Békés Megyei Népújság, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
A létezés módja Ion Vinea novellája Nem ériem ürügy, amivel itt marasztalnak a nővérkék — hazugság, mert nem értem, miért érdekelné valakit is á sorsom. Nine* senkim. És nem érzek semmi fájdalmat Mindenben az ószeres úr keze érződik, aki követ engem Ezt már elmondtam, de most el ismétlem írásban abban a reményben, hogy soraim megfújják a riadót. Az én helyzetemben a legártal- xnasabb dolog a hallgatás. A külváros egyik kerületében laktam, bútorozott szobában. Vidékies csendjét a nap különbőzé óráiban megszakították a különböző szokások, mindegyik saját hangjával növelve az egyhangúságot. Ivlindegyiket ismertem és mindig meghallottam őket. Szegény voltam és tanulékony, a szükség hajnaltól késő éjszakáig az íróasztalomhoz szegezett így aztán a kerület élete családiassá vált számomra, mint egy sokszor hallott románc. Szomorú refrénjei is voltak ennek a románcnak. Például, dél körül, mindennap, az ószeres megszokott hangja: használt ruháát! Kopott, egyszínű, ugyanazon kiálltás, mint a juh- nyájak évezredes bégetése. Alkonyaikor ott volt még a verkli, emléket hordozó hangjával. Gyakran gondoltam arra, hogy miért nem kísérik egymást az ószeres és a verkli. Nagyon jól illenék össze a használt holmik vásárlója és az elfelejtett dalok kereskedője. ÁjB .tény viszont, .hogy kü- loh'jöttek. tehet, hogy nél- I:ü|öfÓseím'hifién eredteit Az ószeres urát gyakran találom meg a közelben. Alacsony, kerek, pirospozsgás, kacsa járású férfi. Az alkarján mesterségének megkülönböztető jelét viselte: egy fekete szaténdarabot, amibe a megvásárolt holmit szokta bebugyolálni. Ami engem illet, nem volt eladnivalóm. Két, sokat hordott öltönyöm volt, az egyik szürke, hétköznapi, a másik estékre és vasárnapokra szánt, kék gyapjú- szövetből. Hiába emelte föl a hangját annyiszor, amikor meglátott: — Használt ruháát! Ez a refrén engem nem érdekéit. Nincs eladó ruhám. Ószeres úr, hiába méregetsz olyan sandán, hiába mosolyogsz a ritka és tüskés szakálladban. Nem győzöl le. Nem lehet kettőnk között semmiféle üzletelés. Nem értettem meg, miért szólítják a külvárosban úrnak, holott az ő mestersége, amely nekem rém nagyon tetszik, nem von maga után semmilyen méltóságot. Valószínű, hogy ez a megszólítás, a tisztelet, vagy a félelem jele volt, ami az ószeres néhány különleges tulajdonságával járt együtt, olyan tulajdonságokkal, hogy akik nem ismerték közelebbről, nem sejtették meg. Azon a késő regplen mégis elhívtam az ószeres urat. Két napja nem ettem semmit és vajmi keveset egy hét óta. Ilyen körülmények között lehetetlen nem felhúzni a fehér zászlót, valamilyen használt ruha formájában, az ók zenes úrnak megvételre ajánlva. Sorban, figyelmesen vizsgálta őket, a fény felé fordítva és mint valami szitán, áttekintett a megritkult szövésen. Zöldessárga szeme előtt, egy foltozott fotelon feküdt mind a két ruhám, a szürke hétköznapi és a kék ünneplő, a ruházkodási szegénység színed. Az volt a benyomásom, hogy mind a két ruhám éhségtől elalélt élőlények, és egy mindent, tudó orvos tekintete alatt feküdnek. Ügy tűnt, mintha mindegyik különös módon hasonlítana rám, lecsillapodott lényemet ábrázolnák. A vedlett kígyóbőr is hasonlít a kígyóhoz. — Mennyit kérsz? — kérdezte az ószeres