Békés Megyei Népújság, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-06 / 55. szám

A .'Szent család99 dilemmáját Lesz-e márkás neve az orosházi kórháznak? Ha így vesszük, nem is olyan kevés tennivalóról van szó. Hogy mégis ezen polemi­zálok, ennek egy kis története van. Nemrégiben több hetet betegeskedtem az orosházi kór­ház második emeletén, az I-es számú belgyógyászati osztályon. Elég volt elkapni néhány perc­nyi beszélgetést a kis és nagy viziten, valamint a kezelőben, vagy éppen a folyosón, hogy meghalljuk: kit milyen beteg­ség gyötör. Ha például a keze­lőorvos valamelyik betegnek ezt mondta a kórteremben: „Kérem, két nap múlva elhagy­hatja a kórházat” — és lelké­re kötötte, hogy a további ott­honi gondozás után láz, étvágy­talanság, hányinger, hányás, az inzulin beadása után izzadás, látszólag indokolatlanul bősé­ges folyadékigény fellépne, azonnal jelentkezzék orvosánál, mert a nagyobb baj csak így előzhető meg Mondanom sem kell, hogy a betegek „szent csa­ládja” egyből megállapította a diagnózist: cukorbeteg És ha valaki azzal búcsúzott haza­tértekor: „Ügy érzem magam, mintha kicseréltek volna” — senki sem csodálkozott Miért is csodálkozott volna? Hiszen azért is jöttek, illetve hozták ide és amikor a „szent család” tagjai egyre gyakrabban hal­lották a fenti mondatot, opti­mizmusuk határtalanságával hurrázták: „Megmondom én igazán, lesz még márkás hírű az orosházi belgyógyászat.” Ám amikor meghalt valaki közülük, néma ajakkal, fátyolos szemek­kel tekintettek a halottat vi­vő emberek után. Apropó! „Szent családról” beszéltem, ám a cikk olvasójá­nak fogalma sincs arról, kik­ből tevődik össze e kedves csa­lád. íme: tagjai a beszélni és járni tudó betegek, akik az ebéd és a vacsora utáni né­hány órára a folyosó társalgó­jában összeülnek és „bonc­nyelv” alá veszik az esemé­nyeket. Nevét is egyik kedé­lyes beteg adta azért, mert leg­több tag mondókáját így fe­jezte be: „ez szent igaz, én tudom...” Tagjai gyakran cse­rélődnek, úgy, ahogy beteged­nek, vagy éppen meggyógyul­nak. A figyelem természetesen azok felé fordult, akik életko­ruk ellenére sok-«ok kórházat megjártak és csak úgy köpték a „jótanácsokat”, amelyek hol mérgesítették, hol nyugtatták a betegeket. Ennyit a család léte­zéséről, melynek több hétig magam is tagja voltam. Diagnózis, diagnózis... Csak úgy röpködtek: „én már tudom, nekem is volt” szavak. Pedig milyen messzire voltunk azoktól az okoktól, melyek az orvossá' kimondatják a beteg­séget és annak gyógymódját Éppen ezért az orvosok nem is szeretik, ha a betegek laikusán betegségeikről és azok gyógy­módjairól egymás között be­szélgetnek. Ebben van valami, mert szakmai ismeretek hiánya, ban aligha tudjuk megítélni a különböző tünetek alapján; va­lójában milyen betegségben szenvedünk. És ha az önön magunk által vélt, vagy valódi tünetekre választ nem kapunk, ez szótlanná, szórón góvá tesz bennünket. Sőt, olykor a ke­zelőorvos iránti bizalmat is megingatja. Mit lehet tenni? Tény: amíg betegek lesznek, addig a „szent családok” is megalakulnak a kórházak tár­salgóiban, az SZTK rendelők várótermeiben és szövik álmai­kat a gyógyulásról, úgy is, hogy egymásnak panaszkodnak. En­nél tovább kell lépniük. A pa­naszokat minden esetben el kell mondani az orvosnak is. Nem harapta le az orrát és nem tépte ki a nyelvét annak a betegnek senki az orosházi belgyógyászaton, amikor fejfá­jásra, légzésgörcsre, szívideges­ségre, reumás bajokra, álmat­lanságra panaszkodott. Sóknak tűnik egy embernek ennyi be­tegség, ám úgy az osztályveze­tő főorvos, dr. Lakos Antal, mint a kezelőorvos, Dr. Perjési Jánc» türelmesen meghallgatta ókét és válaszoltak, valahogy így: ideg alapon létrejött túl­terhelésről van szó. Jóllehet, hogy az illető a „szent család­nak” úgy adta tovább: „ma mindenki ideges, még %n is.” Lehet, ha az orvos úgy