Békés Megyei Népújság, 1971. április (26. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-25 / 97. szám

«iS

KOROST AJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Petőfi

és a gazdaságirányítás

aw«n

múlik el hét 'mostanában, hogy ne hallanék panaszt Petőfi- ügyben. A „Petőfi ügy” nem a poéta személyét érintő kérdés. Arról beszélnek sokan és nem mindig nyugodt hangnemben, hogy Petőfi összes költeményeinek legutóbbi kiadása, a negyvennégy forintos tömegkiadvány, indokolatlanul drága.

A kiadó — gondolom — megmagyarázza majd, ha nem is a bizonyítványát, de legalábbis a kalkulációt, amely egy papírkötésű, gyönge minőségű anyagra nyomott „Petőfi összes”-ért két jó színházjegy árát, vagy egy kezdő orvos egy napi fizetését kéri. Nekem tetszik ez a társadalmi mörgolódás. Azt látom benne, hogy a lakosság zöme természetesnek tekinti, hogy nálunk a műveltséget megalapozó alkotások nem minősülhetnek mindenképpen nyereséggel árusítandó portékának.

Jó erről időnkint beszélni. Akadnak ugyanis, akik a gazdaságirányítás reformjának teszem azt az illatszerek árában helyesen megmutatkozó árképzési elveit és gyakorlatát változatlanul átplántálnák a kulturális életre is. Magánbeszélgetésekben néha elképesztő megnyilvánulásai vannak e szemléletnek. A közelmúltban egyik vasgyárunk közgazdásza azon mérgelődött: miért járul

hozzá az állam minden színházjegy árához huszonöt forinttal? „Egy évben kétszer, ha eljutok színházba — füstölgött. — Miért az én zsebemre lesz valakiből rendszeres színházlátogató?...” Tudtam, hogy mindhárom gyermeke hangversenyrajongó, közülük kettő zenei pályára készük Nem átallottam megkérdezni tőle: „Tudsz arról, hogy egy- egy ifjúsági zenebérletre harminc-negyven százalék szubvenciót ad az állam? — s fájdalom, az én zsebemre, mert koromnál fogva rég nem hallgatok ifjúsági koncerteket’”

Barátom rögtön más témára csapott át.

Akárcsak azok, akik olykor azt magyarázgatják, hogy mennyivel gyorsabban növekedhetne az életszínvonal, ha az állam nem vállalna olyan nagy anyagi áldozatokat a közművelődésért.

De vajon elválasztható-e egymástól a társadalom életszínvonala és művelődési lehetősége?

Közhely, de le kell írnom: tudományos-műszaki forradalom van a világon. Hazánkban kereken ötvenezren vesznek részt valamilyen formában tudományos kutató tevékenységben. Az a húszéves ifjú, akinek az érdeklődése például a műanyaggyártás elméleti kérdései felé fordul, társadalmi szolgálatra is készül ezzel. Nem társadalmi érdek, hogy olcsó kézikönyvekhez jusson? Azt is nehéz volna társadalmi fényűzéssé degradálni, hogy nálunk viszonylag olcsó a rádió, a tv, és az újságelőfizetés. Mert a korszerű társadalomnak polgárai iránti gondoskodás nem korlátozódhat kórházak, utak, iskolák építésére. A modern ember természetes igénye, hogy gyorsan és olcsón kapjon információt a világ és a szűkebb haza eseményeiről. És hogy ez mennyire nem „szocialista luxus”, azt talán érzékelteti, hogy tömegkommunikációs ellátottság tekintetében Európa országai között a tizenötödik helyen vagyunk.

Hallottam egy hakni brigádról, melynek vezetője e szavakkal igyekezett leszerelni azokat a művelődési ház igazgatókat, akik nem

kapkodtak a művészcsoport bizonytalan színvonalú produkciója után: „Szóval ön szerint ennek a falunak nincs szüksége szocialista kultúrára?” Az esetek jó részében a keményen megnyomott „szocialista kultúra” szavak megtették hatásukat s a megállapodás létrejött.

