Békés Megyei Népújság, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
KÖR ŐS TAJ Amina ma nem mosolygott barátaimra a tőle megszokott kedvességgel. Letette elénk a tálcát, a négy csészével, és homlokát ráncolva elfordult. Arca nyugtalan volt. Tudta, hogy határoztunk. Feleségem kiesd, gyermekien kerek arcáról mindent leolvastam. Elénk téve a teát, hideg pillantást vetett rám, aztán sietve kiment, vünkön töprengtem. Ügy látszott, valamennyi apróságot megvitattuk, felkészültünk minden eshetőségre. Az addig kapott leckék nem vesztek el nyomtalanul. Megbeszéltünk mindent, ami a sztrájk alatt történhet, és akadályozhat bennünket. Amikor kimentünk a szobából, és én egy mellényben lementem a lépcsőn barátaim után, megkat kettesével átugorva az utcasarkon várakozó barátaimhoz siettem, nem gondoltam, hogy Amina valóban megtartja szavát, magával viszi a gyermekeket, s hogy amikor visszatérek, nem találom őket se otthon, se az anyjánál. Ezek az emlékek egymást kergetve vonultak végig emlékezetemben, amikor a Karmuz börtön cellájában AMINA Mohamed Szidki egyiptomi író elbeszélése esak mintákkal díszített zöld katonaruhája villant meg az ajtóban. Tudtam, hogy egyik barátom sem érti, miért barátságtalan Amina. Vagy ha mégis érti, bizonyára azt gondolja, hogy azért haragszik, mert határozatot hoztunk. Am én tudtam, hogy a dolog nem így van. Amina nemcsak haragos és szomorú. Nagyon izgatott, sőt fél. Tisztában volt, mit jelent ez a határozat nekem, r.eki és gyermekeinknek. Rettegett a házkutatástól. Viharos házaséletünk alatt, a sztrájkok idején, Amina nemegyszer átélte velem az élet minden megpróbáltatását. Több gyárban dolgoztam, résztvettem sok sztrájkban. Ha győztünk, napi keresetem emelkedett néhány garassal, ellenben, ha sztrájkunk kudarcba fulladt, elbocsátottak, és minden egyes napért megbírságoltak. Amina jól tudta, ha döntöttünk, ez azt jelenti, hogy a hét végére elfogy a pénzünk, és zálogba kell adnunk mindent. Oszmán pék és Taha fűszeres majd nap, mint nap követeli a pénzt. Aztán pedig, ahogy történni szokott, hosszú szóváltásunk után átkozni kezdi életét, házasságát, a gyárat, a munkásokat, a szakszervezetet, a szülőanyját és apját, aki férjhez adta. Elátkoz mindent a világon, legutoljára engem is. és keservesen sír vigasztalan sorsán. Azután batyuba köti kis holmiját, kézen fogja gyermekeinket — Talaatot, Szabrit és Dzsalalt — és sértetten, megbántottan anyjához vonul. Az megfogja arcát erős kezével, meg- paskolja és reggeltől estig elhalmozza szemrehányásaival: „Bánatom te, boldogtalanságom, te! Miért nem mentél férjhez unokaöcsémhez, Ramadánhoz? Kellett neked ez a csavargó? Most hát szenvedj... Ó, istenem, mikor lesz ennek vége!...” Ezt tudta, ettől félt Amina. S már az a gondolat, hogy ismét munka nélkül maradok, rettegéssel töltötte el. Mialatt hatan négy csészéből sorjában ittuk a teát, szüntelenül kidolgozott térhallottam Amina hangját. Halkan szólított: — Halil! Ne menj el! Azt gondoltam, hogy most mindjárt elmondja, miért volt olyan rosszkedvű teázás közben. Átöleltem, és vártam,'hogy válaszul rámmosolyog, mint azelőtt De ő így szólt: — Elegem volt a szenvedésből, Halil. Nem bárom tovább, nem bírom. Legjobb lesz, ha elmegyek gyermekeimmel, de nem az anyámhoz. Valahogy majd csak megélek. Szolgálni fogok... — És elmosolyodott. Volt valami a szemében, ami ifjúságunk boldog napjaira emlékeztetett, de furcsán hideg csillogása nyomorúságos életünkről beszélt. Ez a tekintet most azt mondta: nem, nem. Amina nem teszi ezt, ő szeret téged, hisz benned, és tudja, hogy mindig úgy cselekszel, ahogy szükséges. , E pillanatban eszembe jutott a múltunk. Emlékeztem szerelmünk kezdetére, amikor rézöntődében dolgoztam, és egy kis padlásszobában laktam, amelyet a szüleitől béreltem ki. Emlékeztem, hogy várt rám, amikor elbocsátottak az üzemből, és a kórházban feküdtem mert elkapott a gép. Anyja ellenezte a házasságunkat