Békés Megyei Népújság, 1971. június (26. évfolyam, 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

- Markó! Halló, Markó! Rövidre nyírt hajú lány integet utánunk. Az alko­nyaiban is jól láttam, hogy a bokája karcsú, s a nyá­ri blúz rugékony almákat takar. A teste határozottan érzéki volt. Ahogy közelebb jött, meglepődtem. A sze­mében semmi érzékiség. Nagy, nyugodt, szürke sze­me volt. Markó nagyokat röhögött rajtam, hogy annyira bá­mulom.----Zsuzsi — mutatta be a lányt. Suttogva tette hoz­zá: — Nem az esetem. Át­passzolom, ha nagyon buksz utána. — Hova szaladtok, Mar­kó? — A közértbe, borért, feketéért. Kanbulira ké­szülünk. Sajnálom herceg­nő, kizárólag férfiak léphe­tik át ma este házam küszö­bét — Ha hívnál, se mennék. Épp most. Nemrég temet­ted el az apádat, Markó... — Azt hiszed, az öregem nem itta meg á magáét? Beverte a napi két-három ■ kilót, légy nyugodt. Én meg... csak apám fia va­gyok. Nem igaz? Basszus hangon röhö­gött, s lapát kezével a le­vegőbe vágott Markó. Nagy keze, lába van Markónak, bikanyaka és olyan kerek képe, hogy még a köny- nyebb nők körében sincs osztatlan sikere, pedig amúgy remek a tartása és olyan dumája van, hogy az ember hullára neveti ma­gát tőle. Dehát mért mondja, hogy kanbuli lesz, mikor nekem azt mondta reggel: — Na fene, azt a novi- eius ábrázatodat, ma este duskálkodhatsz a nőkben. Csinálunk egy kis ricsajt. A város legkóserebb bigéi táncolnak nálam. Ha min­den jól megy, lesz egy kis sztriptíz is. Csak akkor ki- küldünk,nehogy rosszul le­gyél. ...S most kanbulit emle­get mégis... Érthetetlen! Mindegy, bevágjuk a tás­kába a májkrémet, sonkát, körözöttet, s a bucikat, hátha, mégis meghívja a lányt. De esze ágéban sincs. Él­vezettel ecseteli Zsuzsinak az emlegetett kanbuli rész­leteit. — Ugyani — mondom, nem leplezett méltatlanko­dással — mért nem mon­dod meg Zsuzsinak, hogy táncolni fogunk estére. Zsuzsi elhúzta a száját. Mintha magának mondaná és nagyon vidám akarna len­ni, úgy mondja Markónak: — Tudom én azt! Tudom, hogy Markó nem bírja nők nélkül... De én akkor se megyek! — Persze, hogy nem, aludj inkább, hercegnő, at­tól még soha nem lett baja egy lánynak se. .. — Pfuj, Markó, pokróc voltál, az is maradsz... Na, szia. — Szia, hercegnő, szia. Utánabámultunk határo­zott, mégis puha lépteinek. Markó kiköpött. — Felvág. Adja a na­gyot. Pedig betöri majd őt is valaki. Felvihogott: — Próbáld meg, átpasszo­lom neked. Nem az én ese­tem... I ohpf ha Markó nem LCIlulj ilyen undorító, nem érzem szükségét an­nak, hogy beszéljek Zsu­zsival. De így valami el­lenállhatatlan erő győzte le bennem a lányokkal szem­Szabadulás Dér Endre elbeszélése beni félszegségemet. Utána­futottam Zsuzsinak. Tor­komra szaladt a szívem, s rákiáltottam a sarkon, mi­előtt befordult volna: — Te! Megállt, rám nézett. Ér­dekes, semmi meglepődés nem volt az arcán. — Idehallgass. Gyere el mégis. — Hová? — Erre a bulira. Markó- ékhoz. Rám nézett. Sokáig. Érez­tem, a vesémbe akar látni, de én bírtam ezt a vizsgáló­dó tekintetet. Ügy álltam előtte, mint tornaórán, mi­kor vigyázzt kiáltottak. Ko­mikus lehettem... Félrehúzta a száját, s én azt hittem, rögtön kimond­ja, hogy: „nem”. — Ne! Ne hamarkodd el! — hadartam, mielőtt meg­szólalt volna. — Gyere el! Ígérem, nem fog veled sen­ki sem gorombáskodni. Markó sem. Megint a szememet kezd­te nézni. — Jó — mondta nagy sokára. — Ott leszek. Ott is volt, s éjfél előtt már arra gondoltam: milyen jó lenne a városban ma­radni, ha végzek. Ide köt minden. Anyám... Zsuzsi is itt lakik, az Árvíz utcá­ban. — Meg aztán.:Szóval a város, az más — magyaráz­tam Zsuzsinak. — Persze, ha igazán nagy tehetséget éreznék magamban, nem