Békés Megyei Népújság, 1971. november (26. évfolyam, 258-282. szám)

1971-11-12 / 267. szám

<

Az ezernevű lány

Mesejáték a Jókai Színházban

rvollmuth Frigyes rajra)

„A gyerekeiknek ugyanúgy kell színházat játszani, mint a felnőtteknek — csak még jobban” — századunk egyik legnagyobb színházi zsenijének, a rendezőszínész K. Sz. Sztanyisziavszkij- nak kedvenc mondata volt ez a paradoxnak tűnő, tartalmában azonban nagyon is igaz megállapítás.

S a Jókai Színház legújabb gyerekszínházi produkciója becsülettel igyekszik eleget tenni a nagy orosz rendező ma Is érvényes hagyatékának. Kossuth- díjas író, Zelk Zoltán és Kossuth-díjas zeneszerző, Szervánszky Endre, darabját mutatják be a színház művészei legfiatalabb nézőiknek. Nagyon szép, igényes a díszlet, ötletesek a jelmezek; a rendezői és színészi munka is eléri a felnőtt-előadások megszokott színvonalát.

Már az első pülanatokbam megkezdődik a színházi varázslat. a nagyrészt először színházba jövő kis közönség fokozódó álmélkodással nézi a sorra emél- kedő-szétnyfló függönyöket s a mögöttük feltáruló mesevilágot, fantasztikus történetet. Ami a gonosz Kopárszív és az általa némaságra kárhoztatott „Ezernevű lány” küzdelméről szól. A végkifejlet természetesen szerencsés: a néma lány visszanyeri hangját, Kopárszív torkán pedig nem jöhet M többé egyetlen szó sem.

S hogy milyen a darab egészének hangulata? Már a szereplők puszta felsorolása is jelzi a költő kedves-játékos ötleteit, ember- és gyermekszerető humanizmusát: A néma lány, Gergő, Százéves ember, Ezeréves ember, Százszorszép, Ezerszép, Kopár- szív, Ezeréves fa. Százéves fa, Cseresznyefa, Felhő, Vadgalamb. Cinke. Szép, finommívű a szöveg, ha a remek ritmusok, rímek néhol nem is teljesen érthetők az Ifjú közönség számára. Mindez együtt sok lehetőséget teremt az ízléssel komédiázó színészi játékra, Varga Mária, Lukács József, Cserényi Béla, Vajda Károly, Tóth Gabi, Fodor Zsóka, Mátyás Jolán, Flórián Antal, Háromszéki Péter, Padur Teréz, Török Virág, Kaskó Erzsébet és Koczka Júlia gondos, színvonalas munkájára, Balogh Géza rendező produkciójára.

A dicséretek mellett egy megjegyzés, a nézőtér hangulatát, reagálását figyelve tesszük: érdemes lenne a gyermekszínház műsorának kialakítása közben mai témájú művek között is keresgélni. Bizonyosra vesszük, hogy a mostaninál is nagyobb taps jutalmazna egy-egy mai gyerekekről, mai korról szóló előadást. d—«

A „takaró-mozgalomról9*

Rangos bejegyzés a brigádnaplókba

Ekekben a napokban leveleket kézbesített a posta mindazoknak a munkabrigádoknak, amelyek az ismert országos | mozgalom keretében takarók készítésével és küldésével fejezték ki együttérző szolidaritásukat a szabadságáért harcoló hős viet«: nami néppel.

A levelek küldője Elrdei Lászlómé, a Magyar Nők Országos! Tanácsának elnöke, aki — egyebeik között — ezt írja: A „Takarót a vietnami gyermekeknek”:

4 sím mcm^

IMI. NOVEMBER 12. 1

szolidaritási akció elősegítéséért, ezúton mondunk köszönetét.

