Békés Megyei Népújság, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
Romvári Eta Tornyok Relativitás S*etri Ferenc • fegyverben lehet vagy két tucat golyó mégsem lehet egy szitakötőt szitává lőni vele A vers Zsadönyl Lajos ágy születik mint a virág ha bimbója pattan Szépsége örök és halhatatlan Klimaj György Busz-közeg ozálke, természetesen előzetes bejelentés után, szorongó kebellel, repeső szívvel csengetett be a Mesterhez, akit a legnagyobb élő prózaíróként tartottak számon. Rozálka feladata az volt, hogy a Mestert megnyerje a medgyesgyarmati kultúrház ünnepélyes felavatásán való részvételre. Művein kívül a szobráról ismerte, egyik legnevesebb művészünk alkotásáról, aki nem tömör vasból öntötte ki a dicsőséges fejet, hanem maga formálta egy vaslemezből, olyanformán, hogy e vonások félreismerhetetlenek voltak, a boltozatos koponya úgyszintén, csakhogy belül üresen. Ez sok léha megjegyzésre adott alkalmat, holott az igazi magyarázat abban rejlett, hogy amiként olykor nincs papír némely könyvek kiadására, ugyanúgy néha nincs vas némely fejek kiöntésére. Impozáns fej vált valóban, valamelyest kopottas, mint a cirkuszi oroszlánok molyette feje, de hatalmas és lenyűgöző. A pusztulás jelei nemhogy csökkentették volna, inkább még hangsúlyozták a vonásokból áradó erőt. A lépcsőházból, ahonnan Irmuska megpillantotta, az előszobái ablak szűk keretében foglaltan, a mester feje valószerűtlenül nagynak hatott Teremtő Atyám, mennyi gondolat nyüzsöghet ebben a fejben! A fej eltűnt, az ablak száraz kattanással bezárult s csaknem egyidejűleg kitárult az ajtó. — Parancsoljon, — mondottéi a mester s a szoba ajtaja felé mutatott Rozálka görcsösen s «st- pőcsontjához szorította re- tiküljét, Lassan szeretett volna menni, hogy élvezze, miként tárul ki előtte a nagy író szobája, de nem Urta legyűrni idegességét. Apró, szinte rángatódzón gyors léptekkel járt, mint egy iletrekeU marionett, aki végre önerejéből mozog. A karosszék mellől kérdőn pillantott vissza a házigazdára. — Üljön le, drágám, üljön le, —r biztatta amaz barátságosan. Közelnézet- ben valamelyest megtöp- pedt, nagy fejét cingár testre illesztették s ez az aránytalanság azt a látszatot keltette, mintha a testa valóságosnál is kisebb, a fej pedig valódi kiterjedésénél sokkalta nagyobb lenne. A levegőt megkeserítette a sok elhamvadt szivar. Most is füstölgőit egy, kékesen csavarodva bele a levegőbe. Rozálka szeretett volna legalább egyet szippantani belőle, hogy az emléket a tüdejében hazavigye... Megmarkolta a karosszék támláját. „Istenem, hát eljutottam ide!" — gondolta. „Ide, ahol a remekművek teremnek". — Ezek szerint, drágám, — szólalt meg a mester, s két lábát eltűnődve vetette keresztbe — arról volna szó, bogy szívesen látnák, ha Látogatás a Mesternél Koloastári Grandpierre Emil novellája személyesen részt vennék a kultúrház megnyitó ünnepségén, mely olybá vehető, mint a kultúra zászlajának kitűzése hazánk egyik fehér foltján. Egész életem egyetlen harc a fehér foltok ellen. Mélyen megindít, hogy hozzám fordultak. Jól értettem? Rozálka hevesen bólintott. Közben szemével kutatta az imponáló könyv- szekrényen a mester műveit, melyeket végül is Tolsztoj és Balzac művei között fedezett föl: — Ott vannak a művei! Az író gyanakvó pillantással követte a lány tekintetét, vajon nem történt-e amikor a feleségem megkérdezte,. hogy tulajdonképpen miért nem írok? Csakugyan? — kérdeztem vissza — miért nem írok? Alig hangzott el a kérdés, már írtam, s azóta egyfolytában írok, képletesen szólva egy másodpercre sem hull ki a toll a kezemből. Vagy ha kihull, a feleségem azonnal a markomba nyomja. Néha fárasztó, hogy a feleségemnek része van az életem minden mozzanatában, de ezt a súlyt éppúgy nem érzem, mint ahogy nem érzékelem a rám nehezedő