Békés Megyei Népújság, 1970. december (25. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-06 / 286. szám

* WWW

Suha Andor tárcája

Győz a gondolat

Túrán István

Ligeti Károly emlékére

Ott voltál hát „a végső csatában* ■—

Te „és a többi vörös magyarok“...

Börtönöd (alán lángolt az Írás,

Ceruzád csonkja amit otthagyott.

A gyilkos ólom átjárta szíved,

De nem ölhette meg tűz-lelkedet:

Elküldted nekünk, hogy lázzal égjünk,

S villámot hordjunk, mint a férgét eg.

Nem adták olcsón a szabadságot:

Kínból született „vörös Budapest*..,

Fent lobog mégis győzelmi zászlónk,

Amelyre pírt a hajnal csókja fest,

Ott maradtál „bús, jeltelen sírban* —• ölelés nem vár s tűzpiros virág,

De onnan küldi dús-éltetőn A Nap millió zengő fény-nyilát.

Szent porod Kelet sztyeppéje őrzi... Váteszként láttad mártír-sorsodat,

S hittel siettél örökkön élni —

„Mert győz az eszme, győz a gondolat.*

(Ügeti Károly költő és publicista, az orosz polgárháború mártírja, 1890. december 8-án született, Kiskőrösön.)

Kisvárosban az újságírásnak és az újságírónak különös varázsa van és a városnak félelmetes ellenhatása. Az újságíró elé naponként tükröt tart a város, nézze meg magát benne. Abból tudhatja, okosat vagy butát, jót vagy rosszat írt-e aznap. A tükör előtt jólesik ücsörögni, ha szépnek mutat bennünket, de a tükör elől nem lehet elmenekülni akkor sem, ha csúnyának mutat. Bárhova megy a szerző, üzemben, piacon, presszóban, mindenütt ott vannak az emberek, beszél a száj, a szem, a mozdulat, esetleg a hát, amelyet az újságírónak fordítanak. Üldöz a tükör, kisvárosban mindenki benne él az ember életében, lelkébefi. Szakácsnak érzi az ember magát, aki körül ott tolong mindenki a konyhában, 6 maga alig fér a lábashoz. Mindenki tanácsot ad, mindenki jobban érti, ismeri az ízeket, mindenki jobban tud mindent. „Jól megmondtad! Miért bántottad? Mondd, öregem, miért haragszol N. N. színésznőre?" Durr bele.,. mégse. Ne bántsd szegényt!

Különböző alkatú emberek, aZ intelligencia különböző fokán, tehát különböző formákban, de mindig mond valaki valamit, ha csak a szemével, hátával is.

Ez eddig panaszként vagy inkább vádként hat. Szó sincs róla. A tükör szépnek, is, okosnak is, jónak is mutatja néha a toliforgatót, de nem ez a lényeg. Az újságíró benne él a közéletben, amely természetesen erős kontrollal, írhatnám, a legtisztább cenzúrával vigyázza az írott szó varázsát. Az újságíró mindennap fellép: egyszer a tollával és egyszer az utcán civilben, és ez kötelez. A hírlapíró mindennap, minden órában, mindenütt tanácstagi fogadóórát tart, mindig visszatér, mert kénytelen visszatérni a tett színhelyére.

A fővárosban, bezzeg, ha csak nem tv-sztár az ember, gyakran lelökik & villamosról, mit tolakszik ez az ürge. De, ha előző este rósz- szül szerepelt a tv-sztár, az 6 tyúkszemét sent kímélik. Mégis, e sorok szerzőjének igazi sikere most ebben a tolongó, lüktető, gyakran kíméletlen tempójú fővárosban született tegnapelőtt, vasárnap. Megjelent Budapest címszó alatt Tóthék- rói a dolgozat, írhatnám nyolc és fél alcímmel. Es vasárnap délelőtt megszületett a hatodik kislány, a hetedik gyermek, a kilencedik Tóth. Örülök, hogy az első köszöntőt és mondottam el a riportban egy új ember születésénél.

De most megpróbálom elmondani, hogy született egy új ember Egerben. Az új ember, amikor megszületett, már elmúlt húszéves, 185 centi magas és 75 kilós. Meghökkentő adat, szép produkció, de hát szülőanya az élet volt, maga a taszítóvonzó kisváros, amelyről az új ember még születése előtt annyi szépet álmodott, s melyről annyi szépet irt, mely mégis egy kissé mintha mostohán, tékozlóan bánt volna a magzatával.

Nemrég jöttek a városba, nagy, lakli gyerek volt, egy kissé kétbalkezes, mint minden nagyra nőtt, csupa kéz, csupa láb, kamasz. Hogy megérkeztek a városba, beíratták a gimnáziumba és édesanyja elvitte egy francia magántanárhoz, akiről egy év múlva derült ki, hogy belga és vallonul tanít. Mindegy, legyintettek a szülők, ahány nyelv, annyi ember, ablak a nagyvilágra, hadd tanuljon a? a gyerek. Orvos, mérnök, pap, mindegy, csak legyen valami belőle. Géza újságíró lett. 18 éves fejjel, érettségivel, vallon nyelvtudással hátára vette a hatalmaz, vesszőből font hátit, amely tele volt frissen nyomott újsággal, házról házra járt, csengetett:

— Itt a friss kiadás, tetszik parancsolni?

