Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-18 / 15. szám

1970. január 18. Vasárnap Debreceni zenekar Békéscsabán, a Jókai Színház­ban az Országos Filharmónia harmadik bérleti hangversenyére kerül sor január 19-én, hétfőn es­te fél 8 órai kezdettel. A műsorban Weiner Szerenád­ját, Kadosa Concertino zongorára című művét és Dvorák Üj világ szimfóniáját hallhatjuk a Debre­ceni MÁV Filharmonikus Zene­kar előadásában. Vezényel: Rubá- nyi Vilmos. A hangversenyt Rácz György ismerteti. Közreműködik még Szűcs Lóránt zongoraművész. Divatbemutató az Ifjúsági Házban A Békéscsabai Ifjúsági Ház­ban hétfőn este Divattanácsadó Bejrut előtt címmel a OKISZ- LABOR tervezője ad tájékoz­tatót a tavaszi, nyári divat­ról, a modem vonalakról, szí­nekről. Az OKISZ-LABOR ja­nuár végén Bej rútban tart divatbemutatót. Az ifjúsági klub tagjai Légrádi Ottóné di­vattervezővel érdekes beszélge­tésre számíthatnak. Évkönyv a szlovák gimnáziumban A békéscsabai szlovák gimná­zium idén tavasszal ünnepli 20 éves fennállását. Az évforduló ünnepségeit a testvérintézmény- nyél, a budapesti szlovák gimmá ziummal közösen rendezik meg. Az évforduló kapcsán sor kerül — az országban első alkalommal — szlovák iskolai évkönyv kiadá­sára is. A jelentős vállalkozás megvalósításában részt vesznek a nyugdíjas tanárok is, akik még emlékeznek az indulás körülmé­nyeire. A vadászkastélyra süt a nap AZZAL KELL KEZDENEM. hogy nem akartam felfedezni Gyulavárit, de, hogy három vagy négy éve nem jártam ott, mostani érkezésemre vaskos meglepetést tartogatott. Az em­ber, ugye, nézzen körül ott, aho­vá megy, legyen szeme meglát­ni, mi minden történt az utóbbi időkben, de azért nézzen be a szép áruházak, eszpresszók, is­kolák mögé is, változott-e ugyanannyit a szemlélet, a vi­láglátás, ahogy a tudományos igényű tanulmányokban megha_ tározzák azt az egyszerű tényt, hogy milyen az élet X község­ben? A központot egy nagyközség is elfogadná. Pompás áruház és árubőség, vendéglő, presszó (éj­félig, vagy talán tovább is nyit­va tart), szolgáltatóház, arány­lag tiszta utak, járdák, és... és szintén a centrumban egy elke­serítő kultúrház, ajtajain akko­ra lakattal, mintha elítélteket őriznének odabent. Az udvaron sártenger, húsz lépésre az iro­dától a szeméttároló, ahonnan nem tudni, mikor vitték el a szemetet, a százával fénylő sö- röskupakokat, kifőzött kávé- zacc-pogácsákat, büdös vendég­lő-hordalékot. Érthetetlen, hogy elviselhető- nek érzik az ilyen sáros és pisz­kos udvart, akik ott jámak-keL nek, dolgoznak, meg a kultúr­ház vendégei. (Képzeljék csak el, kedves olvasóim, a műsoros estek szünetében mennyi sarat visznek be a terembe!?) Nem igaz, hogy így is jó! A környe­zet kultúrája valahol nagyon is fokmérője annak, hogy egyál­talán mi van, milyen értelmes a népművelés és milyen igényűek az emberek. Persze, nem lehet kibetonozni, parkírozni egy ud­vart, az sok pénz. Bár, miért ne lehetne, annyira mégsem sok pénz? De, hogy téglajárdát nem lehet csinálni a vécéig, az nem igaz. Az egyszerűen igénytelen­ség. Nemtörődömség. Olyasmi, ami ellen pontosan a népműve­lésnek is hadakoznia kell. Keresem a kultúrház