Békés Megyei Népújság, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-25 / 299 szám

T * A x * K. A*R* ___________ _____ t \%ww%*wwww%wwwwm»w*uw%wwv ■HWVVWHVWWWWWWmWWWWVWWMMVWWVWW Ilyen ez a karácsonyi krónika ÜNNEPI KUP*L írj 7 * f V' Derűre - nevetés BCVÜTT ENEKO. ACSALAD MEGRENDELÉS Különs levelet kapott a na­pokban az ügyeletes bracknelli Télapó a kis Robert Shormantól: „Hozzál nekem, kérlek, Tél­apó, egy kis emelődarut, egy Hold-rakétát és egy Játékautót, nagyanyának pedig ikreket.” Télapó azóta is azon gondol­kodik, hogyan lehetne teljesíteni ezt a furcsa kívánságot. KARÁCSONYI KIRÁNDULÁS Monsieur Petit, a franciaor­szági Tarbes városka polgára, eredeti karácsonyi kirándulásra indult az idén. Ügy döntött, hogy teveháton járja be roko­nait. A tevét, amíg a csomagokért viszatért a házba, a kijárathoz kötötte. Mire kivitte a holmikat, a te­ve mellett két büntetési jegy­zőkönyvet talált. Egyiket tilos helyen való parkolásért, a má­sikat pedig „hatósági személy­ivel szemben elkövetett sérté­sért." HÁLÁTLANSÁG A texasi fegy házból karácsony előtt kereketoldott egy Tóm Smith nevű elítélt, aki a jelek szerint nem volt híján a jó mo­dornak. Cellájában ugyanis a következő levelet találták: „Tisztelt igazgató úr! Bizo­nyára meglepi önt, hogy köszö­nés nélkül távoztam, hiszen tud­tommal tizenöt év alatt — ami­óta szíves vendégszeretetét él­vezem — a legkisebb panaszra sem adtam okot. Most viszont mennem kellett, mert, ha to­vább maradok, a kedves lánya felőrli idegeimet.” Az igazgató lánya hálátlan fráternek nevezte Smith urat, hiszen ő az utóbbi időben iga­zán csak örömet szerzett neki, és ezt többek között öt gyerek­kel tudja bizonyítani. A rendőr- .ség még nem döntött: Tom Smithet szökésért vagy a csalá­Én voltam a legszebb és leg- bájosabb angyal a mennyekben, csak úgy hívott az atyaúristen is, hogy Gábriska. A szárnyaim mindig hófehérre fényesítve, nem úgy, mint jó néhány fegyel­mezetlen arkangyalé, akiknek még a tegnapi sár is ott díszel­gett a szárnyukon; fogat soha nem akartak mosni, és ha őrizni küldték őket, mindig nyafogtak: nekik ezért veszélyességi pótlék is jár. Ha nekem azt mondta valamelyik Háromság, hogy ro­hanjak, mert Kajevácnét ott lenn a földön kísérti az ördög egy férfi képében, rám lehetett számítani, mert tudtam, hogy melyik pillanatban kell csönget­ni az ajtón, s aztán huss, elre­pülni... Nem véletlen tehát, hogy az atyaúristen engem bízott meg, vigyem a karácsonyfát Pováxsai_ ékhoz a Jó utca 4/b alá, mert tudták, hogy szép angyali üd­vözlettel, lágy csengetyűszóval, égő gyertyával és szikrázó csil­lagszóróval éppen akkor érke­zem majd, amikorra kisül az utolsó tepsi beigli is és Pová- zsai Pityut már harmadszor po­fozza meg az apja, hogy ne ku­kucskáljon, mert bandzsa lesz és a háta mögött keresi majd az ajándékot. Nem rajtam múlt, hogy nem így történt. Amikor leszálltam a földre, rögtön szaladnom kellett a csil- logó-villogó fácskával, fehér in- gecskémben, mert sikoltva mu­tatott rám egy öregasszony: — Te jó úristen, itt a repülő csészealj! ...és ez a sikoltás sokaknak feltűnt. Többek között három férfinek is, akik vihogva kap­kodtak először fehér ingecském alá, hogy utána akkora pofont adjanak, hogy a kis fán meg­gyulladtak tőle a csillagszórók... — Tűz van! — kiáltotta vala­ki, és mire magamhoz tértem, Gyurkó Géza: Angyalka voltam íT.UJí (Erdei Sándor rajza) már vijjogva rohantak a tűzol­tók, hogy alig volt időm fel­ugrani egy autóbuszra... ' — Mi van?... angyaloséit ját­szunk? Ezzel a csengős izével it. ten nem lehet utazni! — för- medt rám a kalauz. — Kérem szépen, én angyal vagyok és most viszem a kará­csonyfát... — próbáltam monda­ni, de a kalauz közbevágott. — Persze, hogy az... Repülni is fog — mondta és kirúgott fás­tól. csengőstül a buszról, miköz­ben bőven emlegette barátai­mat és barátnőimet ott fenn a mennyekben. Ekkor taxiba akar­tam ülni, de a taxis kisanyám- nak szólított, úgy látszik, arany - hajam és ingecském miatt és megkérdezte, miért pont a ka­rácsonyfát loptam el a palitól. — Kérem szépen, én angyal vagyok és most viszem a kará­csonyfát — próbálom mondani, de a taxis közbevágott és azt mondta, hogy neki is karácsony­estje van, ilyenkor fogadalma tiltja, hogy ledér tolvajokat fu­varozzon... — Elmész a pokolba, kis- anyám — kiáltott rám és nagyon megijedtem, még, hogy én, a po­kolba. Ott álltam az út mentén és hallottam is, hogyan kongat a harang