Délre elfogyott, akkor visszament a szerkesztőségbe, leült a pingpongasztalhoz és írt. Színikritikát, a műkedvelőkről, riportot a dohánygyárról. (Miért rossz a Kossuth? ö csak tudja, hiszen írás közben U azt szívja.) Tárcanovellát a kínai kuliról, hogy mekkora boldogság a Jang Ce folyó partján a felszabadult öreg kínai kuli élete. Minden elkészült írás alá más, kitalált nevet kanyarított, hadd lássák az olvasók, milyen nagy cég a városi redukció, milyen sok tehetséges újságíró dolgozik itt náluk.

Ezt * főszerkesztője, a Béla kéne, aki valaha postatiszt volt, aki amerikai hadifogságból egyenesen Sidi Bel Abbcsbe szökött, az idegenlégióba. Ott megunván az őrmester rabíátus természetét, átment Görögországba és Athénból egyenesen Egerbe jött. Életrajzírás közben sokat töprengett, végül úgy döntött, hogy ezt az érdekes várost ki kell hagyni az életéből. Helyette egy másik romantikus dolgot vetett a papírra, partizán volt, irta, Görögországban. „Iskolázott fiú ez a Béla, jól is beszél, világot is látott, kipróbált ember” — mondták róla a jóindulatú vezetők.

így lett belőle főszerkesztő.

Érdekes ember volt, Keveset dolgozott, valaki valahol beolthatta újságírás ellen, de néhány dologra nagyon pedáns. Állandóan sietett, húszfokos hidegben csak úgy panyókára vetette a nagykabátját és rohant ebédelni, a kollégák utána. Este 0-ig senkit sem engedett el a szerkesztőségből. Gézára, illetve a káderlapjára a^t írta: Sohasem lesz jó újságíró. Minden este moziba akar menni, szombaton délután meg táncolni, hát milyen kommunista újságíró az ilyen?

Amikor, teljesen véletlenül, az idegenlégió kiderült, az elvtársak nagyon a szívükre vették a „turpisságot

Engem behivattak a pártba, vállaljam ezt a munkát, olvasták már néhány dolgozatomat 0 lapban. Valóban írdogáltam, de hát szerkeszteni nem ugyanaz. Tetszett is, nem is a bizalom, azért megpróbáltam kibújni.

—- Elvtársak, én a tömegszervezetnél dolgozom, ott, ahová raktatok. Es előadó vagyok a pártiskolán, ott, ahová küldtetek ...

— Nincs villany az irodádban? — kérdezte atyai barátom, a káderosztály ve■ zelöje, aki azt hitte, én vagyok a mozgalom Jolly Jockere.

— Van villany...

— Hát akkor? — kérdezte megrökönyödve. — Hát akkor dolgozz ezentúl este is.

— Éjszaka is, ugye, így gondoltad, Guszti elvtársam?

Hátba vágott, örült, hogy értjük egymást, én boldogabb voltam nála is.

A szerkesztőség az utcára nyílt, valaha fűszerüzlet volt. Két helyiségből állt, az utcaiból és hátul egy kis irodából. Az utcai meglehetősen nagy ltolt, betonpadlóval, Benne pingpongasztal, két hatalmas szekrény, biztosító vasakkal megerősítve, oldalt egy mocskos, elhanyagolt 250-es Csepel motorkerékpár, az első sárhányóra ráerősitve a festett bádoglemez: Sajtó.

A pingpongasztal volt a levelezési rovat, egy csinos, fekete asszonyka egész nap azon válogatta a leveleket, ez ipar, ez mezőgazdaság, ez párt. Egész nap passziánszt játszott, mormogván hozzá a szöveget. Minden délben egy órára bezárta a boltot, elment ebédelni. Mi azonnal leraktuk a sarokba a leveleket, fütyülve azok szortírozott rendjére. A szekrényből kivettük a hálót, az ütőket, a pingpong- labdát és játszottunk.

Először jót nevettem a megvasalt szekrény tartalmán, később még nagyobbat, amikor a másik szekrénybe is belekukkanthattam. Egy, enyhén szólva elhanyagolt, száradt sárral díszített pufajka kezeslábas és egy ócska kopott csizma, a vádliig sárosán lapultak a szekrény öblös gyomrában. Ketten használták ugyanazt a szerelést, a 185 centis Géza és a 165 centis János, ha vidéki riporttúrára mentek. Felettébb derűs látványt nyújtottak, amikor bepöfögtek Gyöngyösre, vagy Tiszaná- nára, egy-egy nagygyűlés kellős közepére, be a tömeg közé, így is ápolván a tömegkapcsolatokat. Megjött a sajtó, ezt mindenki láthatta, akinek volt szeme. Ebből riport lesz, másképp kell mosolyogni is.