Pedig a műsornak sem a kultúrához, sem a szocializmushoz nem volt túl sok köze. És ez érvényes jó néhány könyvre, színdarabra, tv-játékra vagy akár hangversenyre is. Mindig voltak — s egyelőre vannak — szószólói a gyöngébb alkotásoknak is. És erre még- csak azt sem mondhatjuk, hogy természetellenes jelenség. Gondoljuk csak meg: a remekművek és a jó munkák a gyönge, meg a közepes alkotások végtelen tengerén magányos vitorlásokként hajóznak. De ez sem lehet menlevél arra, hogy egyesek vagy csoportok a selejt vagy az éppencsak „elégséges” minőségű szellemi termékek piacának tekintsék a magyar kulturális életet.

A magyar szövetkezeti kereskedelem egyik vezetőt pl

■ ■ ■■

$ t• •* V'■

mm. -: V : ’ • »«i'f' '

‘‘k. ;;'7 :

. ■ í ' . ■

SÄ»,

M '.É r.

Sr • í^%íc' ■

mm

... j.ií'iiJifiiíA: ■:

LI

Mihalik József

Anyaság

embere-panaszolta nekem a minap, hogy nem éppen szerencsés gazdasági szabályozók befolyásolják a falusi könyv terjesztést, s ennek következtében a járási könyvesboltok csak terhet jelentenek az ÁFÉSZ-ek- nek. Magyarán: ráfizetnek a könyvesboltra.

Nincs megfelelő közgazdasági képzettségem ahhoz, hogy elemezzem, mennyiben helytálló vagy vitatható ez az állítás. Egyet azonban tudok. A gazdaságirányítás alapvető céljaihoz válna hűtlenné az, aki bármilyen megfontolással is azt mondaná — sikkor ne erőltessük a falusi könyvterjesztést

Száz évvel ezelőtt még nagyon kevés utca volt Magyarországon, amelyet éjszakára megvilágítottak. Aztán jött a villany, s ma már senkinek sem jutna eszébe, hogy olymódon csökkentse a társadalom anyagi terheit, hogy mondjuk a kapuzárás utáni időben kikapcsolja a közvilágítást. Ez vonatkozik a szellem fényére is.

Az én gyermekkoromban még a társadalom hobby- jának tűnt a csillagászat s ma a csillagászat eredményeire támaszkodó űrkutatásra nemzeti jövedelmük nem kis hányadát fordítják a világ vezető hatalmai.

Régen jobbára akkor került orvos elé az ember, ha betegség kínozta. Ma — akárcsak a fejlett országok zömében — szinte az orvos ellenőrző pillantásai alatt éljük végig az életünket

... S mindez tetemes terhet ró a társadalomra. De mondhatja valaki ezekre a kiadásokra, hogy fölöslegesek?... Nem követel csekély áldozatokat az sem, ha arra törekszünk, hogy a műveltség valóban általánossá legyen. Pedig arra kell törekednünk, hiszen az is olyan, mint a szabadság — minél többek között oszlik meg, annál több van belőle.

Ahogy mondani szokták, a „mechanizmus” nem jelenti eddigi közművelődési eszményeink föladását. Mégcsak korrekcióját sem jelenti. Sem okunk, sem jogunk arra, hogy azt mondjuk — itt a szellemi Kánaán. Magyarországon még mindig százezrekben számoljuk az írástudatlanokat. Oktatásügyünk jelentős eredményei sem feledtethetik velünk, hogy a kisdiákok jó ötödé nem végzi el tizennégy éves koráig az általános iskola nyolc osztályát.- Nem kielégítő a művelődési otthonok jelentős hányadának fölszerelése, sok közkönyvtár joggal igényel nagyobb támogatás és így tovább.

Ezek a gondjaink csak úgy szűnnek majd egyszer, ha a gazdaságirányítás eredményei az eddiginél is jelentősebb anyagi bázist teremtenek a közművelődéshez.