úr. — Nem adok el. csak egy ruhát, válaszoltam. — Miennyiért? — erősödött az ószeres úr. —- Mennyit ad? > Kivett egy kopott pénztárcát és a tenyerembe olvasott tíz aranypénzt. Ilyen jelentős összeg láttára megrázkódtam, az úr pedig mosolygott. •— Melyiket visaed et? — kérdeztem egy kicsit meg- zavarodottan. — Amelyiket ideadod! — válaszolt titokzatosan az ószeres úr. Abszurd és lealacsonyító nagyvonalúsága felkavart. w- Vedd el a használtabbat — bátorkodtam én —- a hétköznapit. — Lehet — mondta, egy vállrándítással és becsomagolta a szaténdarabba amitől soha nem vált meg, a hétkönapi ruhámat, majd elköszönt közömbösen, majdnem unatkozva és kiment az ajtón. OdaroMm neplő ruhámhoz, mint valami győzelmi szimbólumhoz, villámgyorsan felöltöztem és negyedóra múlva egy luxus étteremben ebédeltem nagy étvággyal és bort, kávét, meg konyakot Ittam. — Ószeres úr! — add vissza a hétköznapi ruhámat! Vagy öt perce, hogy követtem és beszéltem, de mintha nem hallotta volna meg, az erős napfénynyel teli utcában — Ószeres úr —, új ruhát ajánlók fel, ugyanolyan szürke, mint az enyém, egy új ruhát, amit különben a maga pénzéből vettem, cserébe a használt és eladhatatlan ruhámért. Ószeres úr, amióta elváltam a használt ruhámtól, mintha nem léteznék. Elveszítettem önmagamat Nem férek a bőrömben. A barátaim már nem ismernek meg, a nők elkerülnek és magam is észreveszem, hogy megváltoztam, s egy elviselhetetlen, nagyképű egyén lettem. Reggel, este, amikor a tükörbe nézek, olyan tekintetet találok a szememben, ami nem az enyém, mosolyomban szégyentelen kielégültséget és egész lényemben kevélység és győzelem uralkodik. Ószeres úr —, semmi sem olyan illetlen, mint az én szürke és vidám járásom, szomorú világunkban. — Ószeres úr —■, légy könyörületes! Lakásommal szemben az ószeres úr megállt — Jól van — sóhajtott —, ne mondd, hogy rossz ember vagyok. Lehet, hogy jó lesz így: Visszaadom a hétkönapi ruhádat, cserében az ünneplőért, amit hordasz. Örömömben megcsókoltam volna a kezét. Behívtam a szobámba. Egy pillanat alatt levetkőztem. Az ószeres úr kitekerte a szaténdarabot, amelyben mint egy tüneményben, ott volt összehajtva a hétköznapi ruhám sima mozgással az ágyamra terítette, helyette összehajtotta az ünneplő ruhámat és szelíden kiment, ugyanúgy, ahogy belőtt. Ügy tűnt, a távozásban mosolyog, csak úgy, magának. — Ószeres úr, becsaptál. Add vissza az ünneplőmet és cserében visszaadok egy másikat, újat, tartósat. Mert elveszítettem önmagam, és szomorú, kétszínű, szolgalelkű félős lettem, az élet esős, őszj napnak tűnik, amelyben az emberek hidegen és csüggedten haladnak, mint kísértetek, s mindez azért, mert nem birtokolom a két rend ruhámat, hogy megszabadulhatnék a szomorúságtól, ami elárasztott, amióta újból felvettem a hétköznapi öltönyömet Bontsd fel ezt az átkozot üzletet, ami ösz- szekőt bennünket és mondd meg nekem, hány napig dolgozzak és milyen munkát végezzek, hogy visszaadjam az aranyaidat, ami hiányzik, ami könnyekben olvadt eL í ■es'tr;-*S,éS hallgatott meg, kitekintve az ablakon. Ügy tűnt. mintha ezerszer hallotta volna ugyanazt a dalt. Végül nyájasan felém fordult — Hogy adiám vissza az ünneplődet ha már eladtam? És mit csináljak a hétköznapi ruháddal, ha semmire sem jó? Nézxi meg csak egy kicsit jobban! S rámtéve