Géza megjött a hátival, a lap mind elkelt. A pénzt leszámolta a szerkesztőnek. Azon nyomban kapott néhány pucolt szempontot, eav óra múlva kész volt a vezércikk.

Délben játszottunk, bat kezemben fogtam az ii'öt, így igen ügyetlennek tűntem, jól meg is vert Géza. Mondom néki, játsszunk egy forintba és átvettem az ütőt a jobb kezembe. Még szerencse, hogy csak két forintja volt, ennyit még volt szívem visszaadni.

Délután telefonon kaptuk a központtól a hirt: Kína felszabadult, befeiezödütt a Nagy Menetelés. Géza boldog volt, a píngpongaszia- lon megírta az öreg kínai kuli boldog életét. Este leadott még néhány hírt, írt egy külpolitikai glosszát. (Az imperializmus már

megint mocorog, mi egriek ezt nem engedhetjük.) Éjszaka álmában regényt irt és drámát. Mindkettőn dolgozott már vagy tíz éve, va- lamilcor a gimnázium első osztályában fogott a témához.

Másnap katonaság érkezett a városba. Géza volt a kiküldött tudósitónk. A várakozó, ünneplő tömeg szabadon hagyta az úttestet, ott csak egy civil szaladgált izgatottan, Géza volt. Hatalmas blokktömb a kezében, jobbjában ceruza és összehúzott szemmel figyelte a jelenségeket, időnként az úttest egyik oldaláról a másikra szaladt... Hej, ha akkor a szerkesztőségnek fényképezőgépe is lett volna! De hát nem volt, csak ceruzánk éss pingpongasztalunk.

Megszerettem én is ezt a büdös, sohasem fütött, harmadosztályú váróteremre emlékeztető szerkesztőséget. (Nemrég jártam egy szövetkezeti vezető ember irodájában. És ott az újgazdag, Ízléstelen helyiségében arra a régi pingpongasztalra gondoltam. Nem az a baj, hogy már berendezett irodánk van, hanem az ízléstelenség. Piros ragasztott szőnyeg, piros telefonkészü. lék, intarziás íróasztal, kifli alakúra hajlítva. Intarziás bárszekrény a sarokban, pontosan a szoba sarkának formájához és méretéhez szabatva. Süppedő, sky-he- verő, fotel...)

De térjünk vissza a mi pingpongasztalunkhoz

Amikor meghúztuk a nadrágszíjat és földhöz csaptuk az aranytojást, azonnal megkezdődött a sorban állás a kenyérért. „Nyüzsög az ellenség a városban" — ,,N. N. pék szervezi a sorban állást, szabotál!" — elég szép, hangzatos címeket adtunk, de a kenyér nem akart megszaporodni, Egerben sem, pedig ott igen sok a templom, de a mi munkánkon nem volt áldás.

A pék erős ember volt, egy kézzel söpörte műhelyét, a péklapát nyelét is egy kézzel fogta, pedig a

végén rajta volt a vekni. Mégsem ő volt az erős, hanem a női ész. Az egyik igazgatónőt ebben az időben Géza kiszerkesztette, némi visszaéléselcet vélt felfedezni az üzemnél. Mondta a nő a péknek, nem kell agyonütni azt a firkászt, ezért börtön jár. Küldött az alapszervezetnek egy levelet. Volt abban minden. Bárólány, levitézlett osztály képviselő, bűnös szerelem, s mindennek főszereplője, negatív hőse Géza volt. Még arról is szót ejtett a följelentő, hogy a fiú a Koronába jár táncolni, holott az 1-es körzetben is össztánc van szombaton. De, ugyebár, büdös a proliszag. ■

Aki nem bírta a proliszagot, annak mindössze egy inge és egy gatyája volt. És nagyon jó kedélye. De most eltörött a mécses. Kizárták a pártból, el kellett mennie a laptól. Hol van az édes hátikosár, a kínai kuli, a csizma, a motor?

A megyetitkár Is új ember volt, én is. A megyetitkár egykor kubikos, most melegszívű, bölcs pártmunkás. Ahogy beszélt, már tudtam: Jól áll a szénám.

— Milyen erősen fogják ezek egymás kezét — gondolkodott hangosan.

— Fogjuk mi is erősen... — válaszoltam kérdezetle- nül. Az ügyet rám bízta, jólesett a bizalom. Egy hét múlva tisztázódtak a „frontok”, játszottunk tovább ... ötvenhat után találkoztam vele Szolnokon, rendőrkapitányként szolgálta osztálya igazságát. Most ismét megyetitkár.

Géza Rózsa Ferenc-díjat kapott, három magas kormánykitüntetést, otthon, invmárom 24 éve egy helyben írja az újságot, naponként három cikket. Elvégezte az egyetemet, a pártfőiskolát, de regényét, drámáját még mindig nem fejezte be. öregszik. Esténként Fiat kocsijával egy kis helyiség előtt parkíroz, benn vágni lehec a füstöt, kártyáznak és összevesznek az ultin.

Kisvárosban az újságírás, vak és az újságírónak különös varázsa van.,.

Romvár Etelka Emlék