Rangos bejegyzés kerül hát a brigádnaplókba, a Békéscsabai Kötöttárugyár üzemgazdasági osztályának Fórum brigádjáéba Is. Ez a kollektíva azzal is büszkélkedhet, hogy az egyik legszebb takaróval járult hozzá a mozgalom sikeréhez. Ezt a takarót csaknem száz órán át horgolták, értékes, színes akril-fo- nalból, s azon a tízszer-tíz centiméteres négyzetekből kirajzolódik a Fórum elnevezés. A nyolctagú brigád rangos naplóbejegyzése mögött tehát tagonként éppen másfél műszakos társadalmi munka rejlik, ami dicséretes teljesítmény.

(—kazár—)

Felfedeztem a Várfürdőt

asztalok:, üvegajtók — időm sincs ábrándozni, máris az üdülő másik oldalán lépek ki egy szép nagy parkba, s már látom a megállót.

És látom a Várait

y V lök a budapestit békéscsabai gyorsvonaton és morzsolgatom a kilométereket, olvasgatással, szundikálással, ezzel, azzal. Mezőtúr felé aura vagyok figyelmes, hogy az átellenben ülő házaspár Gyulára készülődik. Üdülni. No, gondolom, ezeket is jól átverték! Hol lehet. Gyulán üdülni? A fiatalok még csalt „el-üdülnek” a Százéves cukrászdában, meg hasonló kedves helyeken —, de két hétig üdülni Gyulán?

Mint mondják, az isten nem ver bottal. Békéscsabán megtudom a gyárban, kiküldetésem első percében, hogy sem a Körösben, sem a Csabában nem tudtak nekem szállást szerezni, „csak” Gyulán, a Park Szállóban. Ez van. Este jó sült halat kapok a csabai állomás büféjében, utána húsz perc utazás Gyulára. Gyulán csend van, úgyszólván kietlenség. De a Városba vezető út fényesen világít, s egy árva autóbusz mégis felvesz. Elvisznek a kórházig, onnan gyalog kell mennem. Hosszúnak tűnik az út a busz- szal. s még hosszabbnak a gyalogút a hídig, ahol majd be kell fordulnom a Szálló félé. Komor, elfüggönyözött ablakok. Egy pár jön velem szemben, végre élőlények! Igen-igen . csak menjek tovább nyugodtan, a hídig, nem messzié van. Öt perc? Talán csak annyi, de szinte egy órának tűnik. És a híd! Tövében barátságos halászcsárdával. Le kellene eövekelni, de izgat a Szálló. Kerékpáros fiatalembert kérdezek: messzi még a Szálló? ötszáz méter, mondja. Megborzongok. Még ötszáz méter? No, engem is jól átvertek.

D

e nincs ez annyi. S ahogy megyek, nem akarok hinni a szememnek; kicsit Csabára emlékeztet ez az út, a Kőrös-csatorna mentén de ez mintha szebb lenne. Vagy a világítás teszi csak? Pompás ívfények sugároznak szanaszét, 8 egyszercsak felbukkan előttem egy kis cukorskatulya: a lilane- onos Park Szálló.

No, csak nyugtával dicsérjük a napot. Bent egy kisasszony udvariasan uramoz, mintha Becsből lőttem volna harisnyát venni. Cédulakitöltés, reggeli

ébresztő megbeszélése, hidegkoszttal, kulcs, köszönés, vándorlók fel a második emeleti szobámba. Simogató, igaz, finom csend, gondolom, itt kellene laknom és itt kellene aludnom mindennap. Micsoda sors lenne! Akkora csend van, hogy nem tudok tőle aludni. Lemegyek az étterembe, a Szálló mellé. Szép kis étterem, zenekarral (amely éppen nagyszünetet, órás szünetet tart a négy vendégnek), kitűnő konyhával és kiváló pincérekkel, no meg egy-két apró gonddal — a füstöt nem húzza ki a ventillátor, mert kicsi, az étterem hűtője is kiesd, ezért a nyári turistaezre- dek folyton hőbörögnek a meleg sör miatt, a mosdó ablakai a teraszra nyílnak, tervezési hiba, de hát nincs nyár, minek keressünk a kákán is csomót? Fizetek, megyek vissza a Szállóba, még egyszer a reggeli ébresztőről — „hogyne uram” — s aztán mégiscsak elalszom és al- szok, mint a balta;

