Békés Megyei Népújság, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-21 / 273. szám
HIHI A G AZIN Korosztályok előítéletei HOBBY Páratlan gyűjtemény Korunk egyik divatja, hogy ki ezt vagy azt gyűjt, hódol ennek vagy annak, szabad idejét ezzel vagy azzal tölti és még sorolhatnánk tovább. A gyűjtök egyik csoportjába tartoznak azok, akik a jelvényekre specializálják magukat. Kerezsi Endre dr., a budapesti Testnevelési Főiskola már nyugalomba vonult igazgatója is jelvény- gyűjtő. Budai lakásában egy hatalmas szekrényben kartonlapokra feltűzve nem kevesebb mint is 500 különböző színű, méretű, nemzetiségű és témájú jelvény bizonyítja 17 esztendős fáradhatatlan munkáját, hobbyjät. — Már gyermekkoromban mindenféle csecsebecsét, érdekességet, érmet, plakátot, sportkönyvet kezdtem gyűjteni — mondta érdeklődésünkre. S amikor az ötvenes évek elején kiszélesedett a magyar sportolók nemzetközi kapcsolata, határoztam el, hogy ezentúl a jelvényekre „szakosítom” magam. Sikerült jó kapcsolatot teremteni több külföldi országgal is, de a legnagyobb utánpótlást a sportolók, sportvezetők jelentik, akik fáradhatatlanul ajándékoznak meg mindig újabb és újabb jelvényekkel. Szinte elkápráztató Herezsi Endre gyűjteménye. A 87 országból származó jelvények nemcsak országonként kategorizálva szerepelnek, hanem külön-külön a klub, sportszövetségiek, kongresszusiak, és így tovább. Féltve őrzött legszebb kincse az eddig megrendezett összes nyári és téli olimpia jelvénye, az 1896-os athéni játékoktól, az 1968-as mexikói olimpiáig. S már megkapta a legújabbat, az 1972-es münchenit is. Csodálatos a kiváló sportember gyűjteménye, megérne egy kiállítást. A vonat nemcsak közlekedési eszköz, hanem afféle társalkodóhely is. És nem ritkán nyugodtan elhagyhatjuk az „afféle” kicsinyítő szócskát: tartalmas, nagyon is figyelemreméltó viták alakulnak ki időnként az utazás kezdete és célja között. Egy ilyennek voltam szem- és fültanúja a minap. A vitatkozók vizsgára igyekvő fiatalok voltak. Szenvedélyesek, véleményükben megfontolatlanok, tapasztalatlanok. De minden szavukból érződött, hogy tárgyilagosságra törekszenek. Ami heves beszélgetésükből megfogott, megfigyelésre kény- szerített, úgy érzem, nemcsak nekik, de a fiatalság széles rétegeinek is gondot okoz. Egyikük „felszólalása” végén, véleményét mintegy summázva mondta a következőket: „Az öregek csak szövegelni tudnak, de mihelyt tenni kéne valamit, előcibálják tapasztalataik „mély” zsákjából az úgynevezett nehézségeket, és vége az egésznek”. Az „öregek” alatt, mint be- [ szélgetésünkből kiderült, nem egyértelmű, kor szerinti csoportosulást értettek, csak azokat sorolták oda, akiktől — véleményük szerint — kiölték az újítási kedvet, akik egyszerűen képtelenek felfogni, merre lehet továbbépíteni a megkezdett utat és akik beosztásuknál fogva únos- úntalan megtörik a fiatalok lendületét. Vajon lehet egyértelmű választ adni a felmerült kérdésekre? Nézzük az alapérveket: A fiatalok: „Igazunk van. Ha nem „öregek” lennének a vezető posztokon, jóval előbbre tartanánk”. Az öregek: „Ezeket a fiatalokat még bölcsőben ringatták, amikor mi már a szocializmust építettük. Ha rájuk bíznánk a | dolgokat, elhebrencskednék: egy S két éven belül ők sem ismer- s nék ki magukat, akkora lenne a káosz”. Egyik véleménynek sincs teljesen igaza. Szinte hallom, né- hányan most azt mondják: ezt nem volt nehéz