Békés Megyei Népújság, 1971. május (26. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-09 / 108. szám
KÖRŐS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Mokos József Bogárházak Egy nevezetes kör negyedszázada uszonöt éves a Békéscsabai Képzőművészeti Kör. Ma délelőtt jubileumi kiállításuk nyílik a csabai múzeumban. Negyedszázados kiállítás. 1945. A Békéscsabai Képzőművészeti Kör történetében az első dátum. A világot forgató háború befejezésének évében. Az új reményeket, a még ki sem mondott jövő hitét hordozó esztendőben. A művészet békéscsabai barátai, kedvelői összefogtak. Egymáshoz vitte őket a vágy, hogy alkossanak, valami újat, többet adjanak magukból embertársaiknak. Talán azok gyönyörűségére, de önmaguk gyönyörűségére is... Tanára, vezetője, oktatója ennek a körnek Mokos József, 1951. óta. Olyan ember, aki soha nem volt elégedett. Soha sem meg- nyugvó. Csak az érhet el olyan osztatlan szép sikert egy kisvárosban, aki önmagának csak tizedrangú- an él, elsőrangúan pedig mindig másokért, a közösségért, a tanítványaiért. * A kör dolgairól, történetéről órákig szívesen beszél. A feladatokról. Mindarról, amit immár két évtizede fontosnak tart. „Az első: a tagok képző- művészeti ismeretének, ízlésének formálása. A második: a tagok szakmai tudásának gyarapítása. A harmadik: tehetségkutatás és előképzés a művészeti főiskolákra, egyetemekre. A kör negyedszázad alatt minden vezetőjének ez volt egyik legfontosabb törekvése. Felkutatni a tehetségeket, felkelteni bennük a művészi pálya iránti sze- retetet és megfelelően előkészíteni felsőfokú tanulmányaikat." Nyugodtan állíthatjuk, hogy a Békéscsabai Képző- művészeti Kör 25 éve alatt innen került a legtöbb köri tag művészeti pályára, vagy felsőfokú oktatási intézménybe. Háromszázan látogatták rendszeresen a kör foglalkozásait és 81-en jutottak be művészeti, tanárképző főiskolákra, egyetemekre, szakiskolákra. Nem egy békéscsabai köri tag ma már országoshírű művész, elismert alkotó. * Sok kiállítást rendeztek. Nyilvánosan ugyan ritkábban. de a kör rajzterme állandó házi-kiállítások színhelye volt, később pedig egy-egy szakköri év végén gyűjteményes tárlatokat állítottak össze. A feljegyzések szerint Békésen, Gyulán, Dorogon, Tatán és Tokajban is szerepeltek a kör tagjai képeikkel, és ott voltak több budapesti kiállításon: a Nemzeti Szalonban, az Ernst Múzeumban, a Műcsarnokban, az Építők Klubjában. Több alkotásukat egy prágai nemzetközi tárlaton is bemutatták. 1964-ben volt a húszéves, jubileumi kiállítás. A katalógusban 47 kiállító neve szerepel. Negyvenhéten azok közül, akik addig a körben dolgoztak, tanultak. * Huszonöt év a történelemben, ahogy mondani szokás, nem nagy idő. Ez a mostani jubileumi kiállítás képei azonban mégis azt parancsolják, hogy álljunk meg és ’szemlélődjünk, örüljünk a sikereknek, gratuláljunk a sikerekhez. Köszöntsük a majdnem nyolcvanéves Mokos Józsefet, aki a 25 éves köri jubileum alkalmával magas kitüntetésben részesült: megkapta a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Kevesen tettek annyit egy város kultúrájáért, mint ö, és kitűnő szakkörének sok száz tagja, a huszonöt év alatt. Nem gyógyuló sebek Már hosszá évek óta gyötör az az érzés, de május kilencedikén és szeptember tizenötödikén különös