Békés Megyei Népújság, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
alkotójától függetlenül az emberiség közkincse lesz, amikor már alkotója a szemlélő számára egy név marad, — s a mű világít állócsillagként s közöl jelzéseket, érzelmeket akár egy szál virágról akár emberekről, állatokról, s együtt az egész világegyetemről. Az értékelést tehát elvégzi majd az idő, s a hoz_ záértő tudósok, műtörténé- * II. » Elhangzott 1970. július 4-én a II. Kohán-emlékkiállítás megnyitóján Gyulán, az új kiállítócsarnokban. Szürkület. hetjük, hogy Kohán György festőművész hátrahagyott műved a magyar nép, s ezen keresztül az egyetemes emberiség maradandó érté. kei közé tartoznak. Ezek a művek érzésem szerint nem igényelnek sem magyarázatot, sem magyarázkodást. De alkotójukról a művészről és az emberről hadd szóljunk még egy-két szót, talán búcsúzásként, hiszen akik itt összegyűltünk, legtöbbünk ismerte közelről vagy távolról. Beszéljünk még Róla most egy keveset mi, akik Igaz, ezeket mindenki ismeri vagy legalábbis mindenki ismerheti. De ki áll meg mellettük torokszorongató tűnődéssel és ki kiált fel, hogy emberek értelek benneteket. A fájdalmatokat akarom megosztani, és az örömeteket megsokszorozni. Értem a házatokat és a kaputokat. Értem a templomotokat és a fölötte álló éjszakát. És visszaadom Nektek, íme ismerjetek magatokra. Ez ennek az egyedüljáró' embernek a soha ki nem mondott vallomása. Ezért fizetett embertelenül keserves árat, ezért ,lett sokak szemében különccé, érthetetlenné. Ezért égette ön_ magát eleven parázsként, szélnek fordulva. S ezért szerette az éjszaAz Ezüst—Lipták kiállítás részlete. KO ROSTA J KULTURÁLIS MELLÉKLET Tárlatról tárlatra Bőkezűen adott mindent, ami az övé volt* Kedves Vendégek! Az életmű — melynek egy részét itt látjuk —t lezárt. Sem hozzáadni, sem elvenni már nem lehet belőle. Értékelését elvégzi az idő, — amikor a mű lassan szék. De mi — elég sokan tisztelői és műveinek szerelmesei —, akiket még szubjektív szálak kötnék az alkotóhoz, vállalva az elfogultság vádját —, kijelentTétován. tenyerünkben érezzük keze- szorítását, akik még tegnap, tegnapelőtt láttuk elsuhanni kopott felöltőjét, akik nagynéha tanúi voltunk indulatai hullámzásának. Ezeket az indulatokat a szenvtelen ismeretlen is ott érzi műveiben, de nekünk egy-egy képe még ott tükröződik homlokán, benne érezzük egy-egy kézmozdulatában, vállrándításában és időnként felfakadó derűjében is. A művek és alkotójuk bonthatatlan egységet alkotnak, egymásnak tükörképei. Magányos ember, magányos művész volt. Alkatilag is az volt de a körülmények, a közömbösség, meg- nemértés, és ha fáj is kimondani — neki fájt legjobban —. egész életét végigkísérő rosszhiszeműség, melyen csak az utolsó évék enyhítettek, még inkább azzá tette. Magányos művész volt — és milyen ellentmondásnak tűnik az embereik sűrűjében élt. Mint egy huszadik századi Megváltó vette magára az emberiség fájdalmát, s mint ahogy a sírás, az elementárisán feltörő zokogás enyhíti, oldja fél a szorongást, a gyötrelmet, képei megfestésével úgy oldotta fel napról napra saját kínzó szorongásait, kozmikus félelemérzeteit. Magányos ember volt, de ki ismerhette nála jobban embertársai ki sem mondott, meg sem fogalmazott életérzéseit, az éjszaka rettenetéit, s a napfény derűjét. Az élet ős halál mezsgyéjén járt mindig. Egészségesen is, betegen is. Ismerte a koporsó előtt állók kőarcát, lassan omló könnyeit, a göröngy tompa dobogását. És ismerte a gyermek kis kezét, mely anyja mellét keresi, hogy éhét csillapítsa. Ismerte az élet fakadá- sát, a rékkenő nyári aratást, a kenyérteremtés misztériumát. kákát is. Az éjszaka sok- mindent megmutat abból, amit a Nap fénye és melege háttérbe szorít. Ki nem ismeri a nyár fűszerillatú éjszakáit, a dohányvirág és a pallerviola éjszaka felfakadó kedves illatát? Itt fakadnak fel éjszakánként némely nappali rejtelmek, s aki az élet egészét szeretné megközelíteni — annak ismernie kell az éjszaka hangjait, illatait vétkeit és bocsánatait. Ismernie kell a halványuló csillagokat, s a harmatot, mely végül elhozza a hajnalt, — a feloldozást Kohán György Ismerte a nappalok dübörgését, és az éjszakák szelíd zenéjét. Arcára árkokat vésett a józan hajnal, a poklok bugyrait végigjárva, szíve tiszta maradt. Csak gyermeki tisztaság tud úgy 'örülni egy szál virágnak, ahogy ő hajolt le ahhoz vagy ahogy a törékeny testű bogarat az ujjá- röl elröpítette. Hogy magányos volt-e? Döntsék el azok, akik a magányosság fájdalmából termelt gyöngyszemeket, — alkotásait szemlélik. S ítéljék meg, hogy szerette-e az embereket az a magányos vándor, aki életében keveset kapott —. de olyan bőkezűen adott mindent, ami az övé volt — s aki pihenésre, végső megnyugvásra hazajött, s a szülőföldbe tért vissza. Fogadják szeretettel a kiállítást. Csohány Kálmán Kiss Károly: Voltatok Voltatok s lesztek még hű szeretők, Lesztek majd hajnalok és delelők, És lesztek sohse-volt alkonyotok, Elmúló csillagok, ragyogjatok! Es ti, kik nem vagytok, s szerettetek, Szeretve pokolra vetettetek: Pokolban, csókban az ember elég, Csontja is eltörik, mint a cserép! Elhamvadok majd, de benneteket Erősen ölelnek a hidegek, Jeges-fény világol testeteken. Ragyogni örökös éjjeleken. Mint haló lombok a fa ágain: Ragyogtok, égtek, mint bennem a kín, Mint, aki lobog, mint lobog a láng, Kéken és boldogan, mint a katáng. Lettetek s vagytok még égi jelek, Lobogó csillagok, ti porszemek! Voltatok éltemben, ragyogtatok, S lettetek égi-vad liliomok, Vadrózsák, szegfűk és vadviolák, Holtan is virágzik a sok virág, Holtan is kinyílik minden szirom, S átragyog vakító álmaimon. Mert az ég fekete, messzi bozót, Világít benne még sok régi csók: Csillagok, virágok, alkonyatok, Százezer millió gyertya lobog De őket semmi sem verheti le, Mert ők csak vendégnek jöttek ide. Égeti testüket, égi hideg, Viharok és mérges vadtövisek. Lehullnak szirmaik, s leveleik? Magukat akkor is fölemelik! Ragyognak mindig a lét peremén, S égnek az elmúlás vak mezején. Micsoda virágok, mind ott ragyog, Ontják és vetik a gyöngyharmatot. Ezüst György és Lipták Pál kiállítása Pozsonyban A közelmúltban nyüt meg Ezüst György és Lipták Pál kiállítása Pozsonyban, a „Matica slovenska” képző- művészeti osztályának kiállítás-sorozata keretében. A tárlatot megnyitó Viera Bartkova festőművésznő méltatta a kölcsönös megismerés és találkozás jelentőségét. A kiállítás alkalmával a pozsonyi „Práca” című lap munkatársa, Juraj Fuchs interjút készített Ezüst Györggyel. Az interjút — moiy a lap 1970. június 26-i számában jelent meg — magyar fordításban kulturális mellékletünkben is közreadjuk. „A tavalyi kiállítás után két szlovák származású békéscsabai festő alkotáslait láthatjuk: Ezüst Györgyét és Lipták Pálét, akiknek a képeit a „Matice” képzőmű. veszeti osztálya rendezésében állítják ki Pozsonyban. Viszonzása ez a „Zivot”- csoport kiállításának, mely Békéscsabán volt. A kiállításon megjelent Ezüst György, kit nyilatkozatra kértünk. — Milyen programot, irányzatot képvisel? — Követői vagyunk az alföldi tradíciónak, azoknak a mestereknek nyomdokain lépkedünk, akik ebben a környezetben dolgoztak, természetesen tovább fejlesztjük, új színekkel gazdagítjuk és modernebbül fejezzük ki a témát. A hagyományokból példaként etikai és esztétikai magatartásuk fontos számunkra, Tornyai, Koszta, Rudnay néphez közel álló problémái, hiszen az ő munkásságuk összefonódott a nép gondjával bánatával. — Miiyen technikával dolgozik és mi inspirálja képeit? — Témáim portrék, figurális kompozíciók, tájképek. A nép életével kapcso. latosak. A technika? Nagyon jó, hogy ezt kérdezi, bár a legfontosabb a tartalom. Lipták temperával fest hagyományos módon, bal- ladisztikus hangvétellel én új anyagot használok, fóliákra dolgozom ami új lehetőséget biztosít a táj karakterének, jellegének kifejezésében. Például az aranyfólia színe ábrázolja a napot, az életörömöt, az állandóságot. Közös tulajdonságunk a líra. Liptáké szélsőségesebb, az enyém konstruktívabb a kifejezés érdekében”.
