Békés Megyei Népújság, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
ORSZÁGÚT z országút élesen határolt csík. Van eleje és vége. Rendszerint poros. Rendszerint autók száguldanak végig rajta. Sok autó. Az országút meg sem tudja számolni őket. Az autókban zene szól, a vezető biztos kézzel ül a volánnál, fütyül, énekel vagy csak hallgatja a zenét, rendszerint semmire sem gondol. Legalábbis az országúira nem. A városra borult az este, de a város nem tűrte, kibuggyantak neoncsillagai. A férfit idegesítette az erőszakos fény. „Előbb kellett volna indulnom — gondolta —, szebb lett volna." Megállt, felemelte a fejét, körülnézett. „Ocsmány” sziszegte és behunyta a szemét. Most ismét maga- előtt látta a szürkülő eget bíbor foltjaival, aí alkony ■meleg színeibe vesző épületeket, utcákat. Okölbe szorult a keze, szemét kinyitotta, „ocsmány” — ismételt« és gyorsain cigarettára gyújtott. „Amúgy is az" — vigasztaló gondola- távén lehelte ki a füstöt. „Csatc én hittem, hogy a leáldozó nappal kell eltűnnöm innen. Rohadt szép lett volna: fejedelmi búcsú. Micsoda esztelenség! Es mióta készülök rá! Valóban, a férfi napok óta készült elhagyni a várost. Helyesebben napok óta tudta, hogy készül rá. Ez csak fokozta nyugtalanságát. Éjjel-nappal járta az utcákat, egyiket a másik után, mindent eilaposan megfigyelt. Több kilométert gyalogolt naponta, a mindezt, valami megmagyarázhatatlan fanyarsággal, de néha könnyekig robbanni akaró indulattal, vagy konturtalan szomorúsággal. A cigarettavég szétbom- lott ujjal között, parázs esett a tenyerébe. Lassan ránézett, elmosolyodott; máskor káromkodott volna. Két ujját sárgára marta a nikotin. „Már megint morzsolod a cigarettádat.” Gyors mozdulattal leverte kezéről a csikk maradványait. Sarkonfordult és szapora léptekkel elindult előre, azaz visszafelé. Keményen haladt az agyonjárt utcákon. A város már készülődött legendás éjszakai életéhez. Hangok, emberek, viliódzó fényreklámok fura keveréke most érthetetlen és ellenszenves masszaként nyúlt el mellette. Sietett. Egy ér megfeszült a halántékán, s mint egy kék giliszta lekúszott a szemöldökéhez. Gyalogolt. Tarkóját mindjobban áztatta a verejték. Rohant. Az utca elfolyt mögötte és beleúszott a masszába, de nem akart véget érni. Egyetlen utca sem akart véget érni. Szaggatottan kapkodta a levegőt. A levegő sűrű volt és szagos. Összeszorította állkapcsát, ajkai megfeszültek. De mellkasa hangtalanul is követelőzőn zihálta: oxigént!, és a férfi fellihegett az égre. Az égnek semmi fcöze nem volt a városhoz. Nem értette, hogyan kerül ez a sötétkék valami oda fölé. De a város utánanyúlt, tarka fényeivel nyaldosta a sötétkéket. A férfi várt, tekintete a távolba meredt. Az ég továbbra is sötétkék valami maradt, mozdulatlanul, még mindig semmi köze sem volt a városhoz. Sohasem hittem Istenben” — gondolta $ nem értette, hogyan jutott ez éppen most eszébe. Gyerekes szégyenkezés fogta el, fejét lekor- gasztotta, lassan, fegyelmezetten indult tovább. A cipője orrát nézte. A lába minduntalan kavicsokat rugdalt volna, de az aszfalton nem voltak kavicsok. Ment hát tovább, közben automatikusan rágyújtott. „Marhaság” — nyugtatta magát. „Innom kellene” — de leszegzett fejét alig mozdította, lépteire ügyelt és ment, mint akinek fontos elrendezni- valója van, mielőtt • célhoz ér. Ment aztán gondolatta- lanul, de egyenletesen. Nem void cél. Ment. „Hová?” — hallotta egyszerre a saját hangját. Összerezzent. Megállt. Valami néptélen nagy tér végében két egyforma szürke torony hallgatott az elérkezett éjszakában. Tetejükön két egyforma kereszt; még szerencse, hogy két egyforma Jézust nem