Jó azért egy motorizált újságírói idegrendszer, mely akkor is ébreszt, ha a keltés elmarad, mert' elmarad. Azt mondja a kisasszony, hogy négykor még fenn volt, de aztán úgy elaludt, hogy elfelej tett felkelteni. Hogy magyaráznám ezt meg a főnökömnek? De minek ezen évelődül ? Félkeltem szerencsére, ébresztés nélkül, ez a fő. Nyugtalanul törtetek kifelé a Szállóból a buszállomásra, hogy elérjem a reggel) vonatot, mely Orosházára visz.

Akkor látom meg a S20Tüdülőt! Mintha a nagybátyja lenne a Park Szállónak, mely most nem este neonfényben, hanem a reggeli pirkadás fényében tündököl, sárguló nyírfák között De még sehol nincs a megálló! Kerékpáros asszonyka — talán szakácsnő? — áll meg az üdülő előtt, óit kérdem. Leszáll a kerékpárról és átvezet az üdülőn. Csak megsuhint a sok finomság, szőnyegek, lépcsők,

I

skolás gyerekek magyarázzák, hogy ez a régi épület mögöttem pedig a régi lovarda, mely most gőzfürdő. Sem a lovardában, sem ebben a gőzfürdőben nem jártam, s a Várat is. valaha, mintha más oldalról .élőiről láttam volna. Semmi kétség, most már tudom, ha nem látnám a kiírást is, hogy a Várfürdő kellős közepén vagyok,

Még van egy kis időm a beszállásig, míg ideér az első reggeli busz, hogy kivigyen az állomásra.

A táj szépsége újra és újra lenyűgöz. A sárguló falevelek, a kék égboltozat, a magasba szökkenő karcsú üdülőépület, mint valami ezüstös márvány kocka, s mindennek a lírai szépségnek a történelmi képbe való ötvöződése: felejthetetlen lát vény, felejthetetlen élmény.

A piros várfalak barátságos szendergéssel néznék át rám a vizesárok mögül Mintha örülnének, hogy oly sok viszontagság után végre ők is meglelték igaz gazdájukat; a népet, mely verejtékével szülte és évszázadokon át — török, tatár ellen — fenntartotta őket a Körös mocsarai között És már azok a parasztok sem élnek akik a népnyúzó uraságok elől huszita zászlók alá álltak és az áruló várkapitányok csontjai is elpor- ladtak a földben réges-rég. És Gyulának sincs már palloejoga, a a létráikra és csapóajtókra sincs többé szükség, mélyeket valaha a vámép használt

K

ik andalognak manapság az Élővíz-csatorna mentén? Miféle históriák születnek e gyönyörű vidéken? Milyen megfáradt emberek áztatják podagrás tagjaikat a pompás gyógyvízben?

Nem tudom, legfeljebb sejtem csak.

De azt tudom, hogy felfedeztem a gyulai Várfürdőt Magamnak. De talán, nemcsak magamnak. Azoknak is, akik nem is tudják, milyen szépség közelében élnek.

Bérces Miklós

I Karikás Frigyes:

BERCI

! A Jásaság egyik községét j rendszeresen élöntötték a kom- : munista röpiratck. A falu la- » kossága eleinte kis esoportok- S ba verődve olvasgaitta a töltött : gépírásos lapokat, amikor azon- j ban a csendőrök hajszolná kezid- : ték a röplapok olvasóit is, már ; csak úgy tótokban, párosával ! bújták az írásit. Jó ideje folyt S már ez a csendes háború a fa- £ lu lakossága és a hatóság kö- jj zott de sose tudtak nyomára 5 bukkanni a röpiratok titokza• tos forrásának.