mondom, törném magam, hogy Kazincbarcikára jus­sak, vagy a Vegyipari Kuta­tóintézetbe Pestre, vegyész- kedni, de hát én mindig csak közepes voltam. Csak a gyakorlataim sikerültek. — Az is valami — szólt közbe Zsuzsi. — A jellemzésemben is az áll, hogy ügyes kísérletező vagyok. És balesetem se volt soha, véletlenül se. A kezemmel nincs baj. Csak a fejem... Olyan, közepes. Nehezen kapcsolok. Az is igaz persze, amit beszedek egyszer, arra évek múlva is pontosan emlékszem. — Én meg pont az ellen­kezője vagyok — mondta Zsuzsi. — Mindent hamar felfogok. A vizsgákra is napok alatt elkészülök. Ne­kem nem kell magolnom egész éven keresztül ahhoz, hogy jó, vagy ' jeles legyek, elég, ha a vizsgaidőszakban nekifekszek. Aztán mindent elfelejtek. Évek múlva már derengeni se fog bennem semmi abból, amit az egye­temen tanultunk... — Dehogynem — nevet­tem rajta. — Mihelyt meg­láttalak, tudtam, hogy gyors a felfogóképességed. Különben én rólad már sok mindent tudok. — Markó?! — Á, dehogy. Csak olyan amatőr pszichológus va­gyok. Lélekbúvár. Az em­berek szeméből, szája állá­sáról, mozdulataiból követ­keztetek a jellemükre. Nem nagyképűségből mondom, de ritkán fogok mellé. — Micsoda idők! — ri­kácsolta fülünkbe spiccesen a fiús fejű Vera. — Ti nem táncoltok? — Rólam, mit olvastál le? — nézett a szemembe Zsuzsi. — Azt, hogy külsőleg nyugodt és hűvös vagy, szinte rideg. A külső nálad csak alarc. Belülről élsz. Nagyon érzékeny kis ember vagy. Még azt is látom, rajtad, hogy bizalmatlan vagy a fiúkkal. Mindenkit igyekszel távol tartani ma­gadtól. Biztos vagyok ben­ne, hogy még nem volt dol­god fiúval... Nyugodt, szürke szeme most rebbent meg először idegesen. Vállát rándította. — Bolond vagy. Ide já­rok, Markóékkal nem elő­ször vagyok együtt, és mégis ilyen marhaságot sütsz ki rólam? — Ne add a nagyot. Nem áll neked jól. A szemedből, az arcodból látni, hogy ön­érzetes vagy... — Hát igen! — vágott közbe. — Utálom az erő­szakoskodást A durvasá­got, meg a... — Mégis tetszik neked, Markó. — Izgat. Szeretném meg­változtatni. Nem buta Mar­kó, sőt... Miért ne látná be egyszer, hogy ... Markó lépett hozzánk. Szesztől csillogott már a szeme, de nem tántorgott. Markó sohase tántorog, bármennyit iszik is. Csak egyre gátlástalanabb lesz. — Villanyt le! — vezé­nyelte. — A sötétben — hölgy válasz! — Micsoda idők! — viho­gott Vera, s kattintott a kapcsolón. Koromsötét lett. — Idehallgass! — súgta a fülembe Markó a sötétben. — Ha le nem kopsz Zsuzsi­ról, beverem a pofád! Hallgattam. Azon tűnőd­tem: józanul mért mondott egészen mást? — Érted?! — csikorgatta a fogát. — Szétrúgom a fe­jed, apuskám! Nem hallot­tál az első éjszaka jogáról?! Jus primae noctis, te ba­rom! A villany váratlanul fel­gyulladt Az öreglány állt az ajtóban, villogó szemmel, felemelt botját lóbálva. Markó nyolcvanéves nagy­nénje, aki mindig utunkat állta. Akit Markó, ha so­kat jártatta a száját, belök- dösött a kamrába, s rázárta az ajtót.*. Markó felordított: Ki volt az a barom, aki kiengedte?! Az öreglány botja úgy járt mint a cséphadaró: — Ki innen! — vijjogta. — Rohadt, ribanc banda! Ki innen! Márkó nekirohant és a falnak nyomta. — Az utolsó filléremet is eliszod, te aljas! — sipította az öreglány. — Anyádat, apádat sírba kergetted, hát most engem akarsz... te! Markó nagy tenyerével szájon tapasztotta. Gyors mozdulattal a falba verte az öregasszony fejét, s a földre terítette. — Micsoda idők! — vi­hogott bele Vera a hirtelen csendbe. önkéntelenül nyúltam az öregasszony után, szinte gépiesen. A botjára segítet­tem, valami szaftosat mond­tam, aztán elindultam. Markó belém rúgott, ösz- szeakaszkodtunk. Nem tud­tam