Békés Megyei Népújság, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-19 / 221. szám

I

KÖR ÖS TAJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Régi magyar irodalmi szalonok

A

z irodalmi szalonok divatja bécsi közvetítéssel került Magyarországra. Ha a keszthelyi Helikon-ünnepségeket még nem is tekinthetjük vérbeli irodalmi szalon életnek, a kezdetet jelentették. Pest azonban nem volt Párizs, fővárosunk a XIX. század elején inkább egy nagy sváb faluhoz hasonlított Mégis ekkor már kezdett kialakulni a mai belváros, akadt már egy-két mutatósabb főúri palota is, és az írók is mozgolódni kezdtek. 1810- ből már két irodalmi szalonról is tudunk; az egyiknek Vitkovits Mihály pesti ügyvéd háza adott otthont, a másiknak Podmaniczky Annáé.

Vitkovits Mihály, a görögkeleti esperes fia már diákkorában nagy tisztelője volt Kazinczynak és később Szemere Pál közvetítésével személyesen is megismerkedett vele. Ez adta az ötletet Vit- kovitsnak, hogy Kazinczyt és a többi magyar írót meghívja magához. Szemere Pállal és Horváth Istvánnal megalakította a „Kazinczy- triászt”, s ez teremtette meg az első magyar irodalmi szalont. Folyóiratalapítási kísérletük (Amalthea) nem sikerült ugyan, de csakhamar Ferenczy János, a geográfus is csatlakozott hozzájuk, és 1811-től majdnem naponta összegyűltek Vitkovitsnál. 1812-től, amikor Vitkovits a Kereszt utca (ma Szerb u.) 30 sz. házba költözött, az évi 20 000 forint jövedelemmel rendelkező ügyvéd szalonja egyre több írót, tudóst fogadott; gyakran megfordultak a vendégszerető házban Virág Benedek, Döbrentei Gábor, Jankovics Miklós, Fáy András, Helmeczy Mihály, a nyelvújító és még sokan mások. De nemegyszer vendége volt a Vitkovits-háznak Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, és Toldy Ferenc is. Kazinczy, ha Pesten járt, sosem kerülte el a vendég- szerető házat. Vitkovits a ászoruló írókat anyagilag is támogatta; a kisebb-na- íyobb pénzösszegeket Horváth István lopva csempészte be hozzájuk. A házi- azda bájos, szellemes fele- ége tartotta össze a ársaságot. Kisfaludy Ká- oly itt találkozott Ka- inczyval, de az is Kisfa- udy volt, aki az összej övezlek kedélyességének véget vetett. A régi és az új irodalom összecsaptak. Néha, Mihály-napkor, még egybegyűltek ugyan, de csakhamar ez is megszűnt Mégis ,amikor Vitkovits 52 éves korában meghalt, koporsóját Fáy András és Vörösmarty is kikísérték a temetőbe.

Kisfaludy Károly s az Auróra Kör tagjai Bártfay László lakásában találtak második otthonra. 1820 táján Bártfay László körül alakult ki a második magyar irodalmi szalon. Az új magyar irodalom képviselői találkoztak itt a Vitkovits- ház íróival, akik a régi irodalom hívei voltak. A régiek közül Kultsár Mihály, Fáy András, Kölcsey Ferenc is csatlakoztak az Auróra Körhöz, Kazinczy vezéri szerepét Kisfaludy Károly vette át, s a Hébe, az Auróra riválisa egyre jobban lemaradt a versenyben.

Toldy ezt írta Bártfayról: „Kevés férfiút ismertem, aki nála több általános műveltséggel bírt volna, alaposabb ismeretekkel a szép- irodalomban, a történelemben, a jogban, emellett oly józan, biztos ítélettel, szemmel és ízléssel”. Bártfay felesége is minden szépért, jóért hevült, így lakásuk a Károlyi-palotában gyakran lett népes írói összejövetelek színhelye. Vörösmarty, Szemere, Kölcsey, Kisfaludy. Bajza, Szontagh, Wesselényi Miklós fordultak meg itt gyakran; a költők itt olvasták fel legújabb alkotásaikat; itt foglalkoztak először az írói tulajdonjog kérdésével is.

