Békés Megyei Népújság, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
KÖR ÖS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tessék elképzelni egy nyelvet, amelynek majdnem páratlan a gazdagsága, mindenesetre páratlan, a szegénysége is. S eztel már beletaláltunk bonyolultságaink kellős közeliébe. A gazdagság fogalmán szókészletünket, a szegénységen ősgesztáink hiányát értem. Nyelvünk a tudomány mai megállapítása szerint háromezer éves. Három évezred előtt szakadt ki a finnugor alapnyelvből, elindulva a küzdelmek, a megmaradásért vívott harcok, a virágbaborulások útjain. Ennek a háromezer éves nyelvnek — Európában nagy ritkaság! — az akadémiai nagyszótár gyűj„ tése alapján végzett számítások szerint 800 000 szava van, s ha ideszámítjuk a határozószókat, a főnévi és határozói igeneveket, több mint egymilliós, pontosan 1 065 000 a magyar szókészlet nagysága. S ennek a gazdag, mindéin hangulat megsejtésére, minden érzelmi és gondolati árnyalat kifejezésére alkalmas anyanyelvnek fájdalmasan kevés az írott nyelvemléke. ősgesztáink nincsenek. Elvesztek? Nem rendelkezünk, mint a finnek, egy magyar Kalevaláival. Tessék elképzelni — regény! — azt a bonyolultságot, amelynek körülményei közt megmaradt és feüfede- zödott a magyar próza, s a magyar líra legrégibb írott emléke. Legrégibb? E szót is meg kell kérdőjelezni, hiszen a Halotti Beszéd-néi, prózánk első emlékénél, s az Ömagyar Mária-siralom, nál, az első megmaradt magyar versnél, bizonyára voltak sokkal régebbi írott emlékeink. De ezek nincsenek meg. Ezek elvesetek. A Halotti Beszédet is a véletlen mentette meg. Pray György szerzetes 1772-ben és Pozsonyban, latin nyelvű kódexben lapozva az 154. lapon magyar szöveget fedez fel, a 26 soros Halotti Beszédet és a 6 soros Könyörgést és ezzel feltárja nem csupán a magyar, hanem a finnugor nyelvcsalád első írott emlékét, amely a felfedezés előtt több mint ötszáz évvel, 1200 körül keletkezhetett. Az első magyar versemlék, a legrégibb ismert magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom históriája a Halotti Beszédnél is megdöbbentőbb. Nem a véletlen, hanem csak az istencsodája mentette meg. Nem nekünk — a belgáknak. Mert első prózai emlékünkkel ellentétben — a Halotti Beszédet az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi — az első magyar vers a belgiumi Louvainban van. Fölfedezik — „Világ világa, Virágnak virága!” — a latin nyelvű kódexet a század elején tízben, Toscanában, megveszi egy müncheni antikvárius, az első világháború után eladja a német jóvátételi bi- aoteágnak, amely a háborús — a louvaind egyetem könyvtárában ejtett — károkért a belgákat kártalanítja, s a második világháborúban a kódex csak úgy menekül meg a teljes megsemmisüléstől, hogy a front közeledésekor a „mi” kódexünket a belgák pán-, célszekrénybe rejtik s egy oldalfolyóson, egy benyílóban teszik a szekrényt a mindent felkutató németek előtt szinte láthatatlanná. Ebben a kódexben szerepel, szinte rejtve, holyamályo- san, olyannyira, hogy csak nagyítás után olvasható, első versemlékünk. Egy XIII. századbeli szerzetes becsempészte volna a latin szöveg közé? Az irdatlan messzeség — 700 év — már felelni képtelen. © Es most tessék elképzelni a további bonyolultságokat: ennek az ősi, páratlan gazdagságú nyelvnek, amely hajlékonysága folytán ellenállt az eltörökösödésnek, elientállt a latin és a német nyelvnek, ennek a nyelvnek a beszélői, a fiai 1770-ig bebizonyíthaitóan azt sem tudták, hogy ez az árva nyelv hova tartozik, milyen nyelvcsaládba, kik a rokonaink és azok hol, merre élnek? Még nincs Halotti Beszédünk, még messze, nagyon messze vagyunk attól, hogy fölfedezzék a Mária-siralmat, amikor egy véletlen — de micsoda bonyolult véletlen — juttatja ezt a népet ahhoz, hogy bebizonyítsák előtte a finnugor eredetet. Egy jezsuita csillagász — Sajnovics János, emlékét május 12—14-én ünnepli Székesfehérvár