szerette volna, ha unokaöccséhez, Raman- dához megy férjhez. Szívósan kuporgattam kiváltására a pénzt — húsz fontot — félretéve keresetem egy részét, és eladva anyám régi bútorát. Aztán összeházasodtunk, s néhány hónapig teljes boldogságban éltünk, noha a pénzünk hét végére mindig elfogyott. Eszembe jutottak az átélt napok, anyám halála, első gyermekünk, Talaat születése, akit csak akkor láthattam, amikor kiszabadultam a börtönből, betegségem, amikor Amina mindenünket eladott, a múlt heti szóváltásunk azért, mert Umm Mahmud anyó valami szert adott neki, hogy ne legyen több gyereke. Mindez villámgyorsan elsuhant lelki szemeim előtt. Igyekeztem vidám arcot vágni, és így szóltam: — Szégyelld magad, Amina. Miért beszélsz így? Légy erős. Te mindig segítségemre voltál. Hát nem hiszel már a jövőnkben? Légy okos. És amikor a lépcsőfokoültem, és a vasrácsos ablakra szegeztem tekintetemet. A sarokban társaim, Aziz és Dzsamal aludtak. Az ablak előtt az őrök kimért léptei kopogtak, a Szaad utca sarkáról pedig Szaljamnák, a makaróniárusnak hangja hallatszott, aki rézkanállal ütögette tálcája szélét, és teli torokból harsogta: „makarónit, makarónit!” A sűrű vasrácson át láttam, hogy a Nila utca fokozatosan megtelt a szomszédos mellékutcákból özönlő makaróniárusnák hangja ködben a gyárba siettek. A társaság öt követelésünk közül hármat elfogadott, de engem és két társamat börtönbe csukott. Először csak a munkások lábait láttam. Ezer meg ezer láb szelte át a Karmuz utcát. Csakhamar a kezek is előtűntek, majd a vállak, a fejek, és az arcok, csaknem mind ismerősek. Siettek a munkapadjukhoz, a gyárba, mely a börtön mellett volt. A bejáratnál katonáik álltak, A munkások hangja egyre erősebben csengett. Ügy tűnt nekem, hogy a gyár hatalmas kapuja óriási, iszonyatos torok, mely mohón elnyel, s elemészt mindenkit, aki feléje megy. Szívem összeszorult, amikor arra gondoltam, hogy társaim a munkapadnál dolgoznak, mi pedig hárman itt kuporgunk a rács mögött. Keserű mosollyal gondoltam Aminára: ..Először történt, hogy nem látogattál meg. Ki mosolyog rám kedves tekintetével, ki integet nekem? Először történt, hogy nem vagy itt, Amina.” Soha nem hittem volna, hogy megharagszik, elfeledkezik rólam, hogy elhagyja ereje és türelme. Hisz mindig mosolyogva viselte a nehéz napok gondjait, és velem együtt ábrándozott a boldogabb jövőről. Szomorúság, keserűség fogott el. Éreztem, hogy torkom ösz- szeszorul, de rögtön legyőztem gyengeségemet. Fejemet lehajtva, a földön szunnyadó társaimra néztem és... hirtelen meghallottam Amina hangját, meleg. lágy, drága hangját... Hófehér, karcsú keze kis csomagot nyújtott be a rácson, szeme édesen mosolygott rám, mint hosszú elválás után, és félénk mosoly csillogott benne, mintha bocsánatot kérne. — Csókollak, Halil! Megremegtem a gyönyörűségtől. Izgatottan elkaptam benyújtott kezét, és éreztem puha újjai melegét. Gyönyörködtem kerek, gyermekien kicsi arcán, és hálás, szerető tekintetet vetettem rá. Ügy vettem el kezéből a csomagot, mint a gyermek az új játékszert. S amikor kibontottam, két lepényt, olajbogyót, cigarettát és halvát találtam benne. Mint mindig, most is tahini halvát és olajbogyót hozott nekem a börtönbe... Várady László fordítása Póka György Virágok Elégedetlen tűnődő Havasi Gizella Önnéző tükrödből csikó tavaszok pucér nyarak tűnt ifjúságod faháncs lobogását szemedre mossák. Zárt csönd őröl és szürke tűnődések. A csontig cserző deres elmúlás ezután mellédszegődő kóbor eb lesz... De horzsolt szavú szádban az igazság mint reggeli kertekben virág-máglya lobog. Százhetven művész - háromszáz alkotása évfordulójára képzőművészeti és iparművészeti pályázatot hirdetett. A pályázat anyagából — 170 művész 300 alkotásából — a Nemzeti Galériában kiállítást ren----------------------------—■ “*• ■ j^scjuu a> iiujjuu uaiuií! b átor amerikai megkerülte a Holdat” című festménye. (MTI-fotó: Keleti Éva felvétele—KS)