bigy- gyesztettek rájuk. „Már megint morzsolod a cigarettádat” — figyelmeztette a jól ismert hang, s a férfi hirtelen dühvei földhöz- vágta a cigaretta maradványait. „Már megint” — feleselte, miközben farkasszemet nézett a templom homlokzatával. Két egyforma óra piszkosfehér számlapja bámult vissza. A mutatók valahol megálltak. „Ez egy templom” — gondolta; tekintete végigsik- lott a középkori sejtető falakon, de a tömör kő egykedvűen tűrte ezt a tekintetet. „Be kellene menni... megnézni... ott belül... biztosan más.” Ingerülten felnevetett. Lépni sem bírt. „Meg-i-jeszt” — vacogta. Álltak a néptelen nagy tér két végében. A férfi behunyta szemét, de azonnal ki is nyitotta. A templom ugyanott állt és ugyanúgy. A férfi borzadva fordított hátat a félelmetes falaknak. Előtte a céda-fényű város már belefeledkezett az éjszakájába. Sietni kezdett. Cigarettát vett elő, makacsul fölbúgott benne az ismert hang: „Már megint morzsolod a cigarettádat!” Rágyújtott. „Mást sem tudsz mondani. Mást sem tudsz” — mormogta és továbbsietett. Elmaradt mögötte a templom a kihalt térrel, utcák maradtak el mögötte emberkellékeikkel, egy kid is a folyóval, elmaradtak a kúszó fények is, egy egész város elmaradt. „Csak visszanézni nem szabad” — jutott eszébe egy történet tilalma, de a történetre már nem emlékezett. Ment és cigarettázott. Az országút élesen határolt csík. Van eleje és vége. Rendszerint poros. Rendszerint autók száguldanak végig rajta. Sok autó. Az országút meg sem tudja számolni őket. A gyalogosokat viszont nem tűri. Hídvégi Éva II. Sasa Ervin felxaJcIatott a hajnal öt éra at óra másféle világ bárhová futok vége nincs hossza nincs nem kezdődik sehol flvftlthetek rámtekerednefc a hangok csukva minden ajtó csukottak az arcok gyávaságaim most elcserélném de nincs kivel mert senki se bátor mert senki se gyáva csak él és gyönyörű hogy megszületett a reggel és nem állt meg az idd A Föld fia lesz Flladolfl Mihály Ki lesz majd, aki azt megírja — a Nap Énekét?! S hogy üszők rakódott le a szívünk alján, amíg imádtunk minden fénylő Igét? A Föld fia iw*! A Nap büszkesége! A zene világa Az opera a XX. században Ha ezt a szót halljuk: opera, a legritkább esetben kapcsoljuk össze gondolatban korunkkal, a XX. századdal, sokkal inkább a XIX—XVIII. századot juttatja eszünkbe. Vajon mi az oka ennek? Hiszen operákat ma is rendszeresen játszanak minden nagyobb városban, sőt — ha nem is olyan nagy számiban, mint régen •— de a műfaj állandóan új alkotásokkal is gyarapszik. K étségtelen, hogy korunk korántsem kedvez annyira az opera fejlődésének, mint a régebbi századok. Csökkent iránta a közönség érdeklődése, ha talán számszerűen nem is, de ahhoz képest, hogy a zenehallgató és színházba járó közönség erősen megszaporodott, mindenképpen. A mai opera „megértése”, azaz a zeneszerző érzés- .és gondolatvilágába való beleérzés is nehezebbé vált a nézők számára, mint ahogy a modem művészet általában nagyobb szellemi erőfeszítést kíván meg a közönségtől, mint a régebbi idők különböző stílusai, alkotásán Az opera, mint összetett műfaj, századunk első hét évtizede folyamán, nemcsak egészében, hanem elemeiben is megújult Más nyelven beszél a két fő összetevő: a zene és a dráma. Ezeken belül a sok apró tényező, mint a zenében a dallam, a rit- 'mus, a harmónia, a megformálás, a hangszerelés, a drámában pedig a nyelv, a jelenetépítés, az idő, az emlékképek felhasználása is lényegesen eltér attól, amilyen korábban volt Alapvetően megváltozott a művészi alkotások élményanyaga is. Ami őszintén meghatotta a XIX. század emberét, azt mi esetleg már nevetségesnek találjuk; vagy: a mai