•**

A pesti társasélet 1830 körül élénkül meg. Egyre több főúri család költözött ide vagy tartott fenn itt is házat. A főúri szalonokban azonban a magyar érzés idegen volt; Mocsáry Lajos le is szedte a keresztvizet emiatt a magyar arisztokráciáról. Vörösmarty „Űri hölgyhöz” című költeménye is erre céloz. Fáy András Kalap utcai háza azonban •magyaros szeretettel adott otthont az íróknak. Gyakori vendégei voltak Széchenyi István mellett Kossuth, Wesselényi, Czuczor, Deák Ferenc, Vörösmarty, Bajza, Ferenczy István a szobrász, s a pesti egyetem neves orvosprofesszorai. A hangulat

patriarchális s fesztelen volt; a vendégek a napi politikai események mellett elsősorban irodalmi kérdésekről vitatkoztak. Schodelné gyakran énekelt, Egressy gyakran szavalt, Fáy Gusztáv pedig zongorajátékával gyönyörködtette a közönséget. A vendégek megfordultak a házigazda ferencvárosi kertjében és fóti szőlőjében is, ahol Vörösmarty Bordala született. Ez az irodalmi szalon a szabadságharc bukása után oszlott fel.

Az elnyomatás évei alatt, amikor még a falnak is füle volt, a társas-élet összezsugorodott. Az irodalmi szalonok felett egyébként is eljárt az idő, s szerepüket utóbb az irodalmi társaságok (Kisfaludy Társaság, Petőfi Társaság stb.) vették át, a kötetlenebb találkozásoknak pedig az irodalmi kávéházak adtak helyet. Irodalmi szalonjaink azonban így is bevonultak a kultúr- históriába.

Galambos Ferenc

Szlovák György

Hortobágy

Gondolatok a színházról

Miszlay István írása

.'udom, hogy so*

Qj fiiakban felvető- 1 dött már a gondolat: mi az, ami a színhházban a legkedvesebb, mj az oka, hogy esténként elfoglalt, munkától fáradt emberek töltik meg a színházaik nézőtereit? Gondolom, különbözők az indítékok. Sokan szórakozást, pihenést keresnek a színházban, és a súlyos gondolatokkal nem terhelt könnyű műfajú darabokban meg is találják azt, amit keresnek. Másokat bonyolultabb ok viszi a színházba: ők azt gondolják, hogy a színházi előadás a kultúrált élet elválaszthatatlan része. Néha az a vágy vonzza a nézőt a színházba, hogy újra és új. ra találkozzék kedvenc színészével.

De ami a színházban a

legkedvesebb, legvonzóbb és minden néző számára általános érvényű: az a megelevenített életigazság, az emberek, akiknek eszméjét, törekvéseit, érzéseit, nemcsak értelmével fogja fel a néző, leikével és szívével is. A néző és a művészet összeolvadása legszemléletesebb módon a színházban megy végbe. Ez természetes is. Az eleven színész szemünk láttára alkot, a színpadi cselekményt, még a régen ját. szódó történelmi dráma cselekményéi is úgy érzékeljük, mintha előttünk ebben a percben történne.

A színművészet olyan, mint egy hangszer, a legszebb, a legfinomabb dallam áradhat belőle, de csak egy feltétellel, ha valaki tud rajta játszani. A színház azonban nemcsak „hangszer”, hanem mindenekelőtt élő, bonyolult, érzékeny szervezet, amelyben különböző töltésű emberi gondolatok és érzelmek vegyülnek össze.

