Békés Megyei Népújság, 1972. március (27. évfolyam, 52-77. szám)
1972-03-05 / 55. szám
« A születésnap K. Szabó Sándor tárcája dom ilyen hülyeségeken? Végül is ilyen szempontból kitűnő állásom van, senkit nem bántok, engem sem bánt senki, aki meg ennél többet akar, ugráljon, mit érdekel az engem. A lány és a fiú teljesen elfeledkezve a külvilágról, vadul csókolózik. A sétáló emberek már megszokták ezt a látványt, mosolyognak, vagy ügyet sem vetve rájuk, továbbmennek. Ha egyszer nem tudom, miért akarom megváltoztatni a sorsomat, vagy akár a világot? Gyerünk haza. Becsöngetett, Hátrakötött hajú felesége nyitott ajtót. A gépies csók után, miközben felöltőjét a fogasra akasztotta, a készülő vacsora erős illatától és a szobából kihallatszó gyermekzsivajtól, az otthon furzsa- meleg, felfokozott meghittrége Áradt szét, olyan csábos erő, mint a múlt idők rongyos gyerekének a karácsonyi kirakat. Megint itthon. Ettől az ételszagtól és gyermeklármától már gondolkodni sem lehet. Reggel újra elkezdődik egy hét. Most kellene felhozni holnapra a szenet, akkor tovább áthatnék egy negyedórával. Na, majd meglátjuk, mindenesetre annyi jó van az itthoniétben, hogy élvezhetem saját Ízlésemmel berendezett lakásomat. Amíg a vacsorára várt, hátratett kézzel végignézte a képárustól vett reprodukciókat, piacon vett hegesztett drót virágtartókat és * Mézga-családot. Amint elkészült a vacsora, szótlanul, maga elé meredve kanalazott. Miért vagyok mindig fáradt? Miért nem esik jól még egy pohár bor sem? Nem értem. Nem értem. Bevonult a szobába, bekapcsolta a tévét, leült a fotelbe, elaludt. A tévé fényétől kékes színű lárvaarcából eltűnt a szeme, és előregörbült teste egészen kicsi lett, kiszolgáltatott és tehetetlen. Vógréti János Férfifej Aid életében először találkozik az operával, annak nagyon furcsa hallani, ahogy a szereplők énekelve beszélnek, ahogy mindent, még az érzelemtől mentes, tárgyszerű közlendőiket is dalolva adják partnereik, illetve a közönség tudtára. Lám, micsoda bolondság; gondolhatná az ember. Ki hallott már olyat az életben, hogy ketten vagy többen énekelve disikurál- nak? Megesik ugyan, hogy dalolnak az asszonyok, a férfiak, de csak bizonyos, alkalmakkor. A mulatás például elképzelhetetlen volna nóta nélkül; munka közben is szoktak dúdol- gatni; a katonák is fújják a menetdalt, ha masíroznak. A különböző vallásos szertartásokhoz is hozzátartozik a muzsika, az ének — de a beszélgetés mindig prózában zajlik. Nos, lehet, sőt biztos, hogy a való életben nem szoktak énekelve társalogni, de az opera nem azonos a való élettel. Több is, kevesebb is annál — művészet Az operát sok A zene világa Miért beszélnek énekelve az operában? Halász Szevöiéu/i T-más íe.véíele is a műfajból eredő természetességgel szólalt meg a dal, a muzsika. Es nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a vers is származását tekintve szintén zenei fogantatása Gondoljunk csak a népdalokra és balladákra, vagy a magyar irodalom hőskorából Tinódi Lantos Sebestyén krónikás énekeire. Felvetődhet még a kérdés, miért nem zavarja a színpadi éneklés az operettben azt aki ugyanezt kárhoztatja az operában? Két okból. Egyrészt azért, mert az operett cselekmény« részei prózában játszódnak, ezekben található a legtöbb olyanfajta hétköznapi párbeszéd, amelyről a cikk elején szóltunk. A különálló zeneszámok már emelkedettebb helyzetre utalnak, a lassúak valamilyen érzelemre, mint a szerelem, vagy a bánat; a gyorsak pedig tréfára, incselkedésre, vidámságra. A felfokozott hangulat indokolja és igazolja a dalt a táncot az operettben. A másik ok, ami a zavart áthidalja: az operett-dallamok sokkal könnyedebbek, fülbemászóbbak, mint az opera melódiák. Körülzsongják a közönséget, befogadásuk jóformán semmiféle szellemi erőfeszítést nem kíván a nézőtől. Az operazene ennél sokkal súlyosabb, bonyolultabb Mégis, hogyan lehet megérteni? Erről majd a kővetkező alkalommal. Kertész Iván A kapualj, mint mekben, sötét és salétrom- savanyúan nedves. A töredezett mozaikkockákon a legkisebb nesz is sejtelmesen felerősödik, s a meglazult sarokpántú, kitárt ajtón át beolvad az utca zajába. A kinti verőfény ábrázoló geometriai pontossággal vág bele a sötétbe. Béniről a levegő hunyorog- tató, nagy, sárga folt, át- rebbenő jármű- és alakárnyakkal. A küszöbön átlépve minden hirtelen más, minden hirtelen