Békés Megyei Népújság, 1970. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-31 / 126. szám

TAMA FMS4B0K / V»> ( * % r j/9 ^ (OleeeL a. tuiio j Fővárosunk sok tekintetben már elérte, vagy megközelítette a világvárosi szintet, más dol­gokban még van behozni valója; egy azonban bizonyos, hogy az 1 főne eső vicc-termés terén min­denkit fölényesen verünk. A Régi pesti viccek című, két éve közreadott viccgyűjtemény igy kezdi mondanivalóját: ,,Azt szokták mondani. Pesten min­denből viccet csinálnak”. Két­ségtelen, hogy minden időben a legszomorúbb kö­rülmények között és a legtragi­kusabb eseményekkel kapcso­latban is virágoztak Pesten a viccek. Karinthy Frigyes a Ho­gyan születik a vicc? című kro­kijában felkér egy népszerű és nagy sikerű humoristát, válaszol­jon a címbeli kérdésre. Az ille­tő kifordított tenyérrel tűnődött, végre így szólt: — Sejtelmem sincs róla, uram!... Nézzen rám, humo­rista hírében állok, nos eskü­szöm önnek, soha még viccet nem csináltam, tudomásom szerint, vicc alatt értve azt a bizonyos épkézláb történetet, aminek eleje, közepe és csatta­nója van és, amit ezzel a beve­zető kérdéssel szoktak elmon­dani : „Ezt hallottad már?” ... Nem tudom, ki az az ember, aki ezeket a történeteket szer­keszti. Lehetséges, hogy úgy alakul, mint a népdal, aminek szerzője szintén ismeretlen szo­kott lenni. Rex, azaz Király Dezső, a né­hány éve elhunyt kitűnő humo­rista megkérdezte a disszidálás­ból visszatért (vagyis a pesti humor nyelvén visszidált) isme. rősét. hogy milyennek találja a várost. — Egy fél órája, hogy megér­keztem — mondotta vidáman hunyorítva. — Még nem mond­hatok sokat. De, öregem! Már hallottam négy ilyen viccet!... fim. mm MPÚJSÁCt 1970. MÁJUS 31. S a négy vicc egyike, amit nyilván Rex mesélt neki: Európai kőrútján Budapestre érkezik egy maharadzsa. Igen jól érzi magát, csak egy bánata van. Sehol nem tudják hőn áhí­tott kedvenc hazai ételét elké­szíteni. Mi légyen az? Elefánt­füle, pirított hagymával! — Pesten ez is lesz — mondja a szálló igazgatója és másnap a maharadzsa ámulva látja az ab­lakából, hogy 1 elefántot terel­nek a konyha felé. Az ebédnél ki­derült, hogy mégsem tudták el­készíteni őfelsége kedvenc éte­lét. — De, hisz. kaptak elefán­tot! — így a nagyúr. A konyha- főnök mélabusan feleli: — Ele­fántunk van... Csak hagyma nincsen. S, hogy mennyi-mennyi ilyen és még jobb viccet tud Pest, ar­ra jellemző, hogy a műfajok felsorolása is elég: arisztokrata vicc, skót-vicc, bolond favicc, betű- és abszolút vicc, s örök di_ vat a gyerekszáj. Alábbhagyott viszont az a viccjárvány, amely százával teremtette az így kez­dődő sztorikat: „Két vigéc uta­zik a vonaton”. Az idők válto­zásai ritkították meg az anyós­viccek áradatát. Befejezésül néhány régi vicc; hátha valaki nem ismeri. (Egy újszülöttnek minden vicc új.) Ez például a századforduló szuper­maxi szoknyadivatjáról szól: szamzi.éxlg mb mb m m m m — Meddig illik egy nőnek eső­ben a szoknyáját emelni? — Harmincéves korig. Katona-vicc 15 évvel későbbről: — Mi a különbség a háború és a mozi között? — Semmi: mind a kettőnél hátul vannak a legjobb helyek. Tizenöt évvel később: — Ha folyton csak ráfizet az üzletre akikor hogy tud megél­ni? — Vasárnap zárva tartok! Újabb 15 év elteltével: (a rom­eltakarítás korából): — Képzelje, nem találtam ha­za! — Hogy történhetett? — Ki­hord ták az utcából a törmeléket. Tréfák Az éjszaka kellős közepén iz­galomtól elfúlt hang hívja fel a rendőrséget: Halló, halló, rendőrség? Be­jelentem, hogy holnap reggel, pontosabban hajnali fél hatkor a Bois de Boulogne sétánya mel­lett párbajra kerül sor. Minden­áron meg kell akadályozni! Ez az önök kötelessége! Rendben van uram, rendben. Ne rémüldözzön! Néhány perccel ezelőtt erre vonatkozóan már kaptunk bejelentést — az ellen­féltől. A pap mértékletességről pré­dikál a fiataloknak: Az első szivar hozza magával az első pohár italt, amely a nők­höz vezet... Az egyik serdülő fiú félbeszakítja: Tessék mondani, hol lehet azt a szivart megvenni? *** A tanítónő részletesen ma­gyarázza a gyerekeknek az apály-dagály jelenségét. Az egyik gyerek egyáltalán nem fi­gyel oda, és amikor a tanítónő felszólítja, hogy ismételje el a hallottakat, így szól: — Az egész azért van, hogy a szemben levő oldalon is füröd- hessenek az emberek. Így min­denkire sor kerül. *** Egy önmagával igen elégedett fiatal író egy sajtókonferencia alkalmával felolvassa ,,számos csodáló!” egyikének levelét, amely dicshimnuszt zeng párat­lan tehetségéről, stílusának tisz­taságáról, gondolatainak mélysé­géről, és a megérdemelt dicső­ségről. A hallgatóság teljesen átszellemülten hallgatja. Csupán egy indiszkrét újságíró teszi fel a kérdést: — Aláírás van? — Igen. Szerető anyád. *** Melyik a legszebb francia szó, — kérdezték egy ízben Tristan Bemard-tól. — Sörnör. — Hogy-hogy? — Mert egy napon, amikor azt hittem, hogy valami nagyon súlyos betegségben szenvedek, az orvosom így kiáltott fel: sö- mör! No, érti most már? *** Léon Bloynak az volt a szo­kása. hogy sűrűn kért előleget kiadójától. Egy napon éppen lé­péseket tett ez irányban, amikor a kiadó tréfásan így szólt: — Rendben van. megkapja az előleget, de egy feltétellel: találja ki, melyik szemem van üvegből. — A hal. — válaszol gondol­kodás nélkül Léon Bloy. — Pontosan. De hogy találta el? — A szánalomnak egy szikrá­ját láttam benne felgyűlni. Pályaválasztási tanácsadás egy csendes írójelöltnek A lap múlt vasárnapi számában On az olvasók közvéleményét régóta foglalkoztató, nem kisebb jelentőségű kérdés eldöntését kérte Tanácsainktól, mint hogy az írói vagy a csendes őriilti pá­lyát válassza-e. Szakértőink bevonásával, s megfigyeléseken alapuló, egyáltalán nem tudományos tapasztalataink felhasználásával az alábbi taná­csot adhatjuk. Már a probléma felvetése sem helyes. Nem pedig azért, mert: 1 Túlságosan leszűkíti a választási lehetőségeket, s lebecsüli • Tanácsadónk felkészültségét, amikor csupán arra kér vá­laszt, hogy írónak, vagy csendes őrültnek csapjon-e fel először. A technika' mai fejlettsége mellett & sorrend egyáltalán nem lé­nyeges. Író és csendes őrült egyszerre is lehet bárki. (Bizonyíték erre szakértőnk jelenlegi válasza.) Ám, ha a sorrendhez mindenáron ragaszkodik, tanácsoljuk, hogy legyen előbb író. Ez népgazdasági érdek is, mert írásai alapján gyorsan rá lehet jönni, hogy tulajdonképpen csak csendes őrült. Míg ha sorrendben az utóbbival kezdi, nagy apparátussal és jelen­tős anyagi-ráfordítással is nehéz lesz önben felfedezni az Írót. 2 Írásából megállapítható, hogy ön erősen befolyásolható jel- • lem, aki alapvető kérdések eldöntésében nem tud szabadul­ni a nője hatása alól. Felhívjuk figyelmét, hogy ez a XX. század férfiainak többségére jellemző olyan átmeneti kortünet, amely 80 éves koron túl jelentősen veszít hatásából. Azt a, pár évtizedet pe­dig bírja ki! 3 Miféle rögeszme készteti önt ragaszkodni a megjelölt két • pályához, amikor annyi más lehetőséget kínál az élet? (S ráadásul csendes őrült ezek mellett is lehet!) Javasoljuk, hogy valamilyen vezetői pályát válasszon. Vezetni annyi mindent lehet, pl. rollert, naplót, részeg embert, s mi önt ézek bármelyikére alkalmasnak ítéljük meg múlt heti írása alap­ján. Vagy — ha van Önben áldozatkészség igényesebb pályaválasz­táshoz — legyen olvasó! A Végül megkérdezzük: miért akar ön csendes őrült lenni? **• Ki figyel oda? Ugyanaz hangos változatban — kisebb dü­höngéssel fűszerezve — előbb a szomszédok, később mások figyel­mét is felkeltheti. Még akár az újságban is szerepelhet ezáltal. Esetleg gyakrabban is, mint íróként sikerülne. Reméljük, hogy fenti — minden tudományos alapot nélkülöző — tanácsunkkal elhatározásában továbbra is segítségére lehetünk. Sorstársi üdvözlettel: RENC DE AKFE a csendes őrült írójelöltek pályaválasztási szakértője A legjobb könyv Ezt az anekdotát már több formában hallottuk, minden or­szágban. másképp variálják, de az alábbi változatnál sikerülteb­bet keresve sem találhatnék, mert a történet — akárcsak egy parányi tükörcserép — sokkal nagyobb darab valóságot fog fel és tükröz vissza, mint ahogy a felülete sejteti. Egy New York-i tőzsdeügy­nöknek rendkívül kockázatos, de végül is busásan jövedelme­ző bessz-spekuláció állt a háta mögött. Az idegőrlő hazárdjá­ték izgalmai közepette teljesen megfeledkezett a felesége szüle­tésnapjáról. Harmadik nejét, aki mellesleg megjegyezve hatalmas vagyon várományosa volt. épp egy esztendővel azelőtt vezette oltár elé. Zavarában a titkárnőjéhez for­dult tanácsért. Mit vehetne még gyorsain a feleségének, mielőtt hazaszáguld. — „Egy divatos platina kar­kötőórának biztosan örülne” — indítványozta a titkárnő. Az ügynök sajnálkozva rázta a fejét. — Elkésett ötlet. Azt már ka­rácsonyra megkapta. — Mit szólna egy arany ön­gyújtóhoz? — Ejnye, de bosszantó! ön­gyújtója is van már, hangzott a gondterhes válasz. — Akkor vegyen talán egy könyvet. — Könyvet? s— ismételte ha­bozva a derék spekuláns és szó­rakozottan kinézett az ablakon. Az utca túloldalán égbényúló felhőkarcoló magaslott, a „Ma­nufacturers Trust Company” görög templomstílusban épített bankpalotája. A ház ormán em­bermagasságú betűk hirdették a tömör bölcsességet: „A legjobb könyv ... a betétkönyved!” — Könyvet? Az ördögbe, könyve is van már! A napokban találkoz­tam Stanicli Kázmér- ral, a Filc• és Hónaljvé­dőgyár körzeti megbí­zottjával. Gondterhelt arcáról azonnal láttam, hogy nincs semmi baja, mert szokása szerint őt azok a dolgok nyo­masztják, melyeknek más ember örül. — Szervusz Stanicli! Már megint jól vagy? — köszöntem rá. — Ne is kérdezd! — legyintett a fülével, mert azok közé tarto­zik, akik szükség esetén minden testrészükkel tudnak gesztikulálni. — Jó akkor nem kérdezem — mondtam. Tudtam, hiába beszél­ném le, úgy is folytat­ná. (Egyszer fogadtam vele egy stanicli patto­gatott kukoricába, hogy tíz percig nem állja meg szó nélkül. Már az első félidőben elvesz­tette a fogadást, azzal a felkiáltással, hogy egy hold csöves kukori­Stanicli nem örül. cával sem, engedi ma­gába fojtani a szót.) — Milyen lesz az idei filc­termés? — tértem át egy másik témára, de most is leintett a fülé­vel. — Kit érdekel az, mikor az ember tele van gonddal, bajjal a köz­ségek fejlődése láttán! — Mit? Téged a köz­ségek fejlődése gyötör? — Nézd — kezdte —. Sokfelé megfordulok a hónaljvédő gyár megbí­zásából az alapanyag­gyűjtés miatt. Mindé nütt alkalmam van be­tekinteni a kulisszák mögé is. Ezért mondom, hogy aggasztanak a dol­gok. — De hát milyen dol­gok? Az, hogy új uta­kat, kultúrházakat, ru­házati boltokat építe­nek a falvakban? — Ezeket még elvi­selném valahogy. Mondd már, mit számít az, hogy megszoktam a ré­git. Ha nekik az jó, hát járjanak jobb úton. De azért az én halálomra ne spekuláljon senki...! Én 1965 óta békeharcos vagyok. — Hogy jön ez a köz­ségek fejlesztéséhez? — képedtem el. — Hogyan? Olvasd csak! Irdatlan aktatáskájá­ból a különféle filc- mintadarabok közül elő­húzott egy papírt. „X tanácsülés jegyzőköny­ve" olvastam a felira­ton. Kezembe nyomta és kény szerit ett, hogy az egészet elolvassam. Szó szerint ez állt benne: „Ügy gondolom, öröm tölthet el bennünket, hogy az egész fejlesz­tési feladatok mellett anyagi bázist teremtet­tünk arra, hogy közsé­günkben is megépült és reméljük, hamarosan át­adásra kerül dz új te­metőben a járás leg­korszerűbb ravatalozó­ja, mely úgy építészeti­leg, mint funkciójában hosszú távlatra kielégíti majd az igényeket." Visszaadtam a papírt Staniclinek és részvét­tel néztem rá. — Nem kell azért úgy a szívedre venni — vi­gasztaltam. — Inkább örülj te is, hogy hama­rosan átadják azt a ra­vatalozót. Hiszen ez is a község életéhez tarto­zik. — Életéhez? Röhög­nöm kell... És még örül­jek is?! Nem elég, ha őket tölti el az öröm, hogy új temetőben, új ravatalozóban látnak majd viszont? Ügy hírlik, hogy Sta­nicli azóta messze elke­rüli a nevezett községet. v. d.

Next

/
Oldalképek
Tartalom