és Tor- das község — elkíséri bécsi főnökét, Hell Miksa európai hírű csillagászt az észak-morvégiai Vardö szigetére, hogy megfigyeljék a Nap előtt elvonuló Venus bolygót, s mivel a bolygó elvonulásáig hót hónap idejük van, Sajnovics a lap- pok-lakta szigeten fölfedezi a magyar—lapp hasonlóságokat, nyelvi egyezéseket, a törvényék azonosságát, s 1770-ben, kétszáz éve, Koppenhágában latinul megjelenteti művét, amely az összehasonlító nyelvtudomány útján utat vág a finnugor származtatás bizonyossága felé. A véletlenek láncolata mellett idézzük föl e nyelv életének másfajta bonyolultságait is: a török hódoltság után kevesebben beszéltek magyarul, mint a török hódoltság előtt, pedig közben százötven esztendő telt el. A török hódoltság előtt, Mátyás korában, annyi ember beszélt magyarul, mint amennyi angol abban a korban angolul. S a roppant töredezés és történelmi zuhanások ellenére a mai magyar nyelvnek több mint egymilliós a szókészlete, a mai angol világnyelvnek sem sokkal több. A mai magyar nyelv egyetemi tankönyve szerint 1 000 000 — 125 000. S hogy fokozzuk nyelvi helyzetünk bonyolultságán nak állapotát: ma a világon 15 millió ember beszél magyarul, körülbelül tizenöt- milliónak az anyanyelve magyar, de nem tizenötmilliónak az államnyelve magyar. S a történelmi fejlődés példái nyomán számolni kell azzal is, hogy a franciaországi, a kanadai, a belgiumi, a svájci, a Hai- ti-1 francia nyelvhez hasonlóan többféle magyar nyelv alakul ki, például a vajdasági, erdélyi, amerikai, amelyeknek törvényei, szelleme azonos ugyan, de szókészlete részben már különbözik, Ilyen történelmi, s ilyen földrajzi körülmények között, ennyi bonyolultság között, mit teszünk mi ezért az ősi, gazdag, nagy — talán a legnagyobb — nemzeti kincsünk ápolásáért, s felvirágoztatásáért? S itt már egy nehéz ellentmondás bonyolultságát kell fölvetni. Bárczi Géza egyetemi tanár, nyelvünk legnagyobb élő tudósa, akit A magyar nyelv életrajza című művéért a legutóbb az Állami Díj I. fokozatával tüntettek ki, azt mondta néhány évvel ezelőtt egy debreceni nyelvészkongresszuson, hogy a magyar nyelvtudomány reneszánszát éli. Kazinczy koránál teljesebb és gazdagabb anyanyelvűnk ápolása, gondozása s a jó kertész munkáját támogató állami bőkezűség. Csak legnagyobb vállalkozásainkat említem: a fel- szabadulás után életre hívták — idén húszéves — a Nyelvtudományi Intézetet. Megjelent egy páratlan vállalkozás, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának első kötete, s kiad- tek a „legnehezebb”, mert legsúlyosabb magyar nyelvészeti munkát, A magyar nyelvjárások atlaszát, mely a magyarországi és a könnyező államok magyarlakta vidékeinek, népének nyelv- kincsót térképezi fel. Évről évre megrendezik A magyar nyelv hetét. Olyan vállalkozásaink voltak, mint a Kodály emlékpályázat, amelynek célja volt a magyar nyelv iskolai oktatását még vonzóbbá tenni. Megjelent a , magyar nyelv regénye, Bárczi könyve, A magyar nyelv életrajza közel ötszáz oldalon, s ki ne ismerné Lőrin- cze Lajos páratlan rádiós ötperceit? Nyelvészeti irodalmunk ilyen gazdag soha nem volt — Zala megyében összegyűjtötték az ősz. szes földrajzi nevet, megtették ezt Vas megyében is, s teszik a további megyékben — mindent mentünk, érzünk, ami érték, ami a nyelv múltjára, vagy jelenére vonatkozik, s az Akadémiai Kiadó anyagi bőkezűsége lehetővé tesz olyan gyűjtemények megjelentetését, mint például Ami Lajos népi mesemondó meséi — három kötetben! Á Szépirodalmi Kiadó hártyapapíron jelentette meg magyar mese- és balladakincsünket, de... semmi sem elég, és minden kévés. E néhány szót, s megjegyzést meg kell magyarázni. A rádió folytonos nyelvművelő munkája, a győri Kazinczy-versenyek, a szép magyar beszédért folytatott versengések, az állami bőkezűség, a Nyelv- tudományi Intézet nagyszerű munkája, az akadémiai Nyelvművelő Munkabizottság tevékenysége ellenére is folytonosan