közönség figyelmének megragadásához lényegesen erősebb hatásokra van szükség; mint a régebbiéhez. Az opera összetevőinek fejlődését ilyen rövid cikk keretében nem lehet részletesen elemezni, csupán néhány fontosabb mozzanatot említhetünk meg. Az újfajta dallamosság inkább hangszeres, mint énekes jellegű. Az operaénekesek számára ezért sokkal nehezebb egy mai dalmű szerepének megoldása, mint egy Mozart vagy egy Verdi szólamé. A közönség fülében sem „ragadnak meg” könnyen korunk zenéjé_ nek dallamai. A modem technika fejlődése, a rohanó. zaklatott életmód erősen hatott a XX. századi muzsika ritmikájára, akárcsak az afrikai primitív népek zenéje, tnely a dzsessz közvetítésével került a komolyzene vérkeringésébe. . A klasszikus muzsika kiegyensúlyozott életérzést tükröző har- moniavilágát fokozatosan kiszorítja az összeütközések, meghasonlások zenei képe, a disszonancia. Felbomlik a dalmű hagyományos formája is: a régebbi, zárt számokból álló építkezés helyett az opera egybekomponált felvonásokból áll. Az énekesek szólama közeledik a beszéd lejtésé. hez. a zenekar viszont fontosabb szerepet játszik, mint régebben, sokszor még a dalian» vitelére is vállalkozik a szereplő helyett A formálás tárgykörébe tartozik még az operák hosszúságának kérdése is. A mai zeneszerzőnek a régebbinél sokkal tömörebben kell megfogalmaznia mondanivalóját napjaink száguldó, ideges embere számára hosszúak az egy-másfélórás felvonások, no meg a XX. szár zadi zene hangzása is érdeseb b, mint a korábbi muzsikáé. Jó példa erre Alban Berg Wozzeckje, melybe» a szerző még a rövid, félórás felvonásokat is 5—5 képre osztotta fel! Ami a szövegkönyveket illeti, napjaink irodalma egyre bonyolultabbá, intéL lektuálisabbá válik. Az új operák szövegei sem vonhatják ki magukat ennek) az irányzatnak egyre erősödő hatása alól. A zenének pedig nem okvetlenül tesz jót, ha egy gondolati tartalommal erősen megterhelt szöveg súlyát is magára kell vennie. A muzsika akkor tud igazán szárnyalni ha olyan valamit fejezhet ki, amire a szó. a szöveg már nem képes. Korunk operájának jellemző vonása még, hogy kerülni igyekszik a romantikus korra oly* nagyon, jellemző szónoki asságot, ünnepélyes pátoszt. Mit tud hát helyette nyújtani a közönségnek? A XX. századi tudomány iga» nagy lépést tett előre a lélektan, az ösztönök megismerése terén. Musszorgsz- kij Borisz Godunovja volt az első pszichológiai hitelességgel ábrázolt beteg lelkű hős az operaszínpa- don, őt a hasonló típusú szereplők hosszú sora követte: századunkban Richard Strauss Saloméja, Berg Wozzeckje, Britten Peter Grimes-a, ékesen bizonyítva a lélektani érdeklődés általános fokozódását Megváltozott a humor is az operában: ismét nagyobb becsülete lett a commedia del’ artéból örökölt harsány komédiázásnak, a bohóctréfának. Jól példázza ezt Prokofjev Három narancs szerelme című operája.^ Az abszurd humor is eljutott az operába, példáiul Poulenc Tiresias keblei című művében. Végül: Az operának mindig volt valamilyen politikai mondanivalója, de ez legtöbbször csak közvetett módon jutott érvényre. A XX. században megszületett a polk, tázáló opera is, mely nyíltan, egyenesen kimondja azt, amiről meg akarja győzni hallgatóságát Ilyen Kurt Weill — Bertolt Brecht hazánkban is nagy sikerrel bemutatott Maha- gonny című dalműve. Összefoglalva: A XX. századi opera nem olyanfajta műfaj, mely búfelejtést, köninyed szórakozást nyújt a hallgatónak. Minit minden igaz művészet, ez sem tud elmenni szótlanul a kor problémád mellett Kipróbálja a század különféle új vívmányait és megkísérli, hogy választ adjon a kor által felvetett kérdésekre. Kertész Iván