mond­ja, hogy a neurózisok okozói közü] találtunk egynéhányat, a beteg biztosan elfelejtette vol­na mire a társalgóban a „nyelv, pergésre” került volna sor. Va­lahogy az a másik „kórisme” megmaradt laikus agyában, aminek eredménye volt. hogy a továbbiakban el is felejtette a vélt tüneteket és csak a meg­levőkkel törődött így sikerült az orvosnak betegével együtt­működve feltárni a valódi oko­kat és gyógyulás útjára segí­teni a beteget Lehet, hogy nyi­tott kaput döngetek és már sok-sok orvos hasonló sziszte­matika szerint dolgozik — bár a családi összejövetelek nem igazoltak ezt teljesen egyértel­műen — de ha ez így van, ez a helyes! Türelem mindkét részről. És ha a beteg a tü­relmet és a gyógyulást tapasz­talja: Oké! Minden rendben. Még ha azt a betegséget „rúg­ta” is el, ami éppen a szom­szédjának volt. Akkor aztán nem jár „csodaorvost” keresni orvostól orvosig, — mert ilye­nekről is esett szó —. Itt Van a győgyszergyűjtö- getők tábora. Sokan azt képze- Mk, hogy minden esetben a gyógyszerek szedese a legbizto­sabb theraphiás eljárás. Ezt vélik a sok-sok súlytöbblettel rendelkező betegek is. Ahogy bentiétemkor elnéztem a szűk családot, a fiatalabbaknak úgy 15—20 százaléka, az ötven éve­seknek legálább fele kisebb, nagyobb mértékben elhízott Ám a változás korában levő nők még inkább raktározták a súlyokat. Köztudott dolog, hogy normális súlyúnak az a felnőtt tekinthető, akinek testsúlya annyi kilogramm, ahány cen­tivel testmagassága meghalad­ja az egy métert. Mintegy 10 százaléknyi hiány, vagy többlet még elfogadhatónak mondható Elég látogatási idő alatt a hazai tortából két szeletet meg­enni és 500 méterrel keveseb­bet sétálni, hogy ismét súly-r többlet rakodjék fel testünkre. Szóval így ütögettük el időn­ket egymást segítve, vagy ép­pen bosszantva De ne higvje senki, hogy csak a magunk betegségével foglalkoztunk. De­hogy ! írásom elején említet­tem a vita fő célja mégis az volt, miként szerez igazi hír­nevet az orosházi kórház. En­nek pedig első számú katonái az orvosok, a nővérek, az ápo­lók, egyszóval az egész személy­zet No lássuk csak. Orvosok, nő­vérek. A dolog rendje az, hogy az orvos megállapítja a be­tegséget, megadja a gyógyítás módját kiíratja a betegnek legjobban megfelelő étkezést, úgy. hogy a „motor” pontosan annyi üzemanyagot kapjon, amennyi a működéséhez szük­séges. A többi az ápoló dolga. Ami ioaz, igaz: a kórház nem hizlaló intézmény. Reggel tea, este tea, délben már elfo- godható étkezés Találóan je­gyezte meg az egyik családtag valamelyik étkezéskor, vala­hogy így: A kórház konyhája már megvalósította azt, amit sok magyar konyha falára fel kellene írni állandó emlékezte- tésül: „a fukarság legyen a szakácsod.” Aztán azon „totóz­tunk,”, hogy vajon hol gvártják e szép hazánkban a fületlen és lecsorbult szélű bögréket, mert ottlétem alatt sem jobb. sem bal füles csészét nem láttam.1 No persze ettől még jól halad a vérátömlesztés, meg az in­zulin beadása is. És ez fonto­sabb. Vajon miért hízik el éppen a civilizált ember? Miért „vál­lalja” a velejáró érelmeszese­dés, stb. kockázatát? Az igaz, hogy az éhség evésre serkenti az embert, de hogy mikor hagyja abba az evést, azt is neki kell meghatároznia. Vagy ehhez gyengék lennénk? Lehet­séges! Volt ott közöttünk nem is egy, aki azt gondolta, hogy az orvost vicceli meg,' ha az ét­vágycsökkentő tablettákat kéri és „majd otthon jó lesz” — gondolattal raktározza. És cso­dálkozik, hogy nem fogy. Ilye­nekre bizony a család gyakran rámordult: — Mit is mondott magának az orvos? — Egyszerűen azt, hogy mér­sékeljem a kenyérfogyasztást, ne egyek cukrot, tésztaféléket és naponta legalább két kilo­métert sétáljak... De mit csinál­jak, ha lecsökkent bennem a mozgási vágy? — Akkor bizony sohasem ad­ja le azt a jó 20 kilót. Nézzen rám — így a másik. Én is el­hagytam korábban magamat. Ügy voltam vele, ha már gye­rekkoromban jutáimul mindig cukrot, meg csokoládét kaptam, megeszem azt én felnőtt ko­romban is. Kikerekedett az arcom, akkor lehettem úgy 50 éves. Híztam és jártam az or­vosokat, sehogy sem akartam magam önsanyargatni s a tab­lettákban bíztam. Aztán egy­szer mégis csak lemondtam ínyenceimről, a cukorról csoko­ládéról, aztán lemondtam a tésztafélékről is és egy év alatt 12 kilót fogytam. 