erővel hasít belém. A háború befejezésének napján, mindjárt este az egyik fényesen kivilágított lármás csemegeüzletben Lenyka Zajcev mamájával találkoztam. Elgondolkozva nézett felém a sorból; muszáj volt köszöntenem. Erre jobban szemügyre vett, és amikor megismert, meglepetésében kiejtette kezéből a táskáját és hirtelen suva fakadt. Álltam és képtelen voltam megmozdulni, vagy akár egy szót is szólni. Senki sem értette, mi történt, azt hitték, ellopta valaki a pénzét, de ő a kér- dezősködésre hisztérikusan kiáltozni kezdett: „Menjenek innei>”! ! ! „Hagyjanak békén!...” Egész este úgy jártam- keltem, mint akit fejbe vertek. Pedig Lenyka, úgy hallottam, már a legelső ütközetben elesett, még mielőtt talán egyetlen németet is megölt volna, én meg jó három évig kint voltam a. legelső vonalban, és számtalan ütközetben vettem részt —, de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy vétkes vagyok és örökre adósa ennek az idős asszonynak, és minden elesettnek akár ismertem, akár nem, és valamennyiünk anyjának, apjának, gyermekének, özvegyének... Nem tudnám megma_ gyarázni magamnak, miért, de azóta valahogy kerülöm ezt az asszonyt, és ha megpillantom az utcán — egy sarokkal odébb lakik —, úgy igyekszem, hogy ne vegyen észre. Szeptember tizenötödike pedig Petyka Jugyin születése napja és ezen az estén a szülei évről évre meghívják magukhoz halott fiúk gyermekkori barátait. Csupa felnőtt, negyvenes férfi, de nem bort iszunk, hanem teát cukorkával, és piskótatortát eszünk mellé, meg almáslepényt — Petyka kedvenc süteményeit Minden úgy történik, mint a háború előtt, amikor az az okos fejű, fergetegesen jókedvű fiúcska lármázott, nevetett és kom_ mandírozott ebben a szobában, akit valahol Rosz- tov környékén kaszált le a halál, s a fejvesztett visz- szavonulás riadalmában még el se temethették. Ott a széke az asztalfőn, a csészéje , teletöltve illatos teával, és anyja gondosan rakosgatja tányérjára a cukrozott diót, a legnagyobb szeletet a cukorbevonatú tortából, és az almáslepény legvastagabb sarkát. Mintha Petyka Sass Ervin Rekviem Havasi Gizella A csönd-kezű Semmi sorratörölte az árnyakat E napért is harang szólt Magánál jobb asszony volt s a keresztbetett ágyon fölé lebbent a súlytalanság Fogatlan vének tiszta-forrású szeretők koszorúja emlékezi... Álmában csillag-szemek vigyázzák az ősritmusú időt. T U D 0 1 K Vlagyimir Bogomolov írásai megkóstolhatna egy falatot is, és mindjárt elkiáltaná magát, harsányan, ahogy szokta: „Hű, de jó, fiúk! Lássatok neki!...” Petyka öregeivel szemben is adósnak érzem ma. gam: valami furcsa bűntudat mászkál bennem, amiért én visszatértem, Petyka pedig ottmaradt, és ez az érzés egész este kínozza, marcangolja a szívemet: nem is hallom, miről beszélgetnek, mintha messze- messze járnék... végigkalandoznék az országon, ahol minden második- harmadik családból ugyanígy hiányzik valaki. Lengyel temefő Katolikus keresztek és régi, vaskos sírkövek, lengyel és latin nyelvű feliratok. Buján zöldellő, dús növényzet. Az izzó, nyári csendben, melyet a tücskök szüntelen halk zenéje fest alá, jó ide_ ig fel sem tűnik fülemnek az alig hallható suttogás és szipogás. Azt hittem egyedül vagyok a temetőben. Most egy alacsony sírhalom kőkerítése mellett megpillantom a temető másik