romlik, kopik, szelleméből vetkőzik ki az édes anyanyelv. Számosán helytelen hangsúllyal beszélnek és elfelejtik, hogy a magyar nyelvben a hangsúly az első szótagon van. A rádióban, a televízióban, de egyes színházainkban is sok a helytelenül hangsúlyozó, egyenesen éneklő hang, s a kolozsvári magyar színházban például szebben, érzékletesebben, hűségesebben, mert jobban beszélnek magyarul, mint egyes vidéki, de nem egy budapesti színházban is. A mi állami gondoskodásunk még arra is kiterjedt, hogy magyarra tanítsuk a Nyugatra szakadt, s a magyar nyelvet már felejteni kész egykori honfitársainkat — hiszen a Magyarok Világszövetsége Szülőföldünk címen remeklő válogatást és nyelvtant adott ki, nagy anyagi áldozatot vállalva^ „Fönt” állam és nyelvtudomány mindent megtesz nyelvünk ápolásáért. „Lent” azonban terjed a „brosura- nyélv”, egy sajátos zsargon, amely törzszülött szavak — „nagyságrend”, „lerendezés” — hínárjával fonja körül a nyelvet, rontja, töredeá és sorvasztja. Ez a nyelv ellenállt minden idegen nyelvi — török, latin, német — veszedelemnek. Ezért érthetetlen napjaink magyar nyelvének és magyar beszédének a romlása. Ma semmi sem fenyegeti, s minden — állam, tudomány — támogatja a nyelvápolást, a nyelvművelést. Mindezek ellenére kevés a mai élő nyelvben, a beszélt nyelvben, a szónoiká nyelvben az érzékletes szépség, a szavak gazdagsága és árnyaltsága, a logika fegyelme, a szinonimák használata, tehát nem merítünk mélyen abból a páratlan kincstárból, amelyet a régi nemzedékek ránk örökítettek. A magyar nyelvnek olyan remeklő szónoka, e nyelvnek olyan páratlan művészei voltak, mint Kossuth — s mit szóljunk a mai szónoki nyelv általános szürkeségéről, a sztereotípiákról, előre gyártott elemek alkalmazásáról, a közös gondolat és közös eszme szegényes, nem egyéni, gyakran nem vonzó, mert egyhangú rregfcgaL mazásáról? A háromezer éves, több mint egymilliós szókészlettel bírói páratlan gazdagságú és költőink soraiban már-már a csillagok fényét érintő magyar nyelv gondjait megtetézi, hogy sok magyar gyermek nem végzi el a nyolc általánost sem, vannak még bőven analfabétáink, a magyar nép tengerében nagyon sok olyan család van — vidéken, városban is, meg tanyán —, amelynek tagjai soha nem olvasnak, s művelődési házaink egy része sem képes hivatását betölteni. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható” — írta volt e nyelv egyik művésze, Kosztolányi Dezső. Nem egészen, csak egy kicsit, egy parányit ebben a szellemiben élni, s a nyelvrontás ellen. az anyanyelv szépségéért már tettünk valamit. Balaton Körösztös István Amit föld növelt fel Baranyi Ferenc Al kellene: figyelni arra, ahogy a szél a fát csavarja, s kilesni — míg a vihar rángat —< titkát a mozgó maradásnak Az kellene: hajlongó törzsek alatt megsúgni a rögöknek, hogy csel csupán a fenti lengés, fog a gyökér — ezer eres kéz. Az kellene: hajszálgyökérzet összerejét, hogy egyre erezd, hogy földbe fogódzó ideggel kötődjön, amit föld növelt fel. Az kellene. De nézd csak őt! Lám, suhan a szelek-szabta pályán, gyökértelenül, buta dacban, és büszkén, hogy hajlíthatatlan... A csendre vágyó Csuka Zoltán A csendre vágyó égbe ver hidat. A hidpillérek múló századok. Emlékét őrzik hallgatag halak, s aki megálmodta őket, rég halott. Ha teste volt, maréknyi por, vagy az se, hajléka'áll csak, vénen, roskatag, s magába rejti kőtomáca kincsét, a kristálytiszta, mély halastavat Lépése immár nem kong körbe-körbe, de őt idézi száz és száz virág, a néma halak csillogó beszéde és kertje mélyén a magnóliák. Álmodott házat, verset, tornyot, kertet, és kicsinysége láttán lett nagyobb, s már távozóban még szavakba rótta a népe nyelvén írt Halászatot 0 most a minden itt s a semmi. A tenger ő, és ő a cseppnyi csepp, Az ember ő, és benne minden ember, s a kicsiny felhő, mely fenn leng. libeg, Töprengés és riport a magyar nyelvről írta: Ruffy Péter