• Azt ,hogy az írások ártalma- 5 sak, mi sem bizonyíthatja job- 5 ban .mint hogy egyre több és l több baja akadt a falusi ható- | Ságnak a jászi emberekkel. A ; csendői-séget meg kellett erősí■ tend. Az eddig öt darab dolog■ tálán zsandárlegény helyett f most kilencnek is folytonos ; munkát adott a forrongó flöld- J mupkások gombaanódra elszáll porodott, apró-cseprő bakafán- : toskodó csoportja. Már nemcsak £ hogy a községházát ragasztot- £ ták körül dühös röplapjaikkal, 5 de itt-ott a tettlegességig is d■ merészkedtek. Egyszer az árul■ kodó kisbírót nyújtották meg S egv vaksötét. esős éjszakán,

■ mégpedig saját háza kapujá- J ban, másszor pedig a csendőr- j őrsvezetőt ad j úsztálta meg va- 5 Iá-melyik hithű kommunista oly- ; módon, hogy be kellett szállítani a szolnoki csemdőricöriiázba„

De hiába volt mindéin. Sem a röpiratos enibetrekert, sem pedig a zsandár és a kisbíró ke- resztapját —, aki kezejárásából ítélve egy és ugyanazon személyiség lehetett, minthogy corpus delictiként mind a két esettben egy-egy hatalmas szőlőkarót és egyetlen ütéstől eredő fejsebet találtak a tett színhelyén — nem sikerült kézre- keríteni. Hiába jöttek az aipá-ti csendőrök, hiába szaglászott két szolnoki detektív is a titokzatos emberek nyomában, nem ért semmit. Pedig néha harminc gyanúba fogott embert is becipeltek a csendőrségre, ütöt- ték-verték őket nyakló nélkül, az emberek mégis hallgattak, akár a sír. Némelyik még csak azit sem mondta meg, hogy minek hívják. Ez se használt A népség nemcsak hogy nem hagyta abba az urakkal való csatát, hanem egyre haragosat), ban okvetetlenkedett. A jegyzőnek, a bírónak, a papnak, a postamesternek, a leventeofcta- tónaik alig köszönt már valaM, a zsandárral pedig még kérdezve sem állt szóba egyetlen teremtett lélek. Adót se Igen fizettek. A jegyző mindig felbuzdult, hogyha valamelyik csodabogár azzal állított be a községházára* hogy hát adót

IKMINMIMIimM«

akar fizetni. Az ilyen embert

szivarral kínálta meg, sőt a nevét is Itídoboltaitta a faluban, követendő, de valójában elrettentő példaként Tudniillik az ilyen önként fizetőnek nem volt maradása. A falu találékony népe ezer módot keresett arra, hogy az ilyen ritka féreg valahogy békességben ne maradjon többé.

Erre a konok, harcos összefogásra a postamester fiatal bojtárja hozta rá a bajt, olyanformán, hogy egyszer hosszabban eredt szóba Veder Miháilv- lyal, akitől aztán olyan dolgot tudott meg, amit nem kellett volna az orrára kötni. Össze is ültek az urak, a jegyző, az őrmester, a postamester és takarosán kifundálták, hogy mát tegyenek. A többi aztán már gyorsan ment. Nemsokára Veder Mihály elvtárs jelenthette, hogy a postásifjút sikerült „megagitálnda”. S hogy mekkora haszna lehet ebből a sejtnek s mennyivel könnyebb lesz, ha majd postán lehet szállítaná az irodalmat, s mennyi költségtől és fáradságtól lehet majd megkímélná a csoportot s főleg Berci elvtársat.

Az elvtársak 1 húzódzkodták egy keveset, de Mihály olyan szívrehaitóan tudta védeni tanítványát, hogy a csoport mégis csak úgy döntött, hogy meg kell próbálni. A próba persze be is vált. Az első csomag rendesen megjött Pestről, nem volt abban semmi baj. Veder elvtárs vette át a falu szélén késő este s boldogan hozta a drága holmit kopott