kitalálni. Elég, ha idézzük a közmondást: „Legjobb az arany középút”, és máris tiszta a képlet. Szerintem itt van valahol a kutya elásva! Mert hogyan történik ez a gyakorlatban, sajnos, nem is olyan ritkán. A fiatal szakember egy általa sokszor átgondolt javaslattal, amiről azt hiheti, hogy holnapra megváltoztatja a világot, belép a főnökéhez. De még mielőtt egy szót is kiejtene, biztos abban, hogy az „öreg” bólogat majd egy sort, hümmög is hozzá, „meglátjuk”- omozik, de arról, hogy valamit is intézkedjen, szó sem lehet. És mit gondol a főnök, amikor belép hozzá a fiatal? „Na, megint itt van a frissen feltalált spanyolviasszal. Elmond egy rakás kivihetetlen dolgot, — talán ésszerűt, dehát pénzt nem ad hozzá. Mintha én nem tudnám, hol szorít a cipő. Mindegy, jöjjön. Csak fejezze be hamar, mert egy óra múlva értekezletem van. Az az érzésem, hogy az „arany középutat”, ami mindkettőjüknek megoldást jelentene — és ami nem mindig megalkuvás, derék- görbítés —■ az előző példa szereplői semmiképpen se tudják megtalálni. És nem azért, mert az egyik öreg és a másik pedig fiatal, de azért, mert fel sem tételezi az egyik a másikról, hogy képes túllépni a saját korlátain. Eleve úgy nézik egymást, mint akit kényszerűségből kell elviselni. Cs. J. Magyar lányok Indiában? TÖH könyvvásár * címen érdekes, S szép ajánlófüzet jelent meg a napokban. Soäctucat mán kötet mellett a Lányok Évkönyvének 1971-es kiadására is felhívja a vásárlóik, olvasók figyelmét. Egy mondatot idézünk a kötet ajánlószövegéből: „Külön fejezet foglalkozik a lányokat leginkább érdeklő kérdésekkel: avval többek között, hogy miért nehéz férjhez menni Indiában, hogy készülnek fel a finn lányok leendő hásdasz- szonyi munkájukra s milyen az élet egy kiskőrösi nagy családban.” Szemernyit sem kételkedünk abban, hogy tizenéveseteket érdekli a kiskőrösi nagy családok élete. Abban sem, hogy szeretnék megismerni finn kortársafk életét. De hogy a magyar lányokat leginkább érdekelnék az indiai férjhezmenés nehézségei — ebben bizony tamás- kódunk. király szamara Lóvásárba indult Alfabét király. Mellette talpalt Zéró, a bolond. Csacska történettel szórakoztatta uralkodóját: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy büszke herceg, A ló volt a legfőbb szenvedélye. Az első paripa Wartburg várából került udvarába. Derék, igénytelen állat, nem kellett annak más, csak friss fű, meg a kút vize. A herceg többre vágyott. A következő lovat idegenbe házasodott fiát-tól kérte. Ez már kényes, finom jószág volt ,mindig csak mazsolával kevert zabot kívánt, örült neki a herceg, de még ennél is különbet akart. A világ másik feléből hozatott hát hatalmas, fekete mént. Dagadó izmú, reszkető cimpájú paripát, melyik aranycsajkából hörpölte a drága borokban oldott igazgyöngyöt. Nagyon boldog volt a herceg, de még mindig nem nyughatott. Új, még nagyszerűbb lóra fájt a foga. Amikor ez is megérkezett a tengerentúlról, mindenki elcsodálkozott: Milyen szép! Hogy lobog a sörénye! Hogy csillog a szeme! Mintha sémából volna a bőre! Ez evett csak igazán jó étvággyal. Megevett füvet, fát, zabot, mazsolát, ette az aranyat, a tömjént, a mirhát. S mikor mindezekkel végzett, csillapíthatatlan étvágyával felfalta magát a herceget.” A király elgondolkodott. Ránézett a bolondra, szó nélkül mentek tovább... Aztán megvették a lóvásár egyetlen szavxarát... Dilettánsok és autodidakták