Messze jutottunk Petőfi- _ tői ?... Azt hiszem, még mindig ugyanott vagyunk, ahol az első bekezdésben voltunk. És egy mondattá is összemarkolható gondolatsor tanulsága. E mondat csak ennyi: a gazdaságirányítás új módszeréből nem az következik, hogy kevesebb kézbe jusson el Petőfi összes verse, hanem az, hogy minél többek épülhessenek általa, leljék gyönyörűségüket eszméinek és művészetének örök szépségében és igazában.

Bajor Nagy Ernő

Németh László alkotásai és vallomásai tükrében

Szépirodalmi Könyvkiadó izgalmas vállalkozása, az Arcok és vallomások sorozat egyik újabb kötete Vekerdi László alapos, sokirányú kintekintést adó munkája Németh László életéről, életművéről. Az élő magyar irodalom egyik legnagyobb gondolkodójának, írójának két gondolati pillérét hadd említsük itt. „Az író: vállalkozás. Természet, .kor, kultúra fognak össze a hatalmas munkára, amelynek az író félig munkavezetője, félig áldozata.

Az író azontúl, hogy műveket dob ki magából, vállalkozásában is győz, vagy elakad. A kritikusnak úgy kell vizsgálnia a műveket, hogy közben a vállalkozás mérlegét is elkészítse” — mondja egyhelyütt Németh László. Másutt: „Az alkat az a határ, melyen a lélek semmi vágyódása, semmi műveltség nem lendítheti át írásában a költőt, s az alkat az a határ, melyen belül minden érzés- és temperamentumárnyalatot kifejthet, mert rejtett, belső erők támogatják.”

Vekerdi László aprólékosan, figyelmesen, a beszédes részletekre is ügyelve végzi az elemző munkát, mindez azonban nem az elemek felhalmozásához s eluralkodásához vezet el, hanem a szintézishez, ami alapján előttünk áll a maga szemléletes megmutatkozásában, egyben a tudós kritika által mérlegre téve, az életmű. A környezet, a visszhang szerepét is megfelelően értelmezi a szerző. A kortársi egyetértés, illetve véleménykülönbség természetes, továbbá pálya- és életmű-módosító hatását éppúgy elemzi, mint a bensőséges, személyes, családi, baráti motívumok szerepét.

Egyén és közösség, író és irodalmi élet, kultúrpolitika viszonya többször is kihegyezetten előtérbe került Németh László pályáján. Némileg elfogadható általánosítási lehetőség rejlik Illyés Gyula fogalmazásában, aki szerint az író helyzete „azé az előőrsé volt, akit, ahogy mondják, a saját tüzérség is lő. Nem azért lőtték, mert azt hitték, ő nincs azon a területen, vagyis mert nem látták. Azért, mert ellenségnek nézték.”

Egyfelől ez a fajta, töb- bé-kevésbé állandó külső feszültség, a másik oldalon a belső szorongattatás, amit Németh László már 1926- ban úgy fogalmazott, hogy „a magyar szellemi erők or- ganizátora” akar lenni. Kanyargókkal, buktatókkal, de beérett a nagy ígéret Németh László, aki a huszadik századi magyar regény egyik lehetséges. irányát mutatta meg; űrt drámái, fordított, sok-sok tanul mányt készített, ma már egészében helyére került — s megnyugtatóan — az élő irodalomban. Életművének ismerete vitatkozó elsajátítása nélkül a mai magyar szellemi-irodalmi életbe teljességgel beépülni nem lehetséges.

Izgalmas vállalkozás a huszadik századi magyar irodalom jelentős alakjainak elemző bemutatása az Arcok és vallomások sorozatban. Különösképpen izgalmas a szemünk láttára most tetőzött életművek elemzése. Nem egyszer bizony hézagpótló műhöz jutunk, ráadásul népszerű formában írott, számos fotóval illusztrált köteteket adnak kezünkbe.

Jenkei János

Gera Katalin Portré