít a folyóba. és a szám elé tartja a csalétket, de az is lehet, hogy lebukik a víz alá, és erőszakkal belémakasztja, hogy aztán üvöltözve kirántson a partra és azt visítsa jobbra-balra: megvagy nyomorult, az anyád kesérvit!

Már éppen azt akartam mondani neki, hogy ne is vegyen figyelembe, itt sem vagyok és nem akarom én a szórakozását megzavarni, amikor lassan-, de egyre észrevehetőbben apadni kezdett a víz, és a pecás legnagyobb rémületére két perc alatt csak az üres meder tátongott vissza rá és a horga, a rátűzött jókora, gusztusos hazugsággal csak úgy szikrázott a napon, és körülötte még egy döglött hal sem vonaglott az iszapban, mert már iszap sem volt, cserepesre száradt a folyó medre.

A pecás felüvöltött és elmenekült. Otthagyta az egész cuccát, és elnyelte a föld. s

Akkor én összeszedtem a

botot, meg a fényes, fehér, átlátszó -zsinórját, a horgait, és egy nagy dobozba az összes hazugságait, és magammal vittem, hogy ha újra találkozunk, odaadhassam neki.

Nem számoltam, de az idő múlásából gondolom, hogy eltelt közben vágj' tizenöt év, a pecás csak nem jelentkezett- A cuccát felvittem a padlásra, beletettem egy nagy ládába. és lelakatoltam. Azok a hazugságok már régen kiszáradtak, nem jók azok már semmire, gondoltam, de azért jól lelakatoltam a ládát.

Egyszer, hajnal volt vagy délután, de az is lehet, hogy este, valaki csengetett. és amikor kimentem, azt mondta, hogy üzenetet hozott valakitől, akivel egyszer együtt ültem a folyó partján, és ő pecázott. Szóval azt üzente, hogy soha nem jön vissza többé, és csináljak a cuccával, meg a hazugságaival azt, amit akarok.

Elhittem neki, miért ne hittem volna, hiszen annyi mindent elhisz az ember életében, hogy se szeri, se száma.

Én ezt hittem el, erről gondoltam, hogy igaz. Jól van, mondtam, elmehet Az üzenetet átvettem.

Két nap múlva újra ott sétálgattam, a folyó partján. Nevettem magamban, hogy milyen hülye voltam akkor, hogy berezeltem attól a pecástól, aki hazugságot akasztott csalétekül a horgára. Zöld volt körülöttem minden, a viz meg mintha kék lenne, tényleg olyan kék, amilyenre a gyerekek festik, és az ördög sem verte a feleségét, még csak eső sem esett.

Akkor vettem észre. Nagyot dördült a szívem, azt hittem, mindennek vége. Háttal nekem, a pecás ott ült a marton. Nagy doboz volt mellette, rajta egy címke: „Hazugságok csaléteknek”.

Hát mégis visszajött! Meg kell ölnöm, gondoltam, belelököm a vízbe, vagy mit tudom én. Valahogy csak sikerül.

Már mögötte álltam, amikor visszafordult Rámnevetett, és azt mondta: Meg sem ismersz? Nem látod, hogy mi ugyanazok vagyunk? Rávetettem magiam- Iszonyú fájdalmat éreztem. Aztán elmúlt körülöttem minden a zöld, a kék, a folyópart és a hazugságokkal megrakott csali-doboz.

Valaki fölémhajolt.

Ne, ordítottam, mert kés villogott a kezében.

De aztán, még mielőtt valami szörnyű történhetett volna, kikapcsoltam a tévét.

Elég volt ennyi, fix, hogy éjfélig nem alszom eL

M

ost aztán, hogy folytassam? Fogalmam sínest, hogyan folytatódott a mese, amit végeredményben el sem kezdtem Majd egyszer, legközelebb, szeretve tisztelt, drága olvasó mu.

E

lment, és azt üzente, soha többé nem jön vissza- Elhittem neki, miért ne hittem volna, hiszen annyi mindent elhisz az ember életében, hogy se szeri, se száma. Szóval azt mondta valakinek, hogy mondják meg nekem: sose jön vissza. Ezt hittem el, erről gondoltam, hogy igaz.

Az ember végeredményben olyan esendő, mintegy vacak kukac a falevelek között Leesik a földre, eltapossák. Ha nem esik le a földre, odaröpül egy veréb, bekapja és volt, nincs. Ha nem esik le a földre, és ha nem kapja be egy veréb, akkor meg az következik, hogy túlzabálja magát azzal a finom zöld levéllel és attól krepál be. Most ezt az egészet úgy is mondhatnám, hogy ha túlságosan hiszek valamit egyszer csak pofára, eshetek, és már csak azt veszem észre, hogy eltapostak. Ha azonban nem erről a variációról van szó, akkor ugyebár jön egy veréb, lehet kanveréb, vagy nőstény, a lényeg az, hogy tó- tátja a csőrét és megcsemegéz. Ha aztán, se leesés, se csemegézés, a harmadik variáció az, hogy az ember megcsömörlik, mert a végén, kiderül, hogy akkora marha, mint egy to- sonyház, és pont azt hitte igazságnak, amit már senki sem hisz annak.