igazga­tóját. Sajnos, nem találom. Az irodája melletti büfében nem is. meri a csapos, az áruházban is csak annyit tudnak megmonda­ni, hogy hol lakik. Van, aki azt mondja, nő. Mások állítják, hogy fiatalember. Egyszóval: nem találkoztunk. Gondoltam, tud valamit a Le­nin Tsz klubjáról, azért keres­tem. Aztán az iskolában kopog, tatok, itt már szerencsésebb az újságíró, Szabó Lajos, az igaz­gató ' nyit ajtót. Végrehajtó bi­zottsági tag a tanácsban, tehát illetékes is. tudnia kell a klub­ról. Azt hiszem, jobb útbaigazítót nem kívánhattam volna. „Van klub a tsz-ben, több éve, hogy van. Nem igazi még, de van, és ez nagyon fontos. Jókat biiiárdoznak, pingpongoznak, sakkoznak és kártyáznak ott az emberek, de meghallgatnak is­meretterjesztő előadásokat is. Újabban a fiatalok is otthont találtak ott.” Mondja, hogy Túri Sándor közgazdász irányítja a klubéle­tet, majd ő többet mond. VERÖFÉNY, a dé4i órákban mintha március lenne. Hunyor­gat az ember, olyan vakító az épület tisztasága, ahogy a tsz- központhoz érkezünk. Az em­berek, akik jönnek vagy men­nek éppen vissza a községbe, a nap felé fordítják arcukat, és belemosolyognak. A falusi em­ber különösen kedveli a tavaszt, hiszen az hozza az életet, nö­veszti a búzát, árpát, rozsot, pattintja ki a gyümölcsfák rü­gyeit. Túri Sándor íróasztalán is vé­gi gseper a napfény, és ha az ember hinne a telepátiában, hát akkor megdöbbennénk mind a ketten. Valami megérzés mégis­csak lehetett közöttünk, mert, mondja nevetve, éppen most szedtem elő a kulturális bizott­ság munkatervét, hogy mit is csinálunk, és hogyan legköze­lebb. „Jöjjön, sétáljunk egyet oda­kint, aztán beszélgethetünk is.” Közgazdász, egyetemen is ta­nított, mégis idejött Váriba. Nem valami szocialista csoda ez, egyszerűen jól érzi magát, szép házat épített, „innen is lát­szik, szép ugye?” Mutatja a sportpályát, a kugliipályát, ahol szombat esténként éjfélig is dong a golyófogó, az épületet, amely valamikor az Almássy grófék vadászkastélya volt, aztá* na­gyon tönkrement, néhány éve hozták teljesen rendbe. Megérte, masszív, és keresve sem lehet­ne jobb tsz-központot találni. Lassan kinövik mégis, ezért van, hogy a tsz-klubban most a zár­számadást készítő adminisztrá­torok foglalnak el mindén asz­talt, este azonban újra a fiata­loké. „Nemrég alakult meg az ön­álló KISZ-szervezet, itt is egy, Váriban, meg egy a közeli Dé- nes-majorban. A gyerekek be­szoktak ide. Tegnap is volt va­lami klubestjük, hoznak táská­ban egy kis sört, meg szörpöt, aztán elbeszélgetnek, szórakoz­nak. Persze a közeli presszó so­kakat elcsábít, de ha igazán ma­guk közt akarnak lenni, mégis idejönnek.” A klub felszerelését is bővítik lassan, most vesznek talán egy­két bútordarabot, meg zeneszek, rényt, ez a titkos, nagy terv! Akkor aztán lehet majd táncol­ni, és ha nem a fiatalok jönnek össze a klubban, az idősebbek, a nem táncoskedvűek, rádiót, lemezeket hallgathatnak. MÉG MINDIG süt a nap, és Túri Sándor azt mondja, hogy össze szeretné gyűjteni a Tiszán inneni festőművészek kis galé­riáját, itt a Lenin Tsz-ben. ..Egyelőre úgy tervezem, hogy 30 képet veszünk. A község szü­löttétől. Koszta Rozáliától már van képünk, most vettem egyet Ezüst Györgytől is. Mit szól hoz­zá. milyen ötlet?” Később az anyagi gondokat is előszedjük, mert hát tsz-klubot sem lehet pénz nélkül csinálni. „Semmi vész, ír különböző szá­mokat egy tiszta papírlapra, a kulturális alapból sokmindenre jut. A kirándulások mellett van forint hasznos tapasztalatcse­rékre. az elnökünk például meg. nézte közelről a dán gazdaságo­kat, eljutott Svédországba is. Megveszünk minden új szak­könyvet, el is határoztuk, hogy csak szakkönyvtárat tartunk fenn, a szépirodalmi anyagot át­adjuk a községinek. Aztán kap a KISZ évi 10 ezret, gazdálkod­janak vele, okosan, hasznosan.” A KULTÜRHAZI SARAT egészen elfelejtem. Minden olyan szép, rendezett, tiszta. Ta. Ián más emberek élnek itt? A gépkocsiig kísér. ..Eljöhet­ne egyszer egy jó biliárdparti­ra. Vagy kuglizni, ha tud.” Tényleg március lesz? Sass Ervin Egyezmény az ENSZ* szel íM s ' •• fi-ABs .• jg m sií-x .• yyo>-íí - v v/y It ||«| 11 íj ••• : i? . : Halászati és élelmezésfejlesztési egyezményt írtak alá a Mező­gazdasági Minisztériumban, a Magyar Népköztársaság és az ENSZ világélelmezési szervezet e (FAO) között. Képünkön: az ENSZ részéről F. Akvino, a szervezet vezérigazgatója (balol­dalt), valamint Kazarecski Kai mán miniszterhelyettes aláírja az egyezményt. (MTI-fotó — KS) TISZTELET A PÉKEKNEK Az év végi ünnepek alkalmá­val néha bizony bosszankodtunk a háromnapos szikkadt kenyé­ren. Nem volt friss, szó ami szó, sérelmeztük. Már hogyne sérel­meztük volna, amikor egész éven át mi—szoktuk, hogy min­dennap friss, lágy kenyér kerül az asztalra. Az az igazság, hogy a kenyérfogyasztó közönség igen magasra húzta a mércét a sütőiparral szemben. Helyesen és jól cselekedett, mert amióta kritizálja a pékek munkáját, so­kat javult a kenyér és a péksü­temény minősége. Ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy 1969-ben az iparon belül talán egyedül csak ők növelték mun­kájuk termelékenységét, még­pedig 15 millió forint termelési értékkel állítottak elő több árul. mint 1968-ban, akkor valójában megérdemlik a tiszteletet. Feladataik jó ellátásá­hoz kilátásba helyezett állami támogatást — hárommillió fo­rintot — nem vették igénybe. A gazdaságirányítás reformja során kapott vállalati önállóság­gal — megyei átlagban — ilyen­formán éltek. Megálltak a ma­guk lábán. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a pékek 1969. évi ünnepi munkája, már ami a háromna­pos szikkadt kenyeret illeti, nem jellemző. Összességében egész éven át jól látták el a lakossá­got friss kenyérrel. Mivel az igen jelentős állami támogatást nem vették igénybe, nekik a közvélemény köszönettel tarto­zik. Ezen a pénzen ugyanis — mivel megyei költségvetési té­telről van szó — valamit épí­tenek. Lehet, hogy lakást vagy óvodát, esetleg utat, gyalogjár­dát, melyet 1970-től vaiameny- nyien közösen használunk. Kö­szönet érte. Dupsi Károly KÜRTI ANDRÁS: © A budai villa titka Elvész egy különleges szemüveg — Én semmit sem remélek a maga Bélájától. A józan éle­tű professzor úr éppúgy agy­rémnek fogja tartani az esete­met, mint a többi doktor. Pe­dig ez — kibírhatatlan. El sem tudja képzelni, mit éreztem, amikor a miniszterhelyettes szobájában jött rám a bambu- lás. Érthető, hiányzott a regge­li ellenszer. Még szerencse, hogy a szemüveggel rendben voltam, másképp úgy kidobnak, hogy a nyakam töröm a lép­csőn. Ül egy felnőtt ember a széken, beszélnek hozzá, jóin­dulatúan kérdezgetik, de az nem válaszol, csak ül, csak ül és hallgat. Már azt sem tudták, hogy mit csináljanak velem. Mert én értettem, láttam, fel­fogtam mindent, ami körülöt­tem történt, de tenni valamit vagy megmukkanni, azt már nem. Észrevettem azt is, ami­kor a miniszterhelyettes félre­vonta egy kicsit Szemánt és úgy súgta neki: „Nézze, én egyetértek magával, ez valóban egy rendkívül szimpatikus fic­kó, a beszélgetés is jól indult, de aztán a tag megkukult. Mondja, nem idióta ez egy ki­csit?” Tündérmesébe illő máz­li, hogy épp végszóra libegett be a titkárnő, három proto­koll-konyakkal. Annyi erőt si­került még valahogy összeszed­nem, hogy megfogtam az egyik poharat és felhajtottam. Aztán gyorsan megittam a miniszter­helyettesét is, a Szemán úrét is. Gyenge lötty volt, de kicsit helyrerázott. Zseni ugyan nem lettem tőle, de a kínos szituá­cióból nagy keservesen kimász­tam. Hasonló helyzetben, szim- patron nélkül.. Ha rágondolok, kiráz a hideg... Nem, nekem ebből elég! Végigcsinálom még magának a holnapot meg a holnapután t, mert megígértem, de aztán usgyi, fel a hídra... Tudja, kislány én már gyerek­korom óta, mindig, mindenben nagyon peches voltam. Kezd­jük ott, hogy húszéves korom­ban már pontosan olyan ko­pasz voltam, mint most. Ahogy ma mondják a gyerekek, egy­szerűen elfogyott a toliam, a hárim... A terem másik sarkában a göndör hajú kihúzta a füléből a dugót, úgy látszik, nem ér­dekelte különösebben Honda László sanyarú ifjúsága. — Ide figyelj — markolta meg a társa karját — a duma telje i en zavaros, kikapcsolha­tod. De az fix, hogy a pacák szemüvegének valami fontos szerepe van. Annál is inkább, mert azelőtt nem hordott sem­miféle szemüveget, a villából reggel viszont így jött ki, tehát csakis a lánytól kaphatta. És most is szövegelt olyasmiről, hogy valami nehéz szituban a szemüveg szerencsére rendben volt. Abban tehát lehet valami, ami a nagyfőnököt érdekli. Mucor bólintott. — Értem. Szerezzük meg? — Igen. — Hogyan? — A szokásos módszerrel. Megjátszod a mártását, oda­mész, belekötsz a kisöregbe, lekensz neki egyet, de nagyon óvatosan, érted, nehogy eltör­jön a pápaszem! Akkorra már én is ott leszek, a zűrben biz­tosan hozzájutok valahogy. Es­te a górénál találkozunk. In­dulj! Mucur felállt és szándékosan bizonytalan léptekkel elindult Hondáék asztala felé. Megállt a férfi mögött, megfricskázta a feje búbját. Honda hátrafor­dult. — Na, mit bámulsz, hajas baba? — kérdezte a szeplős arcú, elvigyorodva saját szel­lemességén. — Már meg sem ismered a régi havert? Be sem mutatsz a spinkuládnak? Tud­hatnád, hogy sok kis pofon jár annak, aki önzősködik! — Maga ismeri ezt a... ezt az urat? — kérdezte Andrea Hon­dától. Az megrázta a fejét. szép lassan levette szemüvegét, az asztal sarkára tette és ránézett a tolakodóra. — Nem — mondta —, azt hi-

Next

/
Oldalképek
Tartalom