Békés Megyei Népújság, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-10 / 8. szám

KO ROSTA J KULTURÁLIS MELLÉKLET Könyvtáraink sorsa hazai könyvtár­ügy tel.es prob­lematikája még sohasem tá­gult föl olyan sokrétűen, mint a könyv­tárosok III. országos kon­ferenciáján, mely 15 év eredményeit és a jelen gondjait fölmérve azt is bebizonyította, hogy ko­runkban a könyvtár egé­szen más, új és sokkal fon­tosabb intézmény lett, minit amilyen valaha is volt. Jelenleg a felnőtt lakos­ság 20—25 százaléka, a gyermekek 40—50 százalé­ka tagja valamelyik könyvtárnak, a könyv ma /,termelőeszköz”, a könyv­tár pedig a társadalom élettevékenységének nél­külözhetetlen része, mely nélkül sem a termelő- munka, sem az oktatás nem járhat eredménnyel. „Dinamikus intézmény- rendszer” és „művelődési alapintézmény”: mit jelent ez a két, a konferencián gyakran hallott kifejezés? Az első a könyvtárak egy­ségét és összetartozását hirdeti, mivel ma már nem válhat mereven szét a tu­dományos és közművelődési könyvtárak útja; mindket­tőnek jut mindkét szerep­körből. A könyvtárközi kölcsönzés, a jól szervezett hálózati munka és az ösz- szehangolt tájékoztató­tevékenység teszi mozgé­konnyá az egész intéz­ményrendszert és segíti ahhoz, hogy betöltse a „művelődési alapintéz­mény” szerepét. Ez utóbbi­vá azért lett a könyvtár, mert az ismeretek mai bő­segében az iskola nem bol­dogul már a hagyományos módszerekkel: kénytelen rámevelni a diákot az ön­álló búvárkodásra, amely későbbi fejlődésének is alapja lesz. Ezenkívül az iskola nem adhat többé le­zárt tudást. A „holtig va­ló tanulás” ma minden pá­lyán kötelező, a könyvtár szolgáltatásai nélkül pedig a legbuzgóbb könyvgyűjtő sem képezheti magát ala­posan. A könyvtárak azon­ban csak megfelelő fejlesz­tés esetén tölthetik be megnövékedett társadalmi szerepüket. Az elmúlt 15 év való­ban nagy fejlődést hozott. Hazánkban ma 11000 könyvtár működik, állomá­nyuk meghaladja az 50 milliót, a forgalom pedig évi átlagban a 60 milliót, az olvasókat 4 028 főfoglal­kozású és csaknem 20 ezer tiszteletdíjas könyvtáros látja el. Számos vidéki vá­rosban épült korszerű új könyvtárépület, s vált hi­vatásának megfelelően kul- túrcentrummá. Ám a kezdeti lendület az utóbbi években megtor­pant. Stagnálás, sőt vissza­fejlődés kezdődött, s éppen akkor, amikor a társadal­mi igény már erősen meg­nyilvánul. Vajon miért? Az élet furcsa kölcsönhatásai­nak játéka folytán azonos tőről fakad a szükséglet is, a sorvadás is. Az új gazdasági mecha­nizmusban a nagyobb tu­dás több hasznot hoz — ám a fönntartó szervek ne­hezebben áldoznak a jöve­delmet közvetlenül nem növelő intézményre. A ta­nácsi könyvtáraknál 1964. óta 25 százalékkal csök­kent a vásárlási keret, pe­dig időközben kb. 12 szá­zalékkal emelkedett a könyvek ára! Ilyen körül­mények között sokkal ke­vesebb új könyv kerülhe­tett a könyvtári polcokra, s ez a tény máris érezteti hatását az olvasok fogyat­kozásában. Az országos statisztikák mögött persze erősen elté­rő helyi különbségek hú­zódnak meg. A könyvtár­ügy sok esetben szubjek­tív alapokra helyeztetett, amikor is a fenntartók sze­mélyes belátásán, művelt­ségén