Ki kényszeríthet bennünket mégis arra, hogy a színpadon folyó élet részeseivé váljunk? A színház lelke — bármit írjanak és mondjanak is — mindig az ember, a színész volt, marad és mindig az lesz; az az élő különös „hangszer” húsból és idegekből, amelyen a színész nagyszerűen tud játszani. De nem mindegyik színész tud igazán jól játszani, még ha pontosan, aprólékosan és figyelmesen el is magyarázták néki a játék szabályait. A játékszabályok ismerete még nem jelent művészetet. A szabályok ismerete csak iparosmunkát szül, amelyet még a nézőtér tapsa is kísérhet. Lehet, hogy mindez nagyon hatásos és még időnként elégedettséget is ad a színésznek. De ez csak iparosmunka. Amikor azonban a tehetség és a mesterségbeli tudás egyesül a színész művészetében, akkor szól csodálatosan a „hangszer”.

De hát mikor jut el a színész ehhez a lenyűgöző erőhöz, — a művészi, hiteles játékhoz —, mikor hatol be észrevétlenül az emberi lélekbe, és mikor vált ki a nézőkben cselekvő érzelmeket? Csak akkor, amikor az általa ábrázolt figura, jelenet nem véletlenül — bár valószerű —, sok embertársunk életét öleli fel, mindent és mindenkit érint, egyszóval az „emberi lélék életét” tolmácsolja.

Mindezeket, azonban csak akkor tudja a művész elérni, ha eszmeileg alaposan képzett. Tehát az első alapvető feltétel a művész politikai tudatossága, őszintén szólva ez jelenleg nemcsak az első, hanem legfontosabb kérdése színház, művészetünknek. Az összes többi kérdés így vagy úgy ezzel függ össze, tőle függ. Mit értek politikai tudatosságon? Mindenekelőtt természetesen a művész életszemléletét. Egyszerűen szólva a színésznek nemcsak színésznek kell lennie, hanem politikusnak is, vagyis kora eszméi szerint kell élnie, éreznie kell egész környező világának, embertársainak minden örömét és bánatát. Úgy gondolom, hogy korunk színésztípusát alapjában eszmei tudatosságának foka határozza meg. Sokszor elnézem a színpadot és azt látom, hogy a színész nem érti, miről szól a darab, pedig olyan problémákról van szó benne, amelyek közvetlenül őt is érintik, mint a ma emberét.

aulay Ede a színművészt kora „tudósának” nevezte. ügy gondolom, itt nem pusztán a színész intellektusáról van szó — holott manapság ez is rendkívül fontos —, hanem a színész érzelmi ér«

zékenységéről, töltöttségé- ről kora iránt. A színész jelleménék természetesen valahogy Hamletre kellene hasonlítania, aki az emberiség sebeit a maga sebeinek érezte, a maga fájdalmát pedig a század méreteiben tudta általánosítani. Ügy gondolom, ma az eszmei tudatosság azt jelenti, hogy pontosan érzékeljük a kort mindenben: jellemekbe^ eszmékben, ritmusban, és pszichológiában. A kor konkrét és megköveteli, hogy a színművészet konkrétan jelenítse meg. Megköveteli a színművésztől, hogy kitűnően ismerje a ma gondjait, izgalmait és lehetőségeit.

Nagyon jól tudjuk, hogy az új, a korszerű — minden területen, így a színház területén is —, nem könnyen születik. Segíteni kell születését, minden erővel akarni kell, meg kell erősíteni mindenütt és minden eszközzel, többek között a színházművészet eszközeivel is. Ügy gondolom, hogy a mai művész csak úgy lehet igazi politikus, ha eszmeileg képzett, művelt, sokoldalú. Többek között azt is tudnia kell, hogyan fejlődik, hová tart saját országa és a világ színművészete.' És nemcsak a színész művészete, hanem a társművészetek is. Művészeinknek fel keli használni szocialista eszménk hirdetéséhez a színházművészet legkorszerűbb eszközeit. Ezért a színművésznek semmiképpen sem lehet pusztán csak színművésznek lenni. Színművésznek kell lennie és politikusnak. Szenvedélyét..