170 centimé­ter magas vagyok és 71 kiló. Mert higgye el nekem asszo­nyom. hogy megszokás kérdé­se, hogy a kávét vagy a teát cukorral, vagy anélkül isszuk. No meg fő a sok mozgás! Ne­ki volt igaza. Megvan ott a munkának a maga kialakult rendje a nővé­reknél is. Megvan a szokásos hierarchia és igazán minden odakerülő beteg remélheti, hogy a viszonylag kevés nővél is mindenkor „leápolja” a bete­get Igaz, hogy itt az éjszakás- sem alhat, éjjel csaknem ugyan­olyan „üzem” van. mint más­kor. És ha nem vigyáznak, egy óra alatt tönkre lehet tenni több óra gondos munkáját. Ha rajtam múlna, rég kiírtam vol­na: intenzív, therápiás osztály. Állandóan dugig vannak, a té­li hónapokban legalább 10—15 százalék pótággyal dolgoznak. A nővérkék zöme kedves, jó­szándékú. Azonban ha már egy Rozika nevezetű nővérről esett szó, nem az osztály jó pontjá­hoz sorolta a család. A köszö­nés, a beteggel való barátsá­gos beszélgetés sajnos neki nem tartozik az ápolási módszeré­hez. Távol álljon tőlem, hogy azt írjam le követelményként, hogy valami jótét telkekből álljon a nővér-brigád. Annyit talán mégis kérhetünk: le­gyenek a kórtermek betegeinek bizalmasai, akiknek elmondhat­ják a betegek fájdalmaikat. És olykor-olykor a keresett be­teget a telefonhoz is odahív­nák ... No persze ezek a kis „hi- bácskák” keveset vonnak le abból a nagy erőfeszítésből me­lyeket a gyógyulás érdekében tesznek. De ha ezek is meg­szűnnek. annál jobb. Hiszen mi betegek sem kergettünk illú­ziókat, tudjuk, hogy az em­beri élet véges. A halált sem a társadalmi fejlődés, sem a tudomány, sem a pszichológiai beszélgetés nem tudja leküzde­ni. Ám ezekkel lehetséges, hogv az eddiginél is tovább tartsák munkaképes, tevékenv állapot­ban az embereket. Ezek vi­szont a gvósvftásj módszerek sikeréből adódnak, amit leg­többen elmondhatunk Oroshá­zán, búcsúzáskor, valahogy igy: úgy érzem magam, mintha ki­cseréltek volna. Valóban ki is cseréltek bennünket, munkaké­pesek lettünk, mások jöttek helyünkre. És ha ők is így tá­voznak és ha ebben lesz híres az orosházi kórház, az éppen eleg' Rocskár János Osztályfőnöki óra. A katedrán nem az osztály­főnök áll, hanem egy rendőr­tiszt. Kezében papírlap, rajta gömbölyű betűkből formált kér­dések. A padokban a fiúk, lá­nyok előrehajolva, feszülten fi­gyelik a válaszokat. Nincs sut­togás, csipkedés, pad alatti ol­vasás. Az újságíró is beül egy padba és néhány pillanatig nézi a fá­ba vésett, rajzolt, karcolt szava­kat. „Omega & legjobb”. Valaki nem érthetett egyet ezzel a megállapítással, mert alákarcolta: Neked!... Hát Illésék? Nem hiányzik a szív sem, meg a különféle gúnynevek sem. Te­hát igazi diákpad. Amilyenek ezelőtt húsz évvel is voltak már, és ilyen lesz ez húsz év múlva is. De kanyarodjunk vissza a má­ba, illetve az osztályfőnöki órá­ra. A Művelődésügyi Minisztéri­um az 1967/68-as, illetve a Mun­kaügyi Minisztérium az 1968/69- es tanévtől kezdve az ország minden középiskolájában és ipari szakmunkásképző-intézeté­ben rendszeresítette a belügyi témájú osztályfőnöki órákat. Az elmúlt oktatási években már mintegy 100—110 ezer középis­kolás s valamivel több ipari tanuló vett részt ezeken az órá­kon. Békéscsabán, a „vízműsök” II/B osztályában vagyunk. Pattognak a kérdések és a vá­laszod — Kiszabható-e halálbüntetés fiata'korú bűnözőre? — Nem. A fiatalkorúakat tör­vény védi, amely kimondja, hogy bármilyen súlvos bűncse­lekményt követnek el, nem ítél­hetik