Gyakran halljuk, hogy azokat az embereket, akik valamilyen tudománnyal vagy művészeti ággal pusztán kedvetlésből foglalkoznak, lekicsinylőén dilettánsoknak nevezik. A „dilettáns” kifejezéshez hozzátapadó lebecsülő árnyalat egyáltalán nem helyénvaló. Ha figyelemmel kísérjük a tudományos felfedezések fejlődését, könnyen megállapíthatjuk, hogy számtalan tudományos felfedezés éppen e lenézett dilettánsoknak, outsidereknek és autodidaktáknak köszönhető. Ök voltak azok, akik egy ötlet,egy eszme rabjául szegődtek és nem érzékelték a szak- képzettség okozta gátló körülményeket, nem ismerték a szakemberek aggodalmait, ezért könnyűszerrel áthidalták mindazokat az akadályokat, melyeket a hagyománytisztelet gördít az érdemes akadémikusok útjába. E lenézett dilettánsok között számos ismert személyiséget találunk. Ide sorolható például Benjamin Franklin, kora kiváló tudósa, a villámhárító feltalálója (még középfokú végzettsége sem volt). Vagy Galvani, a villamosság felfedezője. Sziléziai paraszt volt Priessnitz, aki a műveltség elemeivel sem rendelkezett és így jött rá arra az ötletre, hogy különböző betegségeknél a hidegvizes gyógymódot alkalmazza. Kedvelt módszere a zuhanyozás volt; róla nevezték el a hidegvizes borogatást priznicnek. I, Micsurin autodidaktaként sajátította el kora természettudományának fontos eredményeit, sőt túl is szárnyalta ezeket az eredményeket.Nem csoda tehát, ha e híres szovjet kertészt, aki formai szempontból kertészeti képesítéssel nem rendelkezett, a Mezőgazdasági Tudományok Össz-szövetségi Akadémiája rendes tagjává, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája pedig tiszteletbeli tagjává választotta. G. Mendel szürke szerzetesként fedezte fel az öröklődés törvényeit. Sok neves művész foglalkozott kedvtelésből festészetei. Goethe még a Werther nagy sikere után sem tudta: festő-e vagy költő. Saljapin, a nagyszerű énekes tehetséges festő és szobrász is volt. E képességeit később a maszkkészítésnél kamatoztatta. Valamennyi maszkja külön remekmű volt. Musszorgszkijt akit a világ egyik legnagyobb zeneszerzőjének tartanak, orosz katonatiszt volt. Honfitársa, az ugyancsak kiváló zeneszerző Borogyin foglalkozását tekintve orvos, biokémikus volt. Jó festőnek tartották Winston Churcillt. Tehetséges zeneszerző volt a No- bel-díjas költő, Rabindranath Tagore is, aki több mint kétezer költeményének maga szerezte a dallamát. A költészet mellett festészettel és zenével foglalkozott az 1936-ban meggyilkolt spanyol költő, F. G. Lorca is. Pályája kezdetén még az a gondolat is felmerült benne, hogy csak zeneszerzéssel foglalkozik. mindenkinek Baj van az utánpótlással. Százszor, «tzerszer elmondták, nyilatkozták, leírtaik a magyar sport vezetőd, s a megoldásva- riámsoik tucatjait dolgozták ki az ifjúsági sport megerősétésére. Néhány éve még csak a kevésbé „nemzeti” sportágak szakemberei keseregtek s magyarázták ezzel, a kosárlabdában, az atlétikában, jégkorongban, tornában, vagy teniszben elszenvedett vereségeket, a nemzetközi találkozók magyar kudarcait. Csaknem minden sportszövetség elismert: nagyon kevés a fiatal tehetség, nincs aki a sportágak nagy öregjei helyébe lépjen. Tehetségtelenebbek a mostani tizenévesek? Elpuhult, túlkényel- mesedett az ifjú generáció? Feléltük az összes tartalékokat? Három éve az egyik alföldi nagyváros melletti tsz tanyaközpontjában jártam: az elnök büszkén