felülkerekedni, pedig én vagyok az erősebb. Biz­tosan bezúzza a fejem, ha a nagy testű vénlány szem­be nem önti egy lavór hideg vízzel. Leléptem. A lányok ott maradtak az elkarikásodott szemű rikácsoló öregasz- szonnyal, dermedten, össze­húzódva várták a folyta­tást. Zsuzsi velem jött. o Egy idő óla SSäf nők voltunk Markó meg én. Nagy akaratú Markó, na­gyon akarta, hogy barát­kozzam vele. Tán a testi erőm imponált neki. Vagy az, hogy félszegségem va­lahogy vonzza a lányokat?.. Persze, ennek a hasznát is mindig ő fölözte le: a rá- menőssége döntő pillana­tokban mégis hasznosabb volt, mint az én húzódozá- saim... Mégse volt erőm, soha véglegesen szakítani Mar­kóval, bár belülről többször hadilábon álltam vele. Mert így mégiscsak tartoztam va­lakihez... S az apám en­gem ellökött... Apám, akihez anyám olyan gör­csösen ragaszkodott mindig. Annak ellenére, hogy az törvényes nevet még akkor se adott neki, meg nekem, amikor a névleges felesége meghalt. Hét éve már en­nek, de az apám úgy tesz, mintha mi nem is létez­nénk. De hát miért? Miért? Jó állása van, keres, mégse segít anyámon egy fillérrel se, az meg büszkébb annál, hogy tartásdíjért harcol­jon. Inkább gürizik, gyári melóval rágatja a húst ma- gáróL..; De pár hét csak, és en­nek is vége. Leállamvizs- gázunk, én keresek majd. Megmutatom az apámnak, hogy a pudvás szíve elle­nére is ember lett belőlem, nélküle is, kitanultam, s megállóm a helyen, akár- hová tesznek is. Tehetség nem vagyok, de a kezem elég ügyes, a kitartás se hiányzik, most már akkor se kéne az apám, ha mea- kulpázva beállítana hozzánk és térdre esne... De valaki azért csak kel­lett; ha már nem az apám, hát akkor Markó ... Szó­val, nem csak ő akarta ezt a barátságot, én is. Bár mi­kor elsősök voltunk, majd­nem kicsaptak vele együtt. Évfolyamestet tartottunk. Az elején még nem sejtet­tem, mi sül ki belőle. Tán­coltunk. Markó majd fel­falta Magdit. A nyakához bújt, aztán a haját rágta, végül úgy smárolták egy­mást, hogy figyelmeztetni kellett: nem egyedül van­nak. Gondoltam: istenem, egymásba estek... Másnap együtt voltunk moziban. Kiüldöztük onnan az egyik fiatal párt. Utánuk vetet­tük magunkat. Csinos volt a kicsi és kedves arcú, saj­náltam is, hogy szó nélkül kénytelen elviselni trágár szavainkat, de már benne voltunk. Villamosra föl, villamosról le, mindig a nyomukban. Mint üldözött verebek tapadtak egymásra, szinte szaladtak már előt­tünk, de mi kérlelhetetlenek voltunk. Utolértük őket, s Markó rájuk kiáltott. Meg­torpantak, Markó lekevert két pofont a srácnak, meg­hajolt és „udvariasan” föl­kérte, hogy kotródjon haza. A lány elfordult, s futni akart, de Markó visszatar­totta. Ö is kapott egy po­font. — Ez azért van — for­dult hozzám Markó, mert megígértem ennek a bigé­nek, ha mással jár, meg­pofozom. Nagy cirkusz lett belőle, mert a kislány apja nem hagyta annyiban. Markó apja sem, az öreg tanács­elnök-helyettes. Akkor még élt. Hosszan gesztikulálva magyarázott a dékánnak, méltósággal, ahogy tiszté­hez illett, s egyszem fia tisz­tára volt mosva, velem együtt... Ezután már kisebb dol­gokat műveltünk. Elvittünk egy magasföldszintű ház ablakából egy üveg meggy­befőttet, amit aztán belök­tünk egy pincelakásba. Va­laki felnyögött, mintha öregember hangja lett vol­na, egy kislány meg sikol­tozni kezdett... Egy öreg­ember fejére ejtettük vol­na? De hiszen feszegek vol­tunk. Sokáig azzal áltattam magam, semmiről nem te­hetünk, mert részegek vol­tunk. .. Én a Markóéknál történt buli óta nem iszom. Nem fogadalomból. Valahogy megkeseredik a bor a szám­ban. Rosszul esik lenyelni. A verekedést lenyeltük va­lahogy. Úgyhogy az állam­vizsga után már együtt mentünk