és könyvszeretetén múlik, hogy a könyvtár miként részesül az anyagi javakban. Utóbbiak hiánya hozza nehéz helyzetbe a könyvtárosokat is. Jövedel­mük köztudomásúan ala­csony. Következésképp nagy a fluktuáció és rend­szerint a legképzettebbek távoznak, mert ők találnak könnyen jobban fizetett munkát. A könyvtáros pályát női hivatásként ismeri a köz­vélemény s a könyvtárlálo- gatók serege, azt azonban alig hinnék, hogy a nők fi­zetése az azonos beosztású férfiaké mögött itt is kb. 20 százalékkal lemarad! A községekben túlnyomó- részt tiszteletdíjas könyv­tárosok működnek, s 100— 120 Ft-os havi juttatás még jelképes honoráriumnak is kevés. Ezért aztán alig akad pedagógus munkavál­laló —, holott ez volna kí­vánatos —; szerencsés eset­ben elvégzi a havi 24—30 órai munkát egy-egy meg­szállott könyvbarát; sok­szor azonban be kell érni szerény igényű falusi házi­asszonyokkal, akiktől pon­tos adminiszitráción kívül aligha követelhet többet bárki is. Sok részletkérdést vita­tott meg még a konferen­cia. De a gondok fővonula­ta itt húzódik, ebben az ellentétben- a társadalom számára a könyvtár fontos, mint az éltető levegő, ugyanakkor a gondoskodás fogyatkozik. Ideje volt hát mindezt őszintén feltárni és tudatosítani, a megfele­lő döntések érdekében! Bozóky Éva Medgyessy Ferenc emlékezete k ilencven éve született mo­dem szobrá­sza tunk egyik leg­nagyobb mestere, Medgyessy Ferenc. Debrecen szülötte volt, a patinás múltú cívisvárosé, amely legszebb munkait őrzi. A Déri Múzeum lép­csőjét díszítik híres heve­rő férfi- és asszonyszobrai, a művészet és a tudomá­nyok paraszti súlyú meg­személyesítői. Velük kel­tett feltűnést itthon és Pá­rizsban az ifjú művész, aki eredetileg orvosnak készült, s csak később adta magát a tulajdonképpeni mestersé­gére. Mert arra termett, a szépség szolgálatára, s programja volt ideállá ma- gasztosítand a magyar pa­Mese invokáció JAkely Zoltán Járuljatok elénk régi mesék, hozzátok a csodák üzenetét! ígérjétek a hűség diadalát, s hogy minden kín kárpótolja magát. Lám a banya, lelkünk örömeire, a tűzbe jut a mese végire; a szörnyeteg saját zsírjába sül, gonosz zsarnok pusztul dicstelenül: gyilkos bosszú saját hamvába hull, s két árva gyermek egymásra borul. Folyóba fúl a gyáva üldöző, , s minden sebet beforraszt az idő! Izgalmas olvasmány Lo- aonczi Ágnes: A zene éle­tének. szociológiája című könyve, nem kisebb kér­désre keres választ, mint hogy kinek, mikor, milyen zene kell? Nem elsősorban zenéről szól tehát, hanem arról, hogy a zene milyen igényeiket elégít ki, milyen igényeket teremt és milyen igényeknek nem felel meg; a zene „életmódját” vizs­gálja. Hogy ez a bonyolult feladat, melyet a szerző a könyv előszavában játéko­san úgy határoz meg, hogy az a „tükrözés tükrözésé­nek tükrözése”, megoldha­tó-e, az a fölmérések és értékelések nagy pontos­ságán túl azon múlik, hogy a szociológus képes-e a szerzett adatokból az iga­zán döntő, meghatározó mozzanatokat felismerni s azok fényében elrendezni a többit. Loson czi Ágnes munkájának sikerét, élet­szerűségét az biztosítja, hogy mindenkor szem előtt tartja azt, hogy a közönség: partner, hogy a mű befo­gadása, vagy be nem foga­dás a közönség tevékeny részvételét jelenti. A tanul­mány másik érdeme és ér­dekessége az, hogy nem szűkíti elemzését az eszté­tikum biztos határain be­lülre, hanem éppen legiz­Á zene és az ember világa Üj könyvek a Zeneműkiadó gondozásában galmasabb kérdéseként azt a látszólag paradoxont véti föl, amikor elemi szintű, vagy elektrikus művészeti igényeket a művészet ha­tárain kívül eső „termé­kek” elégítenek ki, vagy tartanak lekötve. A termé­keny gondolatokban, szem­pontokban gazdag könyvet bő irodalomjegyzék egészíti ki. Feuer Mária könyve, a Kinek kell a modern zene? rokon is az előbbivel és je­lentősen különbözik is at­tól. Közös a két tanul­mányban a zeneművek és közönségük viszonyára irá­nyuló mély érdeklődés, a sokoldalú, tudományos és szenvedélyes elemzőkész- sóg. Feuer Mária egyetlen — s talán a legpikánsabb — kérdésre keresi e kér­déskörből a választ: arra, hogy milyen viszonyulási lehetőségek vannak kortárs mű és kortárs közönség kö­zött napjainkban, Magyar­ország egyik nagyvárosá­ban. Vizsgálódásának kiin­dulási pontja az az emlé­kezetes „kísérleti hangver­seny”, amelyet az elmúlt évben adott Győr városá­nak ifjú zenekara, Sándor János vezényletével, műso­rán Bartók, Láng István, Lendvay Kamilló, Pende­recki és Szőllősy András műveivel. E koncert közönsége kö­rében végzett a szerző ala­posan és szellemesen ki­alakított kérdőíveivel sok­rétű, érdekes felmérést. Nagy erénye a könyvnek, hogy nem igyekszik vala­miféle mesterségesen egy- értelműsített „optimista” vagy „pesszimista” kicsen­gést adni a felmérés által szerzett tapasztalatoknak: mind módszerben, ered­ményében a bonyolult, változékony valóságos valóságfeltárásnak törek­vése jellemzi. A „Ki­nek kell a modem zene?” a Zeneműkiadó méltán nép­szerű „Zeneélet” című so­rozatának egyik darabja; probléma felvetésében és tárgyalásmódjában is hű a sorozat alapvető koncepci­ójához: gondolkozásra és vitára biztat. Polemikus jellegéről egy-egy fejezet címe is „árulkodik”: Szere­ti Ön Bartókot? — Szereti, vagy érti? — Csakugyan szereti? — stb. Az érdekes, aktuális tanulmány végén a szerző Függelékben közli a felmérés során használt tel­jes kérdésanyagot is. Ugyancsak a „Zeneélet”- sorozatban jelent meg a Zene és a műveltség című vitakönyv (Aczéi György, Dobray István, Friss Gá­bor, Kardos Tibor, Kiss Kálmán, Losonca Ágnes, Nádasdy Kálmán, Pátzay Pál, Szabolcsi Bence, Szá­vai Nándor és Üjfálussy Jó­zsef vitája) is. A Rádióban két részben elhangzott, iz­galmas, nagy horderejű és magas színvonalú vita tel­jes anyagát kapja kézhez az Olvasó ebben a könyv­ben. Az emlékezetes vitában művész, pedagógus, szoci­ológus, politikus és tudós fejtette ki meggyőződését, számolt be tapasztalatairól; a zenéből kiindulva, de kul­turális életünk egészére ki­terjesztve a kört, olykor szenvedélyesen és minden­kor mély, komoly felelős­ségérzettel. A vita közpon­ti helyén az a kérdés állt: vajon szerves tartozéka-e a zene az általános művelt­ségnek és az általános mű­veltségről alkotott fogadal­mainknak, élünk-e vele le­hetőségeinknek és képessé­geinknek megfelelően, hogy milyen szerepe, feladata le­het a zenének a mindenko­ri társadalom életében s milyen a zene helyzete ma, ilyen szempontból nálunk? A rádiós-vitát is, a könyv-kiadványt is Kroó György szerkesztette. Biz­tos problémaérzékkel, íz­léssel, lendülettel és öko­nómiával vezette az eszme­cserét úgy, hogy közben ő is módot talált véleménye kifejtésére. S csak egyet­érthetünk a szerkesztővel ezt mondva: „Ha ez az írás hozzájárul ahhoz, hogy vi­tánk tovább gyűrűzzek, úgy elérte célját® rasztert, akit addig csupán népszínművei hamissággal és inkább mellékszereplő­ként tartottak szobortalap­zatra méltónak. A nagysze­rű Izsó Miklós után legföl­jebb Pásztor Jánosnak volt szeme hozzá, hogy meglás- sa a búcsúzkodók kézfogá­sában, meg a korsós pa­rasztlány tartásában a meg­örökítésre érdemes, eredeti szépséget. Igaz, a festők gyakran vették ecsetjükre a falu népét, a mélyen látók Munkácsy színeivel és az ő szenvedélyével vallottak a paraszti élet sanyarúságá- róL Medgyessy az 6 harcos­társuk volt, de szobrász, akinek tiszte elsősorban az emberi test szépségének a dicsérete, ezért munkáiban hiába keressük az éhezés­ben, robotban és megaláz­tatásban megnyomorítottak esettségét Gyermekkori él­ményei határozták meg a szépségeszményét. A Hor- tobágyról, és a Tisza tájá­ról hozta magával zömök arányú, mokány, szemük, ben, arccsontjaikban a kun­ősök vonásait őrző paraszt­férfiak, meg telthusú, sze­relemre termett asszonyaik képét, s ezt a kevés beszé­dű, méltóságos tartású em ­berfajtát örökítette meg a műveiben. Szűkebb pátriá­jának az emberei voltak a modelljei, bármit mintázott is, munkás Magvetőt, vagy a Művészet múzsáját, író, festő, vagy a világjáró ván­dor emlékművét, hun lo­vast, vagy a bánat súlyától komoly kőasszonyt, síremlé­kül Inkább ösztönös alkotó volt, mint tudatos. Nem la­tolgató esztéta-szemmel hanem «-ős ráérzéseivel alakította ki minden ízében modern stílusát. Kiváló ér­zéke volt az anyaghoz, ki­váltképpen a tömör formá­lást igénylő kövekhez. Lá­tásmódja lényegre törő és szigorúan konstruktív, for­málása összegező és érzék­letes; — architektónikus nyugalmi figurái mindezért elsősorban monumentáli­sak. Kőbe faragott gyerme­kes Anyá-ja, ez a magzatát bensőséges mozdulattal öle­lő, modem földi Madonna az egyiptomi emlékművek erejét árasztja magából, akár a Súroló asszony; a Szüreti menet emberei pe­dig a babiloni és az antik görög domborművek nagy lélegzetű ritmusával lép­nek. Nem közvetlen hatások ezek, inkább csak alkati rokonság tükröződik ben­nük, mert Medgyessynek sem hazai, sem külföldi ta­nítói nem voltak, legföl­jebb az ókori Kelet reme­keiből, régvolt kultúrák korai archaikus periódusá­nak a termékeiből, merített ösztönzéseket Eredeti művészete, ame­lyet Maillol is megcsodált, már életében is nagj ha­tást gyakorolt a kortársak- ía. Alkotásait múzeumok őrzik — Hódmezővásár­helyt mely várost második hazájaként szerette, külön gyűjteményt állítottak ösz- sze a munkáiból — s szá­mos szobra áll Budapesten ás vidéki városaink közte­rein. A hajlott karáig fá­radhatatlanul munkálkodó nagy mester életigenlő mű­vészetének a maradandó emlékműved. Altom Tivadar

Next

/
Oldalképek
Tartalom