Ennyi filozófiai rövid- vágta után azt hiszem, illendő lenne a mesét folytatni, bár, ha jól meggondolom a dolgot, még hozzá sem kezdtem, csupán annyit közöltem az én különbejáratú rémtörténetemből, hogy „elment, és azt üzente, soha nem jön vissza”.

Tudom, hogy a tisztelt olvasót ezek után az izgatja ha egyáltalán izgatja valami, hogy ki ment el, és tó üzente azt. hogy soha nem jön vissza?

Ha lesznek szívesek egy kis figyelmet rámpocsékolni, akkor elmondom. Igaz, hogy kissé vissza kell rükvercelnem az egéstz mesével, hogy megértsék, miért és ki ment ed úgy, hogy azt üzente, soha nem jön vissza? Szóval a megértéshez kell némi bevezető, ezt finomabb írók úgy hívják, hogy expozíció- A fene tudja, mit jelent pontosan magyarul, bár aft a részét, hogy „pozíció” ismerem, az olyan állás-féle, vagy hatalom-féle, vagy valami olyasmi, amiből meg lehet élni, sőt jól meg lehet élni; és azzal is tisztában vagyok, hogy akinek olyanja van, hogy pozíció, az menő fej, meg aztán félti is ezt az izéjét, szóval a pozícióját, nehogy valaki kipasszolja belőle, es ő maga üljön bele. Az „ex”-ről meg azt hallottam, hogy állítólag latin szó, persze a fene tudja, a másik is az lehet, majd megnézem egy latin—magyar szótárban; szóval az „ex” az meg olyasmit jelent, hogy ugrott a dolog hogy elmúlt, hogy volt

Olvastam egyszer, hogy az egyiptomi ex-tórály, a Faruk, itt meg itt járt, nem éppen most, szóval régen, és közben már nem is volt király, csak „ex”. Ha tehát jól megbogarászom, akkor az „expozíció” csak azt jelentheti, hogy ugrott a pozíció, funked almás, ahogy joibb körökben mondják, ha valaki önként megválik attól a helytől, ahol szerény munkásságát szerénytelenül megfizették.

Hát kéremszépen. tisztelt olvasóim, nekem ilyen expozíció nem kell, nem is expozíoiózok a mese elé semmit, inkább elmondom, i hogy mi történt az előtt, hogy „elment, és azt üzente, soha nem jön vissza”.

Esett az eső, arra pontosan emlékszem. Aztán kisütött a nap és tovább esett az eső, erre az ördög elkezdte verni a féleségét, hogy az a szegény nőnemű ördög csillagokat láthatott, de feltétlen több színben látta a világot, mint amilyen, kellett neki az ördög, szegénynek, meg mit ellenkezett, hegy verés legyen a vége. Gyönyörűen sütött a napi. Már azt hitnem, tényleg elment, és vissza sem jön soha többé. Hittem. Széttéptem volna, aki azit mondja, nincs igazam. Az én igazságom a nagy igazságok fajtájából való, gondoltain, és ez a gondolat kiülhetett a szemembe is, mert aki rámtné- zett, gyorsan kitette az indexét, és menekült előlem.

Később derült ki. hogy nem az én igazsághitem kemény villogásától menekültek, hanem azt hitték, teljesen dilis vagyok, és minden pillanatban kitörhet rajtam valami, amit még nem tudnak gyógyítani, csak kényszerzubbony- nyal, vagy úgy, hogy fejbecsapják az illetőt, hátha észheztér.

Már régen nem esett az eső, és én egy folyóparton sétáltam- Fogalmam sincs, miféle folyó volt. vagy éppen mi volt a neve, de, hogy folyó volt, az biztos, mert a mederben víz folyt, és horgászok ültek a partján. Oda is mentem az egyikhez, és megkérdeztem, mit akar fogni. Igazságot, mondta, és mutatta a csaliját, amire egy jókora hazugság volt feltűzve, mint a világegyetem legjobb csalétke, mert már régen tudják az okosabbak, hogy a legnagyobb hazugság van legközelebb az igazsághoz. Emlékszem, láttam egyszer egy filmet, abban egy hullát cipeltek bőgőtokba zárva, és amikor a rendőr azt kérdezte, hogy mi van abban hé, akkor azt mondták, hogy egy hulla feldarabolva, mire a rendőr majdnem fenéken billentette a gyilkos urakat, hogy ne marháskodja- nak vele és menjenek a fenébe. Annyiból tényleg hazudtak, hogy hulla ugyan volt benne, de nem volt feldarabolva, mert arra már nem volt elég idejük.

Szóval leültem oda a pecás mellé és figyeltem' a billegő^ ami fent, a víz