a dékáni elé. Fe­ketében voltunk. Markót szólították. Mi, többiek kint izgultunk, s ezt évődés- sel igyekeztünk leplezni. Közben egyre az ajtót les­tük. Végre kivágódott. Markó lépett ki rajta nagy méltatlankodva: — Nem vállaltam el! Csodálkozó szemünkbe vizsgált és vigyorogni kez­dett, mint mindig, vala­hányszor ideges. — Dehát mit ígértek?..? Vagy nem a városban akarsz maradni? — Itt, ebben a porfészek­ben? És épp a Kenderbe? Amikor a Ruggyantába is mehetek! Meg is mondtam nekik, a Kendergyár nem nekem való, oda gyengébb srác is megteszi. Még mit nem! Három műszakban és ugyanazt a melót, amit a betanított munkások... Ezt nekik! — Igaza van Markónak, én se mennék a Kender­gyárba, pedig én csak köze­pes voltam — rázogatta rö­vidre nyírt haját Vera. — De, ha a Ruggyanta nem vesz át?! — Naná, hogy átvesz! Ma beszéltem az igazgatóval, telefonon. Azt mondta, el­intézi a minisztériummal... és mondd már, legrosszabb esetben megyek a Kender­be ... © Fnnom másnap se tud­LliyCIII tak elhelyezni. Nagyon rosszul esett, hogy nem kellek. Mi lesz velem, anyámmal? Mit mondok Zsuzsinak?... Egész éjjel forgolódtam, úgyhogy harmadnap reggel elaludtam. Alig tudtam észhez térni, mikor az iro­dasegéd rávert az ajtóra: — Azonnal jöjjön! — De hová?.:: Ki küld­te? — Ne kérdezzen olyan sokát, ha egyszer azt mond­ták, hogy jöjjön, akkor si- pirc! Fölkapkodtam magamra az este levetett fehér in­get »és sötét öltönyt, mert éreztem, hogy valami nincs rendjén. Útközben megpró­báltam az öreget faggatni, de hiába, mintha nem is hallotta volna, egyre csak leckéztetett: — Mondja, hogy néz ki a maga szobája?! Biztosan lányokkal szemtelenkedik, vagy lumpol, ezért hivat­ják a tanulmányi osztály­ra ..., vagy szétverte va­lakinek a pofáját. — Hát a tanulmányi osz­tályra hivatnak? De hiszen én már végeztem ... — Hogyhogy végzett, ké­rem? Amíg valaki vizsgá­zik, addig sohasem végzett! Majd, ha dolgozik, akkor igen, akkor már mondhat­ja: végeztem! De addig?... Most az egyszer idegesí­tett az öreg bőbeszédűsége. Alig vártam, hogy beérjünk. A tanulmányi osztályon közölték, hogy a Kender­gyárban fogok dolgozni... Hebegtem: — Dehát... Oda Markó... — Markó nem kell a Kendernek! Magához ra­gaszkodnak ... — Markó jobb képessé­gű, neki kínálták először! — Igen, de nagy hangon elutasította, mikor felaján­lották neki. Persze, most, hogy közölték: nem mehet Pestre, a Ruggyantába, dúl- fúl, kapkod fűhöz-fához. De a tavaly végzettek, akik a Kendergyárbani dolgoznak, kijelentették, hogy vele semmi szín alatt nem haj­landók együtt dolgozni. Ma­gához ragaszkodnak. Forgott velem a szoba. Kiszédelegtem. A folyosón Zsuzsi állt elém és Markó. Zsuzsi a nyakamba csim­paszkodott. — Nos? Nos? — sürgetett kíváncsian. Markó elrántotta Zsuzsit. Farkasszemet néztünk. Az­tán... leköpött! — Nem ezt vártam tőled! — ordította. — Szemét alak! Én csak álltam, mint aki nem is él... Markó eltűnt. Zsuzsi állt elém. A szeme pörkölt, ahogy rámszólt: — Szolgalelkű vagy! Sarkon fordult, faképnél hagyott. Nem tudtam utánuk men­ni. Éjjel, álmomban Markó foglalkoztatott, meg Zsuzsi. Markó arcon köpött, és én csak álltam, álltam. Mint, aki nem is létezik... Zsu­zsi vállon lökött, úgy mond­ta: — Szolgalelkű vagy! Aztán Markó öreg nagy­néniének kitátott száját lát­tam, már ő ordította: — Nem ezt vártam tőled! S megint: — Szolgalelkű vagy! Majd óriási, vörös szájú kemencét pillantottam meg, abból tört elő üvöltésszerű­en: — Nem ezt vártam tő­led!!! — Szolgalelkű vagy ül Reggelre „rrJS párna a fejem alatt. Árra ébredtem, hogy valaki moz­dulatlanul gubbaszt az ágyam melletti széken. Zsuzsi volt.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom