Békés Megyei Népújság, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
r (Dudás László ráj«a)< O szólított meg mert én sohasem veszem észre az utcán az ismerősöket. Régi rossz szokásom ez, és úgy látszik, most már végigkísér egész életemen. Mosolyogva állt elém a Körúton, és nemcsak kezét nyújtotta üdvözlésre, hanem a száját is — baráti csókra. Vagy nem is barátira?*. Néhány lépés után kiderült, hogy egyikünk sem sL et; belültünk hát a legközelebbi presszóba. Már a feketénket kavargattuk, amikor először mértem végig, fürkésző tekintettel. Szinte nem is változott a hét év alatt, amióta nem láttam. Ott ült velem szemben, üdén, tizennyolcévesen, és a mosolya is olyan volt, mint akkor, a szerelmes légyottok idején. — Mesélj, mi van veled? í— mondtam könnyedén, de magam is éreztem, hogy megremegett a hangom. — Élek — felelte. —• Azazhogy élünk... Mert négy éve férjhez mentemKülönben még mindig ott dolgozom a gyárban. Nekem nem sikerült úgy feltörnöm, mint neked. Enyhe irónia volt a hangjában, én azonban inkább szomorúságot hallottam ki belőle. — Gyerek? — kérdeztem, de most sem bírtam közömbösséget erőltetni magamra. Elkomolyodott. Arca las• san pirosra gyűlt, s mindig csodálkozó, nagy, barna szeme gyanúsan megcsillant. — Nincs — lehelte alig hallhatóan. — Nem is lehet... Tudod... azóta... Szörnyű érzés fogott el. Nem, ez lehetetlen! Jutka, aki úgy szerette a gyerekeket, hogy jövőjét tervezgetve, kettöt-hármat mindig maga köré álmodott — éppen Jutka nem ismerkedhet meg soha az anyaság örömével?... Hiszen ez kegyetlen büntetés — sokkal nagyobb, mint a bűn volt, amit együtt követtünk el annak idején, s amiért most mégis egyedül ő bűnhődik. *♦< Kapcsolatunk nem úgy kezdődött, m!nt a nagy szerelmek szoktak. Inkább csak jó pajtások voltunk, szinte az első naptól kezdve, amikor a gyárba került. Nem valószínű, hogy a közös sors hozott volna ösz- sze bennünket, hiszen csak később tudtuk meg egymásról, hogy érettségi után egyikünket sem vették fel az egyetemre. Addig is eltelt néhány nap, amíg rájöttünk, hogy mindketten egyformán szeretjük az irodalmat és a zenét. Azt hiszem, inkább az első napok tanácstalansága és a társkeresés vezette hozzám. Én nem méregettem végig olyan pimasz, kihívó pillantásokkal, mint a többiek, s úgy látszik, ebből arra következtetett, hogy különb is vagyok nálunk. Pedig dehogyis voltam különb. Két éve dolgoztam köztük, és csaknem minden szokásukat átvettem. Csupán attól a nem egyszer már Ízetlenné fajult kakaskodástól idegenkedtem mindvégig, amellyel a lányokat körülvették. Lehet, hogy Jutkának éppen ez a tartózkodás tetszett bennem? Ki tudja? Azt is nehéz volna ennyi idő múlva kideríteni, hogy én miért vonzódtam kezdettől fogva hozzá. Sohasem tartoztam azok közé, akik a külső után Ítélnek meg valakit, így hát Jutka szépsége sem lehetett túlságosan nagy hatással rám. Valószínűleg a kedvessége fogott meg: az a természetes egyszerűség, amely egész lényéből áradt, s amelyben mégis annyi báj völt. Vonzódásom éppen ezért nem a nőnek szólt, hanem a társnak, akivel megoszthattam gondolataimat, s aki engem is megajándékozott bizalmával. Egyik délután a munka utáni tusolást is elmulasztva siettem a kijárathoz, hogy találkozhassam vele. Nem lepődött meg, csak rám mosolygott, és elém tartotta a tükrét, hogy megláthassam benne az arcomon árulkodó olajfoltot. — Máskor nyugodtan megfürödhetsz — mondta kedvesen. — Inkább én várok majd rád. És meg is várt mindig. Sokat sétáltunk együtt, és még többet beszélgettünk. Egy hónap is eltelt, amíg először megcsókoltam. Aztán eljött az idő, amikor úgy éreztük, hogy nem bírnánk ki egymás nélkül Nemcsak a közös beszélgetések hiányoztak volna, hanem a puszta együttlétek is. Minden gondolatunkkal, minden idegszálunkkal kívántuk egymást, és természetes volt, hogy testileg is egymásra kellett találnunk. Káprázatos napok köszöntöttek ránk. Mindketten vidékiek voltunk; ő ugyanúgy albérletben lakott, mint én. Házigazdám azonban megértő volt: szemet hunyt Jutka látogatásai felett. Kis albérleti szobám valóságos paradicsommá változott, és sohasem hittem volna, hogy ekkora boldogság is érhet valaha. •** Már második hónapos terhes volt, amikor be merte vallani. Közlése úgy felkavart, hogy napokig kóvályogtam tőle. Örömmel ve. gyes kétségek gyötörtek, hiszen szerettem Jutkát, de ugyanakkor már csak néhány hét választott el a bevonulástól. Ha megszületik a gyerek, Jutka itt marad vele egyedül, támasz nélkül — de egyáltalán szabad-e szülnie, amíg albérletben lakik? Nehéz volt a döntés: soksok éjszakát töltöttünk el álmatlanul miatta. Egyikünk sem érzett bűntudatot, ám a felelősség annál nagyobb súllyal nehezedett ránk. Jövőnk bizonytalanságának tudatában jogunk van-e vállalni egy parányi életet, aki semmiről sem tehet, meggondolatlansá. gunk mégis elsősorban őt sújtaná? De jogunk van-e ahhoz is, hogy eldobjuk magunktól, amikor szívünk legmélyén mindketten akartuk? A vívódás felőrölte idegeinket; egymást bántottuk, martuk, pedig jól tudtuk, hogy nincs igazunk: a konfliktus nem bennük, hanem a helyzetünkben rejlik. Végül mégiscsak döntöttünk. Fiatalok vagyunk, előttünk áll még az élet — a könnyebbik megoldást kell választanunk. Jutkát a műtéi után nem láttam többé mosolyogni. Továbbra is ragaszkodtunk egymáshoz, de a régi harmónia már nem tért visz- sza. Kapcsolatunkon csúnya heg éktelenkedett. Valamilyen apróságon vesztünk össze, éppen a bevonulásom előtti napon. Nem is összeveszés volt ez, inkább csak afféle indulat- kitörés, ami teljesen érthető volt a mi helyzetünkben. összeszólalkoztunk már máskor is, keményebben, kegyetlenebbiil is, mint akkor, de egy-két nap múlva lecsillapodtunk, s hideg, józan fejjel újra és újra úgy láttuk: társaknak születtünk, és szükségünk van egymásra. Bizonyára akkor is kibékültünk volna, ám másnap bevonultam, s a katonaélet első kemény hónapjai alatt valahogy fanyarabb, önállóbb lettem — elidegenedtem nemcsak Jutkától, de régi önmagámtól is. Ügy tűnt, mégiscsak egyetlen nőhöz ragaszkodom igazán: az anyámhoz. Ha néha-néha szabadságot kaptam, inkább vidéken élő szüléimét látogattam meg, mint a gyárat, a volt munkatársakat. Jutka leveleire mind később és egyre felszínesebb udvariassággal válaszoltam — míg végül nem is írt többé. Közben sikerült bejutnom az egyetemre, és írásaim egyre gyakrabban láttak napvilágot különböző lapokban, fblyóiratokban. Jutka többször is találkozhatott a nevemmel — ezt nevezte ironikusan „feltörésnek” —, dé büszkesége, úgy látszik, nem engedte, hogy érdeklődjön utánam. Mire leszereltem, már nyitva állt előttem az újságírói pálya — a gyár végképp múlttá vált számomra, Jutkáról hét évig nem hallottam. »*• A preszó halk zsongása nem jutott ej tudatunkig. Gondolatban mindketten messze jártunk, s az asztal hűvös márványlapján tétovázó kezünk egy pillanatra ismét összeért. —■ Beszélj te is magadról — törte meg a hosszú csendet. — Veled sokkal érdekesebb dolgok történhettek.* Zavartan dadogtam valamit a munkámról, meg arról, hogy közben én is megnősültem. S hogy ritkán van csak szabad időm, de én szeretem ezt az életet, a hivatásomat, amelyre mindig vágytam... Egyről azonban hallgatom — igaz, ő sem kérdezett róla. De más körülmények között elsőként dicsekedtem volna vele, hogy két tündérszép kislányom is van... J urán István Bónus Ütvén: Harangláb Harmat hullását hallani lehet, Zajt csap minden sóhajtás, lehelet S halk selyemként suhognak az árnyak: Oly csönd van felénk Így vasárnap. Hangyák a földön, fecskék az égen Sütkéreznek délelőtti fényben. Hallgat a por, a virág és a fa Ha megszólal a harangláb szava. Száll, úszik, leng, mint ezüst pókfonál És észrevétlen szívembe talál. És szivem is cseng nem kong üresen, A harang szava csodát tesz velem. Levetek minden gondot, bánatot, Sok múló évem amit rám adott. Érzem a nagy mindenség rokonom S felé táróm barázdás homlokom. Cseng a harang és halk visszhangot ver. Megáll, tűnődik rajta az ember, S mit temetve hordoz önmagába’ Föltárnád a jó utáni vágya. Észébe jut sok rossz szó, könny, bánat... Amit vétett másnak, önmagának; Ha meghallja a harangláb szavát Elgondolkodik, — szégyellt magát. Kicsiny harangláb, magányos, árva Csilingel a néma határba’ Felfigyel rá az otthon, a család, Hallgatja, mint a béke dallamát. ÚJ KÖNVV: Niguel Angel Asturias: A kineses úrti A guatemalai író, Miguel Angel Asturias neve nem ismeretlen a magyar olvasók előtt. A nálunk is megjeleni Elnök úr c. műve hozta meg számára a világhírt, s 1967-ben nevét már az irodalmi Nobel-díjasok között olvashatjuk. Az Európa Könyvkiadónál A kincses úrti címmel most megjelent könyve az író újabb regénytermésének egyik nagy sikerű darabja. A Kincses úrti története eltér a megszokott történetektől, az Európában otthonos regényformától. Varázslás, szimboliumok. szürrealista költészet, álom és valóság szüntelen ötvözése, mely végül is egy lélek történetét adja. Annak az embernek a történetét, akinek környezete, a nép, a történelem, a táj és a kultúra kellett ahhoz, hogy az a küFal-örzsek Valéria texhlképe lönleges érzékeny gyerrfték, akit Kincses úrfinak ismerünk meg, végül költő legyen, s költőként beszélje el emlékeit, s mindazt, ami egyéniségét kialakította. Valóság és képzelet szüntelen kölcsönhatásának költőd játéka ez a regény. A valóságé, mely magával hozza a képzeletet. Elég egy ódon kúria egyetlen falmaradványa, egy különösen érzékeny gyermeklélekben a képzelet társí tások egész bonyolult rendszerét hozza létre. Az olvasó belefeledkezik ebbe az álom-valóság játékba, elringatózik azon a végtelen tengeren, ahol a Kincses urfi ,meg Bernardo ifjú úr és Joper ifjú úr — Kincses úrfi barátai — a furcsa, süket plébánossal kergetik a kísérteties kalózhajót. Pár sorban nehéz, s nem is lehet elmondani a regény tartalmát. A melyebb megértéshez felkelti az érdeklődést minden bizonnyal Guatemala iránt, s csábít a gyarmati időkben nagy szerepet játszó kalózok életének megismerésére is, akik válságos háborút vívtak a gyarmaton élő kreoj családokkal. A regénybeli „Kincses család” egy olyan típusú guatemalai család emlékét őrzi, aki függetlenítette magát a megszervezett gyarmati hatalmi rendszerből, csak önön törvényeinek engedelmeskedett, és megtagadta a központi, szervezett hatalom vallási tükörképét is. A család utolsó sarja, az álmodozásra és képzelgésre hajlamos gyerek egy roskadozó, elhagyott verandán, egy öreg indián halász elbeszélései alapján újraálmodja elődeinek életét. Baukó Dóra