van, egyszerre átölelhető és elérhetetlen. Kétszer negyven nyolcvan, ez fáj. Elméletileg félúthoz értem hát. Lesz-e még ilyen döbbenetes születésnapom, ilyen metsző és torkot szorongató? Skoda 1000 MB, piros maxikabát, piros kalappal, piros csizmával. Virágkereskedés, a lehullt vakolatdarabok helyei már nagyon rondítják az utcaképet, két veréb álmosan tollászkodik « házgerincen. Ferinek sikerült össreku- porgatnia egy szép családi házat, Jóska már a fiának is tudott venni egy autót. Nézzük csak, kiről tudok még a többiek közül. Péter községi pártlltkár lett, Ali viszont, ak| továbbtanult, látszólag minden különösebb indok nélküt öngyilkos lett. Marci, menj be az óráshoz is! A tricikli tetején tompa zajjal ütődnek egymáshoz a nagy alumíniumedények. És mi vagyok én? Gyor»- lalpaló lrodakukac. Ilhel Rengeteg papír, szám, jelentés, kivizsgálás, értekezlet, kávé, gyűlés, továbbképzés. Fegyelmim nem volt soha, ötvenhat előtt is lelkesen végeztem éjfélekig az összesítéseket, jelentéseket. Ml volt as értelme? Semmi. Add már át, süket, mert elveszi! Vigyed, vigyed! Így nem ér, mi rúgunk! Előadó lettem. Na és? KI ismer, ki emlegeti a nevem, ha nem vagyok jelen? A fene ezt a cipőt, de szorít. Talán az a pad nem any- nyira piszkos. A levegő és vele együtt a kontúrok láthatóan rezegnek. A zebra szinte kiemelkedik a bitumenből. Az árnyékból minden különös mélységet kap. Én kit ismerek? A főnökömet, aki viszont nem mindig Ismer ki engem, mert nem bólogatok minden javaslatára, csak ha rákény- szerít. Nem is beszélve a fizetésről, amely még a meglevő szakadékot is továbbszélesíti. Érdekes, hogy a kollégáimat, akikkel évek óta együtt dolgozom, még annyira sem ismerem, mint a főnökömet. Hm. Nem ismerem a naponta mellettem elrohanó, kalapot emelő ismerősöket Nem ismerem az ismert művészeket, tudósokat, közéleti embereket. Senkit sem ismerek. Ide üljünk le egy kicsit! Ne, néz bennünket. Na és, 6 is volt fiatal. Más ilyen korban már befutott ember, személyes sikerei alapján, vagy több embert maga »ló gyűrve. Beszélnek róluk, közük meglátásaikat, követik őket. Ügy érezhetik, tettek valamit. És én? Ha meghalunk, már mindegy, azoknak Is, nekem is, de addig, mit lehetne tenni, addig valami nagyszerűt, amire felfigyelnének, ami kiemelne ebből az értelmetlen semmittevésből, jövőtlen élet-darálásból? És ha tudnék? Magasabb szinten jutnék ugyanerre a gondolatra, mélyebben érteném meg, hogy az egésznek semmi értelme. Akkor viszont jobb, ha az embert nyugton hagyják, hem ugráltatják mások, csak azért, mert feleiösebb beosztásban dolgoznék. Miért is gondolkocso’ásával — pusztán a sík formák és a színek segítségével ábrázolja. Az opera okkal összetettebb művészet, mint a festészet: színházi, képzőművészeti (díszlet, jelmez) és zenei elemekből tevőd'k össze. Ezen belül azonban kétségtelenül az éneké a vezető szerep. Elszakítha- 1 tatlanul ez a műfaj lényege. Furcsállani azt, hogy az operában énekelnek épp olyan dolog, mintha szemrehányást tennénk valamely festmény figuráinak, miért némák, miért nem szólalnak meg. Tegyük még hozzá: a zeneszerzők egész másképpen zenésítik meg operáikban a szövegkönyv hétköznapi sorait, mint a gazdag érzelmi tartalmai hordozó mondatokat. Miből származhat ez az ellenérzés egyes emberekben a színpadi „komyiká- lás” iránt? Nos, nemcsak a „való élettel”, hanem a prózai színházzal való összehasonlítás miatt is. Pedig — bármilyen furcsának látszik — nem a zene telepedett rá felesleges cafrangként az opera műfajában a színházra, hanem — éppen fordítva — a prózai darabok váltak muzsika-nélkülivé a fejlődés folyamán. Az európai színház ősében, a klasszikus görög drámában a zene, az ének, a tánc éppoly fontos tényezője volt az előadásoknak, mint a nemesveretű szöveg. Shakespeare vígjátékaiban, majd az 1 <500-as 1700-as évek barakk «rinműveibem hibája mfatt lehet támadni, de a bírálat sokszor felszínes és igazságtalan, mert épp amiatt marasztalja el a műfajt, ami miatt dicsérni kellene: hogy következetesen ragaszkodik legfőbb kifejezőeszközéhez, a zenéhez. Minden művészeti ág a maga sajátos módján, a maga eszközeivel fejezi ki mondanivalóját; a valé élet egyes jellemző vonásairól önként lemond, hogy más vonásokat annál jobban kidomborítson. A festő például teljesen eltekint a hallható világtól, és a látható valóságot is — a tér és a mozgás kikap-