halálra. — Van-e dádöőszerfogyasztás Magva rországon? — Nincs. — Mire vezethető vissza a fia­talkoriak bűnözése? — Családi körülmények al- koholfo«va<r»tás. kalandvágy. — A börtönökben milyen módszereket alkalmadnak az el­ítéltekkel szemben, hogv azo­kat bíaiZV? — Űgv vessem észre, hogy né- bánvan közülietek olvastak már rémregénveket — mosolvodott el az alezredes. Nos. „illúzió- romboló" leszek, mert börtöne­inkben az elítélteknek lehetősé­gük van a tanulásra és szórako. zásra is. A börtön — igaz —, nem szanatórium, de nem is kín­zókamra. Mavas. barna hajú lány áll fel az utolsó nádból. — Envhífi- vagy befolvásol- ja-e a fiatalkorú bűnözők bün­tetését az. hogv a szülők milyen pozíciót töltenek be? — A bíróságot még a rendőr­ség és az ügyészség sem befo- lyáso’Hatia. A fiúk és lánvok nem moco­rognak a padokban, érdeklődés­sel figyelik a válaszokat, sőt úiabb kérdezősködők is akad­nak. — Szeretnék légpuskát venni, kell-e erre engedély? — Most még nem, de rövide­sen igen. — Békés megyében évenként; hány fiatalkorú ellen indul bün-j tető eljárás? I — Alig több. ipint 200 ellen. — Sok ez, vagy kevés? — Ez az arány a lakosság szá­mához viszonyítva megfelel az országos átlagnak. A II/B vegyesosztály és — nem rosszindulatból — meg kell állapítani, hogy a lányok a kí- váncsiabbak. Aztán felcserélő­dik a szerep, a rendőrtiszt kér­dez és a gyerekek válaszolnak. — Szerintetek hogyan lesz egy fiatalból bűnöző? Mi viszi a bűn útjára? — Egymás szavába vágva so­rolják. — Szerintem a „vagányság”.-* a feltűnésvágy...... a rossz tár­saság ... A csengő már rég szünetet jelzett, de a diákok nem rohan­tak ki, mint más órák után, annyira lekötötte őket a téma. S amikor már be kellett fejezni az órát. az egyik lány megkérte a vendéget, hotrv jöjjön el a leg­közelebbi KISZ-taggyűlésre és ott majd folytatják a beszélgie- tést • Gyulán, az Erkel Ferenc Gim­názium IV/F osztályában a ta­nulókat az államellenes bűntet- teVrő' okairól és a megelőzés­ről tájékoztatta a rendőrtiszt. — Nem azért beszélek erről, mintha kémkedés, iz­gatás államellenes összees­küvés gyakran előfordulna ha­zánkban. Mégis szólni kell er­ről is, mert önök nemsokára elhagyják az iskolát, felnőttek­ké válnak és jó, ha tisztában vannak ezekkel a kérdésekkel is. Az egyenruhás vendég ismer­tette a nyugati hírszerzők tevé­kenységét. beszélt a Szabad Eu­rópa Rádió eléggé el nem ítél- h«^ő szerepéről és a fellazítási politikáról. Mondanivalóját egy példával is illusztrálta. B Ödön 18 éves büntetett elő­életű, foglalkozás nélküli fiatal­ember rendszeresen hallgatta a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásait. Miután úiságcik- kekböl értesült arról, hogy a SZER kémkedést is folytat a Magyar Népköztársaság ellen, 1968 áprilisában levelet irt Cse- ke Lászlónak, a Teenaaer-party szerkesztőiének, aki Maevaror- szágon bűncselekményt követett el és a felelőssésrevonás elől szökött nyugatra. A levélben na­gyobb összegű pénzt kért és fel­ajánlotta. hogy több barátjával együtt „értékes adatokat gyűjt katonai objektumokról.” Fiktív feladó megjelöléssel ellátott le­vélben megjelölte azt a helyet is. ahová eev áltála meghatáro­zott időpontban a SZER megbí­zottját várja a pénz átvétele, illetve az adatok átadása céljá­ból. Persze, ez nem sikerült és B. Ödönt a bíróság kémkedésre aiánlkozá« bűntettében mondot­ta ki bűnösnek és kétévi sza­badságvesztésre ítélte. — Ebből a példából is látha­tó. hogy a Szabad Euróoa Rádió „ártatlannak” tűnő Teenager- partyja nem is olyan ártatlan. Az óra befejezése után a fiúk és lányok még sokáig vitatkoz­tak a z elhangzottakról, és túl a témák izgalmasságán, Idősze­rűségén beigazolódott, hogy mindkét fél számára hasznosak ezek a „különleges” osztályfő­nöki órák. , Bős Ottó Különleges osztályfőnöki érák

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom