Békés Megyei Népújság, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-10 / 238. szám

M1M | Űj seprő,.,

I | rr » w f f it ] , /

Időjárás es szulefes

1969. szeptemberének végén Göteborgnál hatalmas vihar őstJárniuk..!

A fehérköpenyes fodrászlány ujjai varázslatos ügyességgel kezelték az éles pengét. A székben ülő fiatalember látható élvezettel tűrte a szakavatott simogatást. Lemosás, pár csepp kölni, s egy halk kérdés...

— Igen, kérek egy fejmosást — hangzott a válasz.

A két kancsó már oda volt készítve, egyik gőzölgött. Shamponozás, vízvegyítés a kellő hőfokra, öblítés; közben a tanulólánynak pár magyarázó szó, majd egy érdeklődő felé; — Még három vendégem van, tessék talán helyet foglalni. Közben az egyik kolléga is kérdezett valamit: arra is válaszolt.

A kancső ismét a magasba lendült, hogy a maradékhabot is eltávolítsa. S ekkor felhangzott az immár klasszikussá vált Foxi Maxi csatakiáltás: jauuúh... !; de most már nem a kancsó gőzölgött, hanem a vendég feje.

De azért nagyobb baj nem történt, egyrészt a víz sem volt olyan kibírhatatlan forró, másrészt a fodrászlány igen csinos volt.

És hát, elvégre férfiak vagyunk.

SGY

Gyula legfiatalabb üzeméneik,

a telefongyárnak fiatal a KISZ- szervezete is: alakuló-taggyűlésüket az idén márciusban tartották. Az azóta eltelt rövid idő alatt azonban már átlagon felüli eredményekkel, megvalósított ötletekkel is büszkélkedhetnek.

— Az első hónapok lelkesedése alapján — kezdi időrendi sorrendben Dobos Ferencné alapszervi titkár, aki két vezetőségi taggal, Szilágyi Évával és Vígh Katalinnal együtt vállalkozott a „rögtönzött beszámolóra” — használták ránk az ismert közmondást: „Űj

seprő jól seper”. Szeretnénk, ha ez a jó vélemény nemcsak a kezdeti időszakra korlátozódna.

— Ha valahol, akkor nálunk igazán aktuális a Központi Bizottság nőkre és fiatalokra vonatkozó februári határozata. Dolgozóink 80 százaléka nő, az 50 KISZ-korosztályú fiatal közül 34 tagja KlSZ-alap- szervezetünknek. Tagjaink 80 százaléka vett részt az április 12-i kommunista vasárnapon; 1300 forintot fizettünk be ennek nyomán a vietnami csekkszámlára.

— Szervezeti ,,hovatartozásunk” az első időszakban nem volt egészen tisztázott. Területileg ugyanis a városi KISZ- bizottság alá tartozunk, de ezer szál fűz bennünket a budapesti anyavállalathoz is. KlSZ-veze- tőink például az idén nyáron Soltvadkerten, a telefongyár vezetőképző-táborozásán vettek részt. A budapesti és a három vidéki gyár KISZ-titkárai egyébként negyedévenként a „Kooperációs Tanács” ülésein beszélik meg aktuális problémáikat. Természetesen itthoni munkánknak alfája és ómegája az üzem tevékenysége. A radarcsoport például az üzem rendjére, tisztaságára ügyel, a KISZ is hirdetett termelési versenyt (az első helyezettet üdülőtáborba küldtük) és az üzemen belül jelenik meg időnként az úgynevezett szakmai keresztrejtvény, melyet a vezetőségi tagok állítanak össze.

— Eléggé gyakran lehet hallani olyan úttörő—KISZ-kap- csolatokról, ahol egy-egy úttörőcsapat megkeres egy KISZ- szervezetet. Nálunk mindez fordítva történt: mi vállaltuk el a 3-as számú iskola V—VIII. osztályos úttörőinék patronálását. Ennek keretében többek 3 között gyárlátogatást is szer- 5 veztünk a gyerekeknek. Érdé- • kés még az a háromhónapos 5

tanfolyam is, me.iy arra ad - romoita a svéd partokat. A vihar megzavarta a lakosság életét és

választ, hogy az üzemben ki, mit, miért csinál. Nálunk * ugyanis a munka nem követel ■ különösebb szakértelmet; az 3 eredményes tevékenységhez el- 5 sősorban könnyű kéz és tűre- • lem szükséges. Napjainkban 3 azonban már a legegyszerűbb 3 munkás sem nélkülözhet bizo- 5 nyos alapvető szakmai ismere- ■ teket. i

A három vezetőségi taggal a ■ beszélgetés ezzel még nem ért 3 véget. Szó volt nehézségekről, § problémákról, hiányosságokról, • is. Helyiség kellene a klubélet ; nem a fájós fogam! kialakításához, javítani kell a 3 szociális ellátottság színvonalát 3 (jelenleg például nincs üzemi • étkeztetés) és a fiatalok köz- 3 életi aktivitása is hagy még 3 bőven kívánnivalókat. Minden- 5 esetre a telefongyári KISZ-esek ; túljutottak a kezdet nehézsége- ; in és eddigi eredményeik alap- 3 ján joggal feltételezhetjük, 3 hogy a megnöveikedett felada- 3 tok megoldásánál sem valla- 3 nak majd szégyent.

munkáját is. A halászhajók napokon keresztül nem tudtak kimenni a tengerre, szünetelt a villanyvilágítás is, minthogy a vihar megrongálta a villanyoszl opokat.

Az eredmény: kilenc hónap után a születések száma ezen a vidéken 56 százalékkal emelkedett.

Fogorvosnál

— Hé! Mit csinál! — üvölt fel a

páciens. — Hisz, amit kihúzott, az

— Nyugalom —

— Arra is sor kerül.

ólt a doktor.

Tiltakozás

James Grady és felesége Mary, elhatározták, hogy ötvenszei fognak összeházasodni és elválni az Egyesült Államok 50 államában. A Grady-házaspár így kíván tiltakozni az Egyesült Államok túlságosan is liberális házassági törvényhozása eilen.

ŐSRÉGI MEZBEN

És ez — visszatérve a köz- | mondásra — azt jelenti majd,

Artur Brown brit dalénekest, akit az „underground” zene felülmúlhatatlan, egyedülálló, vérbeli képviselőjének tartanak, nemrég letartóztatták a palermói popzenei fesztiválon, mivel ádámkosztümben táncolt.

Amikor felment a színpadra, még rajta volt

nadrágja,

hogy a seprő már nemcsak új ; amelytől azonban igen gyorsan megszabadult. A tapsok, melykorában seper jól...

Róta László

lyel megjelenését fogadták, egyetlen hatalmas üvöltésbe csapott át. A nézők a dalénekest cipőikkel megdobálták.

Kezdősebesség

A futurológusok világszerte számok millióit táplálják az elektronikus számítógépekbe, s a gépmonstrumok — száguldó sebességei dolgozva fel a szám- özönt —, mind határozattabb képet rajzolnák élénk a következő ezredévről. Valójában a híd, amely napjainkat az ezredév váltástól elválasztja, sokkal rövidebb, mint ahogyan azt általában érzékeljük. Ma már nemcsak a futurológia jövőt fürkésző tekintete pásztázza végig a 2000-rel kezdődő éveket, de egész sor közvetlen kontaktus is egybekapcsolja jelenünket ezzel a korántsem oly távoli jövővel.

Hadd utaljunk ezúttal csupán egyetlen ilyen közvetlen összefüggésre; arra, hogy az iskolapadokból kilépő és mun- kábaálló nemzedék immár a következő ezredév szakmunkása és mérnöke, pedagógusa és orvosa lesz. Valóban: amiVakáció — a pokol után

— Hónapok teltek el úgy, hogy vietnamit sem láttam, csak mondták, hogy arra vannak és én szorgalmasan tüzeltem. Aztán megsebesültem. Valahonnan, a dzsungel kellős közepéből közénk vágtak egy gránátot. Kórházba kerültem. Amit bent, a fickók meséltek, az volt a harmadik. Nem vagyok különösebben érzelgős, azelőtt csak a nőügyeimnél vettem tudomásul, hogy bennem is van valami, amit a szakértők léleknek neveznek. „Semleges” témában ott, a kórházban fedeztem fel először: mintha hangyák mászkáltak volna a gerincemen, úgy hallgattam a jó tengerészgyalogos-történeteket.

Összeférceltek, visszavittek. Sebesülési érmem volt, meg gondolom, a „lelkizésemet” is leírták közben — előléptettek. Kaptam két hét szabadságot. Otthon egyfolytában én voltam a család hőse. Az agyamra ment. Egyszerűen nem hagyták, hogy elmondjam, mi is ez a háború odalent: anyám az egyenruhás eleganciámon őrjöngött, apám okkal — ok nélkül a kezemet szorongatta, (megnyeritek a háborút, az amerikai katonát nem lehet legyőzni, mi is így csináltuk Normandiában...”), a húgaim bulikba hurcoltak, és addig nem nyugodtak, amíg he nem mutattak minden barátnőjüknek.

Öregkatona voltam már, amikor megöltem a második embert. Egy asszonyt. Elfoglaltunk egy „harcászatilag rendkívül fontos pontot”, négy házat egy domb tetején. Én dobtam kézigránátot az egyikre. A halott asszony a küszöbön feküdt, a háta mögött egy fél tányér rizs és egy félig összefércélt bambuszkalap. Amikor megláttam, zokogni kezdtem, úgy, hogy rángatózva összestem. A fiúk — kettő közülük velem járt az egyetemre — azt hitték, bediliz- tem. Hátravittek, és egy orvos-őrnagy két napon keresztül faggatott a komplexusaimról, meg ar- íxS .hogy gyerekkoromban nem voltak-e nyomasztó álmaim. Megint kórház, de most hasonszőrűek között: egytől egyig szimulánsok, idegbetegek, gyengeelméjűek, terheltek. Még az orvosok is utáltak bennünket. Menetrendszerű pontossággal vágták belénk a nyugtató injekciókat, és tudom, hogy legszívesebben végigciá- nozták volta a kórtermet. „Nem vagytok amerikaiak ...” ez volt a legenyhébb jelző, amit a fejünkhöz vágtak.

Mint végképp reménytelent, a kórház után a szanitécekhez tettek. Hat hónapig hordtam a tűzból a sebesülteket és kötöztem őket, — humán lény lettem, áld. megpróbálta ellensúlyozni valahogy a háborút.

Leszereltek és én ajándékként európai körutat kaptam a családomtól. A zsebemben kimeríthetetlen úti-csekk; Párizs, Róma, Brüsszel, Madrid —, ha akarom, Európa minden szépsége, a dollárjaimért — az apám dollárjaiért —, a lábaim előtt hever. Mégse megy. Ügy érzem, utálnak az emberek. Rám van írva, az arcomon, a pillantásomban, vagy a mozdulataimban, valahol benne kell, hogy legyen: gyilkoltam, Vietnamból jövök. Tegnap este a Pigalle-on felszedtem egy olcsó lányt. Feljött velem, megitta a whisky-met, 6zívta a cigarettámat, csókolózott velem. Aztán magam se tudom miért, mondtam neki két mondatot a „háborúmról”. • Elment. Nem tudom miért, pedig biztos kellett volna neki a pénzem. Leprás vagyak. Gyilkos, travel- lers-csekkel...

... A Chat Bleau teraszán, Párizsban, a világ legbékésebb nyári kánikulájában elbeszélgetett vele Robert Bray 24 éves fiatalember, kedvetlen volt. Elmondott egy háborút és láttam rajta, hogy tőlem várja a felmentést lelkiismeretének vádjai alól. S talán másoktól is, akiknek történetét elmesélte. De várhat-e valaha is felmentésre?

P. L. T.

kor a műhelyajtóban vagy a kórházi kórteremben feltűnik a fiatalember, vagy leány, akiben új munkatársunkat köszöntjük, nem árt erre a talán elvontnak, filiozófikusnak tűnő, valójában roppant konzekvenciákat hordozó összefüggésekre is gondolnunk.

Az első és legfontosabb logikai következtetés, amely a következő ezredév leendő szakgárdájának fogadásával kapcsolatos: a szakmai igényesség. Talán bizonyítani sem kell, hogy ezeknek a fiataloknak* akár az általános iskolából, akár az egyetemeik padjaiból érkeznek, minőségileg más szak-1 mai feladatokra kell felkészül- niök, mint annak idején apáiknak. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy — a gyorsuló idő követelményeivel összefüggésben —, az ő ismeretszerzési, gyakorlati és végül teljes értékű szakemberré válási idejük relatíve kevesebb, mint az előző nemzedéké, abban a-, értelemben legalábbis, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb, nem iskolásán értelmezett tananyaggal kell viszonylag gyorsan megbirkózniok. Igaz, ehhez a korábbinál jobb alapokkal is rendelkeznek; az iskolában sókkal több ismeretet gyűjt hettek, mint apáik, ám ez természetesen nem pótolja a minden munkábalépő nemzedék számára kötelező munkahelyi tanulást, a munkahely által kölcsönzött kezdősebességet.

Mindez elegendő ok arra, hogy a fiatalokat fogadó felnőttek felelősségét húzzuk alá. Ebben természetesen még nincs semmi új; az idősebb nemzedék mindig felelős volt a fiatalokért, mindig vállán nyugodott ez a gond. az őt váltó generációért érzett szeretetteljes aggodalom. Mégis, korunkban, ebben a társadalmi és a technikai forradalmak roppant változásaival terhes korban, sajátos színezetet kap ez a felelősség.

Az elvont fejtegetések helyett a felelősség e hangsúlyváltozásainak néhány gyakorlati összefüggésére utalunk. A fiatalok fogadásakor és a szakmai ismeretek átadásakor aligha alkalmazható például a jólismert „bezzeg az én időmben” kezdetű módszer. Korántsem úgy értjük ezt, mintha az apák nemzedékének fájdalmasan korlátozott lehetőségei, keserű emlékei ne lehetnének tanulságosak; csupán azt húzzuk alá, hogy a most munkábalépő fiatalok szükségképp, törvényszerűen mai mértékkel mérnek, saját koruk ismereteihez és igényeihez igazodnak, nevelőiknek pedig még őket is megelőzve a jövő — igen, a következő ezredév — mércéjét alkalmazva kell közelíteni hozzájuk.

Mindez nemcsak, sőt nem is elsősorban a szakmai ismeretek átadására vonatkozik. Sokkal fontosabb ennél az a morális aranyalap, amit a pályakezdő fiataloknak a munkahely köznapi atmoszférájában átadhatunk. Azt is mondhatnék: a munkahelyek mai valósága, morális szintje a jövővel, a jövő igényességével szembesítő- dik, amikor a fiatalok a felnőtté válás útján e munkahelyek küszöbét átlépik.

Egyre élénkebbé váló közéleti vitatéma az ifjúság; sok végletes nézet ütközik itt. Köztudomású, hogy vannak, akik az ifjúsági építőtáborok ásóval énekelve menetelő idillikus tablóját általánosítják, mások pedig az ifjúkori bűnözők; a feltűnésre vadászó hippik és galerik kétségkívül maroknyi csoportjából vonnak le túlzó következtetéseket. A valóság természetesen középütt van; az ifjúság egészében nem jó és nem rossz, aminthogy ilyen sommás címke — jóllehet, az idősebb nemzedékek mindig éltek az efféle összegezett ítéletekkel —* sosem fedheti a valóságot. Annyi azonban bizonyos, hogy ezeket a fiatalokat a mi korunk, a mi társadalmi valóságunk nevelte, és magatartásukban, gondolkodásmódjukban kétségkívül van egész sor sajátos vonás. Általában kritikus szelleműek, a tekintélyt az értékkel párhuzamosan tisztelik, szókimondóak, nyíltak. Nevelésüknek, munkahelyi fogadtatásuknak is e tulajdonságokhoz kell igazodni. Nyílt szó, egyértelmű, bíráló szellem, tiszta munkahelyi közélet — ez neveli elsősorban az új nemzedéket!

Tábori András