Békés Megyei Népújság, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
A bíró elmeséli álmát László Anna novellája szokott bírói emelvényen ültem, Tagbaszakadt vádlott állt előttem, tudtam róla, hogy Cser- nának hívják, Cserna patetikusan és szünet nélkül ordított: — Ártatlan vagyok! Ártatlan vagyok! A sok emelet minden fala ezt visszhangozta, az ordítás betöltötte a bíróság épületét Dobhártyám fájt az irtózatos hangerőtől. Befogtam a fülem, de nem segített. Már attól féltem: az agresszív óriás-zaj kettéhasítja a koponyámat Túlkiabálni úgysem tudtam volna a vádlottat, csak szájam mozgatásával, a hangzók domború megformálásával igyekeztem csi- títand: ne üvöltsön, nyu- gondjon meg! De ő nem válaszolt, ugyanazt a két szót ordította tovább, ezredszer is. Ekkor odafordultam Ágihoz — a jegyzőkönyweze- tómhöz, érdeklődje meg, miért visszhangozza az egész épület Csema ártatlanságát, hiszen nekem kell ítélnem róla és én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ártatlan. Felfüggesztettem, a tárgyalást, vártam Ágit. Nem jött és a rázkódtató ordítás sem szűnt meg. Lemenekültem az utcára. Ott az „Ártatlan vagyok!” összesűrűsödött, s mint a tömény gumilabda pattant ide-oda az egymással szembenálló házak között. Ütésétől a házak hátrahőköltek, majd visz- szamerevedtek helyükre, ritmikusan. Ági a hang po. ionjaitól jobbra-balra tántorogva közeledett felém. Intett, hogy kövessem. Cserna egy hivatali helyiség hatalmas íróasztalánál trónolt. Mi Ágival az iratszekrény polcán kupo. rogtunk láthatatlanul. Mélységes csend volt, a kutak csendje, ahol fű se nő, más növény sem lélegzik. Meghallottam a szívdobogásomat Belépett egy éjszakázástól vörös szemű, vézna férfi, s már a küszöbön mondta, sőt folytatja a magáét: — ... az utcára hajított rothadó gyümölcsöt és ételmaradékot belepik a legyek, megfertőzhetik a várost, az országot, a földrészt ... Éppúgy, mint a kloáka-tartalom, ha nem lenne csatorna. Nos a zaj ugyanilyen veszélyes szenny. Az én találmányom a lárma csatornázása. Világméretű export-cikk, temérdek valuta ömlene hazánkba. A civilizált államok mohón ráharapnának. Találmányom lényege röviden a következő... Cserna unottan közbeszólt: — A szakértő bizottság majd megvizsgálja. A Feltaláló a hatalmas íróasztalra ugrott, ugyancsak mint a gumilabda, és mindkét karjával hadonászott, bal lábát dühösen lóbálta Csema orra előtt: — De nehogy kotoljanak rajta, nehogy évekig totojázzanak! Évek alatt újabb tömegek nyomorodnának meg, az elmegyógyintézetbe is... Csema akkorát ásított, hogy lefújta vele az íróasztalról a Feltalálót. A padlón gurult, mint akit a hurrikán görget. Csema víziló, szerű szájába láttam, a vastagbordás szájpadlására. Hangját elnyújtotta, lustán, öblösen meghemper- gette az ásítás: — Gyorsan intézkedünk, a lehetőségekhez képest a leggyorsabban. Ekkor a Feltaláló kirángatott engem az iratszekrényből és húzott magával. Leírhatatlanul tarka és dús, a legváltozatosabb virággal borított réthez értünk. Nem örülhettem a látványnak, annyira féltem. A rét kitágult, a tömött virágtakarón őrültek ültek és hevertek. Az egyik nem szólt semmit, csak állandóan pisszegett. A másik felszökkent, tenyerét fülére tapasztva rohangált és visszahuppant a helyére. A harmadik a hátán feküdt, az eget bámulta és időről időre egy-egy felhőre bökött csupacsont ujjá- val: „Kipufogó!” „Aszfalttörő!” „Nagykalapács!” „Dzsesszdob!” „Csónakmotor!” És rozsdásan kacagott mindegyik után. Most én ordítottam. A Feltaláló fülébe: — Menjünk innen ! Ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk. Diadalmas volt, meg is nőtt, meg is hízott tőle, vagy félmé ternyit, húszkilónyit. Bebizonyosodott az ő igaza. Zajártalom, íme! Az álomban hónapok teltek, körülbelül fél év. A Feltaláló megint ott állt Cserna hatalmas íróasztala előtt. Csema megint ásított, noha ezúttal diszkrétebben. Majd tunyán, de világos tagolással beszélt: — A szakértő bizottság megvizsgálta a dolgot. A dolog nem megy. — Miért?! — kiáltott a Feltaláló és a mennyezetig pattant. Kissé be is verte a fejét, koponyája enyhén hozzákoccant a plafonhoz. — Egyrészt azért nem megy. mert hátha beválik a találmány. Ebben az esetben világméretű ex. port-cikké fejlődhet és temérdek valuta ömölhet hazánkba. Kvázi rázúdulhat hazánkra, mint a szökő ár. Mi pedig nem lennénk felkészülve a védelemre. Azaz: bankjaink és OTP- kirendeltségeink nincsenek felkészülve ilyen valuta- mennyiség kezelésére. Hiába. kis ország vagyunk. A Feltaláló kövér noteszt kapott elő és villámgyorsan teleírt vagy ötven oldalt az ötleteivel, megjegyzéseivel és matematikai képletekkel. Továbbá olyan gigantikus zsákok rajzával, amelyben a valuta elférne. És olyan futószalag-prototípus rajzá. val, amely a gigantikus zsákokat képes lenne továbbítani az ország minden tájára. Teljességgel belemerült munkájába Míg dolgozott, homlokából hegyes tűzcsóvák csaptak ld. A mellettem kuporgó Ági fülébe súgtam: — Ez alighanem lángész. Egyszercsak felujjongott: — Itt a megoldás! Elkészültem! És diadalittasan dobta noteszét Cserna íróasztalára. Csema is megörült, amióta a Feltaláló dolgozott, ő a gyufáját kereste, de sikertelenül. Most a noteszt bedugta a cserépkályha parazsába, s amikor fellángolt, végre cigarettára gyújthatott róla. Elégedett pöfékelés közben szólalt meg: — Másrészt azért nem megy, mert a maga találmánya még nincs kipróbálva. Először is gyártani kellene. Namármost a gyártás sok pénzbe kerül, s ha aztán nem válik be, engem máglyára vetnék. Ilyen alapon ki kívánhatja, hogy engedélyezzem?! — Ki veti máglyára? — kérdezte a Feltaláló síri hangon. — Vetnek. A Feltaláló ismét töprengeni kezdett, de már semmilyen csóva nem csapott ki homlokából. Járkált oda és vissza ideges léptekkel, mozgott a szája, magában beszélt. Majd úgy szólalt meg, mint aki matematikai végeredményt közöl: — A máglya-büntetést évszázadokkal ezelőtt eltö. rölték. — Sose lehessen tudni, a feketehimlőt is legyőzték, mégis előfordult, hogy visszalopőzott, azonkívül a kalap- és ruha-fazon is visszatér olykor boldogult nagyszüleink fiatalságának divatjához. Mondja, nem veszi észre, hogy a terhem. re van?! Millió munka vár, milliárd, billió! Kj innen! Takarodj on! Mars! Mars! Irány a Mars-bolygó! Előbb azt hittem: Csema ordítása erősödött fel any- nyira, hogy megint fáj tőle a dobhártyám. De már nem ő üvöltött, hanem a külföldi cégek képviselői: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! Üvöltésükhöz dobbal, trombitával, kürttel, szak- szofonnal és cintányérral szolgáltattak kísérőzenét Vagyis a fülhasogató zene ugyanezt jelentette: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! A külföldi cégek képviselői sűrű sorokba rendeződtek és elfoglaltak egy tágas udvart. Én az udvar sarkában álltam carrarai márvány talapzaton, kissé... hogyan is fejezzem ki magam ... annak ellenére, hogy mozogtam .. . kissé szoborszerűen ... egyszóval: szobor voltam és önmagamat ábrázoltam... de azért mondom: végtagjaimat szabadon mozgathattam. A tö_ meg tőlem követelte, hogy Csernát ítéljem máglyára, amiért nem engedélyezte a zaj-csatornázást, Egyszer már használt módszeremmel próbálkoztam a hangzókat domborúan megformáltam ajkammal. De senki sem figyelt rám, a külföldi cégek képviselői dobjukkal, trombitájukkal, kürtjükkel, szakszofon jukka! és cintányérjukkal voltak elfoglal, va. Majd megfeszültem, úgy igyekeztem a hangzóimmal: — A máglyahalál régeste _ telen-régen nem szerepel joggyakorlatunkban... Valaki mégiscsak felfigyel az első sorból, s nekem hátat fordítva, trombitája éktelen fújásával tájékoztatta a tömeget: — Nem! Nem! Nem vállalja! Egy emberként zúdultak felém, oly fenyegetően és vicsorgó képpel, hogy azt gondoltam: itt a vég. Szívem túldobogta az ő dobjukat. A szokott emelvényen ültem, Cserna előttem, mint vádlott __S a visszh angos „Ártatlan vagyok!” elnyomta a külföldi cégek képviselőinek szédítő zenebonáját. Kérdeztem Ágitól, teljesítette-e megbízásomat, tudja-e már, miért kell attól tartanom, hogy az agresszív óriás-zaj ketté, hasítja koponyámat. Felelt Ági így: — A visszhangosítás azért van, hogy elnyomja a külföldi vállalatok követelőzését, mert ha az meghallgatást nyerne, temérdek valuta ömölne hazánkba, márpedig bankjaink és OTP-ki rendeltségeink nincsenek felkészülve a kezelésére, hiába, kis ország vagyunk. Mondtam erre én: — Mi közöm nekem ehhez, nekem a törvénykönyv a bázisom, nem is lehet más. A törvénykönyv szerint semmiféle vétség nem terheli Csernát, így a bűnvádi eljárást ellene úgyis megszüntetem. A választékos modorú Ági erre a torkomnak ugrott: — Jogállamban élünk! — és megszorította a gégémet. — Nincs rá paragrafus! — újra megszorította a gégémet — Cserna nem tett semmit? Semmit se .tett! Semmit! — és háromszor megszorította a gégémet. Fuldokoltam, hörögtem és felébredtem. A pizsamakabátom nyaka rettenetesen szoros. Az este kértem is a feleségemet, varrja a legfelső gombot kijjebb. Rajtam nem varrja meg, mondja, vannak ilyen szabályai, ráér az holnap is Ezért kellett fuldokolnom álmomban .. Igaz. gombolatlan is hagyhattam volna a gallért. Vihar Pardi Anna falevelek ezre a szélben feltámadt a nagy madár sötétedő felhők rémuralma alatt megüresednek a sétányon a padok trónjai a tófenék toalett asztalán tükröket törnek össze a zöld mélyzöld indák haragjai mint diákkoromban nem tudtam néha megoldani házi feladataim eltorzulnak a hullámok sinus cosinus görbéi nem tudok mit kezdeni az életemmel a jelenlegi körülményeket figyelembe véve állok a parton büntetem magam hagyom hogy megázzak Kézcsók anyámnak Basxe Imre Anyám csak akkor lenne boldog ha jóllaknék, s egy jó ebéd után, elheverészve, telt gyomorral, álmodnék apámról. És én nem lennék akkor boldog — háború, éhes száj, üres gyomor - apám száraz kenyérhajat ebédelt örömmel, éhesen. És én nem lennék akkor boldog. — anyám nem tudja: életében melyik ebéd után pihent jóllakottam s mikor álmodott apámról, akj akkor is szerette, mikor fasiszták lőtték szét az arcát: apámról, aki hitte, hogy majd élek. s róla álmodva, megcsókolom anyám két kezét. Portré Koszta Rozália Kisfiú