kezét az ószeres úr elkezdett vet- kőztetni, erőlködés nélkül, mintha egy pókhálóból húzott volna ki. Hegyes és görbe ujjaival elkezdte szétbontani. a népfénybe tartva, ruháimat lassan bontotta szét. könnyedén, miközben darabjai úgy lebegtek. mint az ökörnyál az utca terében. Kábultan és szégyenkezve, félig meztelenül maradtam ott a fal mellett, el- hagyatottabban és szegényebben, mint valaha is voltam fiatal és ártatlan létemben. — Mit csináljak most? — kérdeztem önmagámtól. A hangomból kiáradó reménység mintha megszelídítette volna az ószeres urat. Az ajtó felé fordult, a küszöbön megállt, egy tekintettel végigmérte a szerencsétlenséget, ami ösze- tört, gépiesen elómhajította a szaténdarabot és ezt mondta: — Tessék! Nincs más. Legyen a tiéd. És kiment. Rávetettem magam ez alkalommal is, vitézi módon a szaténdarabra, betakartam magamat vele, mintha a boldogság lobogója lenne, úgy tűnt, mintha római tógával lennék beborítva, s hogy soha jobban nem állt rajtam egy ruha sem, mint ez a gyászos és maszatos szövet. És ebben az antik öltözékben, mert már nem voltam önmagam ura, kirohantam a népes utcára, a nem értettem miért nevetnek néhá- nyan, s mások miért sajnálnak. Nagy sokaság gyűlt körém össze, körülvett, összenyomott, elvitt és hurrák között forgolódott velem, hahoták és mindenféle biztatások között, amíg elájultam, amíg elveszítettem az eszméletemet.., És most, ahol őriznek, jutott eszembe mindez. Es jól »udom, hogy a nővérkék, s az itteni ápolók számára, az a magas és pirospozsgás orvos, aki úgy tetteti magát, mintha a betegeket gondozná, ő az ószeres úr. Ebben a szobában ébredtem fél, ahol minden, ami körülvesz, fehér, fehérek a falaik, a mennyezet, az ágy, a nővérkék, az ápolók és a rácsok. Mert nem hiányzik az az áruló apróság sem, a befestett, de tartás rácsok, amelyeket még Hercules sem tudna megmozdítani. Csend van az udvarban és a hosszú, világos folyosókon. Naponként, úgy dél felé a folyosó hosszán a csendet egyenlő időközökben lépések zaja zavarja meg, indulások és megállások. A kórház vezető főorvosa, egy csoport férfitől és nőtől kísért börtönőr-pro- fesszor, megtartja szokásos vizitjét. Megáll nálam is a küszöbön, a kíséretével, megvizsgál sárgás szemeivel és mintha nem venné észre a félelmemet, amely arra késztet, hogy mélyen visszatemessem magam a párnák közé. Mosolyog és fejét csóválja: — Ah, igen, a fiatal diák, aki eladott két használt öltönyt.. és aki elővette aztán az ártatlanság köntösét, meztelenül sétálva a körutakon. Fiatalember, óvakodjon az ószeresektől és a kifulladt melódiák kereskedőitől. Az ápolók fálkoznak és csodálják a professzor úr elméjét és memóriáját. De én az orvosi egyetem hallgatóinak tudatlanságát csodálom, mert én tudom, hogy ki ő. Felismertem annak ellenére, hogy fehér köpenybe bújik, a gondozatlan tudós ábrázatában vörös és fekete szakállal, sárga szemmel és kacsajárásban. De elkapom én egyszer, egy napon. Bízd csak rám! Fordította: Rozin László Havasi Gizellái ROJVDÓ Október rőzse-nyara lángol. Kis őregek ülnek kilincstelen kapuk előtt; úgy pislognak a fény markában mint sütkérező bogarak. Kulcsolt ujjaik égboltja alatt szikkadt tenyér-főid pihen, merengés gyümölcse lett a sokat-lálott-szem s időtlen ritmus kopog hallgatásaikban. Molnár Antal Portré-vázlat ■■