mutogatta végig az új létesítményeket: a négyszáz férőhelyes istállót, a7, áramfejlesztő-telepet ,a modem szivattyú- rendszert, a modem fehér falú kétszobás, kertes házakból álló új „cselédsort”, és... és egy füves kézilabdapályát, amit a tsz pénzén — egész rendes órabérért — a házak tizenéves lakói egyengettek simára, füvesítettek be. Éppen tíz-tizenkét srác kei-getite a labdát: kiskapuztak a nyári hőségben. Mokány, cigányos képű kissrác volt a sztár: nemzetközi meccseken finomult szememet is elkápráztatta egy-két lehelletfinom cselével, kapásból lőtt bombagóljával. (Csak aki próbálta, az tudja, milyen bravúr tíz-tizenöt lépésről, a labda lekezelése nélkül gólt lőni, az egymástól legfeljebb másfél méterre levő, két, élére állított tégla közé.) „A Simó-gyerék” mondta érdeklődésemet látva az elnök „egészen ügyesen mozog ugye?” Odaintettem a srácot, megkérdeztem, nincs-e kedve valamelyik városi csapatban focizná? „A bácsi a Fraditól van?”: csillogott a szeme és áhítattal nézett rám. Ha nagycsapatba nem is, de a D.-i Kinizsi úttörőcsapatába sikerült bevinnen — sportkollégiumban helyezték el. A történet szép, különösen így. De ha minden vidéki utamon fölfedeztem volna egy-két tehetséget, akkor is csak néhány fiatalt juttattam volna szervezett sportolási lehetőséghez, néhányat abból a sok százezerből, aki tanyákon, kis faluban élve, legfeljebb az árokpartá fejelőmeccsek. vagy a szénakazalban Végigküzdött bdrkozócsaták hőse lehet". Államunk, társadalmi szerveink rengeteget tettek a sport közflcinccsé tételéért, pénzt, energiát, nem kímélve építették, szerveztek. • Tevékenységűik azonban nem nagyon jutott tovább a nagyobb települések határain — a sport áldásaiból csak keveset sikerült eljuttatniuk a vidéki igazi vidékiéihez. Nemiég Párizsban egy odaszármazott brazil edzővel beszélgettem a futball-ország kiapadhatatlan tehetségtartalékáról. Legtöbbször a Copacobaná bokáig süppedő homokjában naphosszat focizó srácokat emlegetjük, ez azonban csalk amolyan jelkép. A nagycsapatok külön „felfedezőket” tartanak, akik. „fejpónzt” kapnak minden új tehetségért ... Vajon a magyar sport illetékesei hányszor ültek be a hivatali Volgába ilyen felfedező szándékkal, hány kis falu, tanyaközpont iskolájának tornaóráit látogatták meg? Szinte hallom a kételkedőket, „na jó, jó, felfedezzük, és akkor mi van? Nem építhetünk a kedvéért úszodát, atlétikai stadiont, teniszpályát, vagy rugófalat a tyúkól mellé! Elég csalk annyi, hogy a szülei ne engedjék el és már a legközelebbi kisvárosig sem tudjuk elvinni .. Ez az, ami nem igaz. Mármint az utóbbi állítás: száz szülőből száznak el lehet magyarázni, hogy mi áll érdekében a gyermekének. A falusi életmód nem kedvez túlzottan a sport-testalkat kialakulásának, ez >tény. A korán kezdett, nehéz fizikai munka elgörcsösíti az izmokat, m«rev8 nehézkes mozgást eredményez. Éppen ezért, még az általános iskolás, a még erősen fejlődésben levő, hajlékony alkatú gyerekek között kellene körülnézni: nincs-e közöttük a jövő nagy reménysége. Falun rendkívül kevés a testnevelésben jártas pedagógus — legtöbb helyen a tornaórákat szabad futkározás- sal helyettesítik — így kizárólag a tanítókra nem bízhatjuk a tehetségek felfedezését. Ez csak szervezett, széles körű akció eredménye lehet, egy olyan munkáé, mely csak hosszú évek után hozhat eredményekef. Nem ártana mielőbb hozzákezdeni. ... Puskás Árpád