két látogatóját: egy öregembert és a párját. A két, bánattól sújtott, apró figu_ ra rettenetesen magányosnak és szánandónak látszik. Vajon ki nyugszik a zöld dombocska alatt? A gyermekük vagy talán az unokájuk? Közelebb megyek, és most már világosan hallom a fojtott lengyel imát: ...Vieeny odpocziwanie racz mu doc Pannié, a swiattesc wiekuista niec- haj mu swieci na wield wieków. A sír fölött, a bokor árnyékában alacsony fejfa, csúcsán ötágú csillag. A megfakult fényképről mosolygó kamasz néz le. A fénykép alatt a név: Csinov I. N. gárdaőrmester. 1927— 1944.' Sajgó szívvel nézem a hetyke, piszeorrú arcot, meg a két, vénséges-vén lengyelt, és azon töprengek, vajon kijük lehetett? S vajon miért siratják, miért imádkoznak a lelke í nyugalmáért most, ennyi év múltán? Azok is emberek... Karját feje alá téve alszik a néni a helyiérdekű padján. Az öltözete szegényes: a viseléstől kivörösödött, kurta kabátka, lábán ilyen melegben már szokatlan mamusz, fején szürke, foszladozó kendő. Váratlanul felriad: — Nem volt még Remeny? — kérdi, s felül. Amikor meglátja, hogy odakint esik, haragosan, gondterhelt hangon felkiált: — A fene...! Még csak ez keL lett! — Finom, gombaérlelő esőcske ez. Miért haragszik rá néni? Előbb értetlenül néz ránk, majd amikor észreveszi, hogy csupa városi ember van körülötte, megmagyarázza; — A kenyérnek most nem kell az eső. Egy csöpp se. — Majd enyhe rosszallással, de már derűsen teszi hozzá: — Kenyérrel él az ember, nem gombával, ügyi?... Alacsony, naptól barna, ráncos arcú, nagyon öreg anyóka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek látszik. A keze is erős, inas. Szájában legelöl, két, vékony, hosszú, sárga fog árválkodik. Megigazítja kendőjét, és most már barátságos mosollyal. készségesen mesél magáról. Irkutszk mellé való. A fia elesett, a lánya meghalt, nem maradt egyetlen rokona sem. „A nyugdíj végett” jött fel Moszkvába, mellesleg, mint kiderült, jegy nélkül utazik oda- vissza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. — Hogyhogy, jegy nélkül? És nem szállították le? — csodálkoznak körös- körüL — És a kalauz? Hát az ellenőr? — Jöttek kétszer is. Hát aztán? — mosolyog halványan. Azok is csak emberek! —< mondja mélységes meggyőződéssel és boldogan, majd mintegy mentegetőzve teszi hozzá: — Hisz nemcsak úgy utazok én, hanem hivatalos dologban... Ebből az „azok is embe- rek”-ből annyi bizalom és optimizmus árad, hogy mindnyájan jó kedvre derülünk. A fél országot keresztülutazza valaki jegy és pénz nélkül, oda-vissza több mint tízezer kilométert — ez szinte lehetetlen. De a néninek élhisszük. Van benne valami nagy-nagy jóság, valami lelki nagyság és bölcsesség; a szeme és mosolya olyan derűsen, olyan tisztán ragyog — muszáj hinni neki. Az utasok egyike süteménnyel kínálja. Vesz belőle, illendően megköszöni, és élvezettel majszolja, csámcsogja azzal a két fogával. Közben odakint az eső nyomában előbukkan a napocska és vakítóan szikrázni kezd a sok millió kis harmatcsepp a fűszálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről megfeledkezve, fénytelen, öreges szemével hunyorogva. boldogan, megbűvölve nézi az ablakon át ezt a tüneményt: — Szentséges atyám, de szép! — suttogja. — De igazán, nézzék csak, milyen szép .. (Szabó Mária fordítása)