légnyomást. Rózáikéból kifakadt a női kíváncsiság: valami szentségtörő tévedés, nem Szabó Dezső vagy a Passuth László müveit nézte-e övéinek. — Mondja, drágám, mit olvasott tőlem? Rozálka sorolni kezdte a műveket, míg a mester nem intett, hogy hagyja abba. — A kérdés értelmetlen volt — állapította meg önkritikusan —, azt kellett volna kérdeznem, hogy melyik müvemet kedveli leginkább? Melyik áü legközelebb a szívéhez? — Mindig az, amelyik éppen a kezemben van. A Mester müvei olyan... — Karja tehetetlen ,körözésével kereste a megfelelő kifejezést. — Enciklopédikus — segített a zavart vendégen az előzékeny házigazda. — Igen, átfogja a szellem egész látóhatárát. Nekem az imponál borzasztóan, hogy a Mester mindenhez ért. ” Nem tsz én érdemem — vonta meg a vállát amaz szerényen —, a feleségem csinált belőlem hadvezért... őőőő.„ akarom mondani, ő vett rá, hogy hadtörténetet tanulmányozzam, az is az ő ötlete volt, hogy vasalás közben az anyag összetételével foglalkozzam... — A Mester vasal? — Hol van a felesége? A mester tétova mozdulattal mutatott a könyv- szekrény megfelelő polcára, s ilmatagon suttogta: Azzal felálott. Rozálka követte példáját, élcsukló hangon rebegte: — Nem tetszik elfogadni a meghívást? szoba megtelt csendes, gyanakvó és kissé szemrehányó mozdulattal, melyet a mester szeme választott ki, Rozálka hideget érzett a bokájánál, önkénytelenül felhúzta a lábát. — Gyermekem, ha csak felületesen ismerné müveimet, gondolataimat, tudhatná, hogy úgy élek, mint egy remete, aki mindentől visszavonultan áll a vártán, behunyt szemmel, de éberen, tudhatná, hogy irtózom minden nyilvános szerepléstől, az én exhibicionizmusom befelé fordult, s átalakult önfeláldozóbbá, a legdíszesebb kirakatban sem hozna szégyent a magyar iparra, akarom mondani szellemiségre. Most láttam hozzá, hogy megírjam azt az új hat-hétszáz oldalas regényt, amely megfogant bennem, a református anyai ág t a katolikus apai ág együttes belső sugallatára, s melyhez immár a maga kedves személye is hozzájárult. Nem térhetek Tci előle, csupa írásjel a lelkem. Megszállottan rogyott le írógépe előtt a székre, újjal rácsaptak a billenytűk- re. Rozálka a harmadik utcában járt, de még hallotta az írógép kopogását, keble büszkén emelkedett fél és alá a nagy élménytől, hogy íme, emberi közeibe került az alkotás titokzatos folyamatával.. — Hogyne! Főleg nadrágot. Néha a magamét, néha a másét. Kezdő koromban az apósom nadrágjait vasaltam, s eközben vasakarattal behatoltam at quantum-elméletbe. A kémiai tudásomat is a feleségemnek köszönhettem, ö nagyarázta meg, hogyan kell szappant főzni, ez még az életszínvonal előtti időkben volt. Természetesen ez adta a kiindulópontot, ahonnan aztán játszi köny- nyedséggel jutottam el a kolloidkémiának nem is a tájaira, hanem legmélyére. Mindennel így voltam, elég volt egy picinyke rés a tudatlanság falán, rátapasztottam a szemem s nemsokára a tudomány egész rejtett világa kitárult előttem. Nem készültem írónak, a véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán írni kezdtem. Egy este történt, lefekvés előtt, a pádon üldögéltem a ház előtt, Csend lett, véglegesnek ható, történelem előtti csend, a mester tekintete suhogó számycsapásokkal szállt, nem állta útját sem a könyves-szekrény, sem a fal, sem a város, sem a budai hegyek. Rozálka tekintete megtapadt a mester tekintetén s ahogy követte szálltában, olyanformán nyúlt, akár a léggömb madzagja: ez volt immár az egyetlen szál, mely a mestert szerencsétlen bolygónkhoz kapcsolta. Halk huppanással a mester visszatért s földre. — És igaz — kíváncsiskodott Rozálka —, hogy a nővéreivel az eperfa alatt tanult meg japánul? — Nem — rázta meg a fe- fejét a mester —, az eperfa alatt perzsául tanultunk. Akkor hát a viszontlátásra. Kesztyűs Ferenc Portré — A müveimben.