hatot, pedig nekem már fél hatra ott kellett volna len­nem Povázsaiéknál a Jó utca 4/b alatt. Megkérdeztem tehát egy rendőrt, hogy merre van az az utca? A rendőr először el- tátotta a száját, úgy bámult, majd elfogta a nevetőgörcs és úgy nyöszörögte: — Atyaég, hogy mit ki nem talál az a boyszolgálat... Na gye­re. kisöreg, elkísérlek, nincs messze — mondta a rendőr és én mentem mellette, miközben ő állandóan valami boynak hívott és nevetett. Negyed hétkor ott álltam az ajtó előtt és becsöngettem, aztán csingilingizni kezdtem kis ezüst csengetyűmmel és hallottam, amint Povázsai papa ezt üvölti a fiának: > — Ne ordíts már, meN akko­ra pofont kapsz, hogy a csillag­szórót is meteorhullásnak látod... Nem hallod, itt az angyalka! Várj! Aztán kinyílt az ajtó, egy férfi állt mögötte, rám nézett és na­gyot üvöltött: — A fene egyen meg... Most van fél hat? Feljelentelek, te csirkefogó... Micsoda boyszolgá­lat ez... — kikapta a fát a ke­zemből, becsapta az ajtót, hogy az ingecském beszorult és fa­képnél hagyott. Es én ott álltam az ajtó előtt ingben és a hónom alatt a glóriával, azon tűnődve: Atyaisten, mi lehet az a boy­szolgálat, amivel egy rendes an­gyalt itt mindig összetéveszte­nek, aztán káromkodtam egy nagyot, mert szelíd angyal le­iemre ezt is megtanultam. di tűzhely elhagyásáért körö-1 zik-e. ROKONI VITA Emilio Molo páduai kertészt a rokonok felkeresték a kórház­ban, hogy átadják neki az ünne­pi ajándékokat és jókívánságai­kat. A figyelmes rokonok rövid időn belül vitába keveredtek a betegágy körül. A vita egyre hevesebbé vált, majd parázs ve­rekedéssé fajult. Természetesen a beteg Emiliót sem hagyta hidegen a kirobbant családi háborúság: maga is részt vett az eseményekben. A rokoni vita eredménye az lett, hogy a család hat tagja — mint páciens — a kórházban tölti a karácsonyi ünnepeket. KÖSZÖNET Egy francia lapban az alábbi apróhirdetés *■jelent meg a na­pokban: „Hálás köszönetét mondok annak a lelkes szurkolónak, aki egy hónappal ezelőtt a lyoni stadionban leütötte a férjemet. Férjem azóta kiábrándult a lab­darúgásból, vasárnapjait, sőt az ünnepeket is otthon tölti népes családja körében. Jeanette Bardou" PRÓBÁLJON SZERENCSET Az egyik San Frandscó-i biz­tosítótársaság a napokban az alábbi reklám szövegét tette közzé: „Csak nálunk kössön életbiz tosítást! Érdemes! Az egyik ál­lampolgár hétfőn biztosította magát nálunk. Kedden elgázolta egy gépkocsi, aminek következ­tében elveszítette egyik karját. Szerdán 50 000 dollárt fizettünk neki. Miért nem próbálja meg ön is a szerencsét?” ÁLLATVÉDELEM A londoni állatkertben janu ár elsejétől nem szabad kekszet adni az elefántoknak, s a maj­mok sem kaphatnak mogyorót a látogatóktól. Az igazgatóság szi­gorúan megtiltotta az állatok etetését. Néhány héttel ezelőtt ugyanis elpusztult Pixie, a népszerű elefánt, mert túlságosan mohón nyúlt az édességek után. Az igazgatóság közlése szerint csu­pán az elefántok 14 kabátot, 12 retikült, 10 mini-fényképezőgé­pet, 8 pár kesztyűt és 6 vasúti retúrjegyet ragadtak el a láto­gatóktól. FÉLTÉKENYEK ISKOLÁJA Prágában megnyílt a féltéke­nyek iskolája. A tanfolyamon bárki részt vehet anélkül, hogy a nevét el kellene árulnia. A vezető pszichiáterek szerint a tanfolyam célja megszabadíta­ni a jelentkezőket a kínzó fél­tékenységtől. Minthogy a félté­kenység mégsem betegség. a hallgatók természetesen nem számíthatnak ingyenes kezelés­re. A csoportos „kezelés” — külön a férfiak és külön a nők részére — 380 koronába kerül. <r. t.) mwwvmvvwwvw TEHETSÉGTELEN BÍRÓ Az Utah-állambeli Salt Lake Cityben egy bíró megkérdezi a kasszafúrót: — Magyarázza el, hogyan tu­dott ilyen páncélszekrényt egye­dül feltörni? — Nem érdemes, magának az úgyse sikerülne soha! KÖLCSÖNÖS KONZULTÁCIÓ Két tenyérjósnő találkozik az állomáson. — Szervusz, hegy megy a so­rom? — Jól. És az enyém? BORSOS ÉTEL Egy vendég megkérdezi a pin­cért egy velencei trattoriában: — Mit tudnának nekem a le­hető leggyorsabban elkészíteni? — Egy szép számlát — mo­solyog a pincér. SZÓRAKOZOTTSÁG Albert Einstein egyszer össze­találkozott az utcán egyik kollé­gájával és megszólította: — Legyen szerencsém holnap ebédre. Ott lesz nálunk Smith professzor is. — De hiszen az én vagyok... — Nem baj, azért jöjjön csak el maga is! ÜZLETEMBEREK Két üzletember beszélget: — Szabadságom alatt nagy üz­let ütött be: a biztosítótársa­ság 50 ezer- frankot fizetett ne­kem a tűz okozta károk fejé­ben. — Én is kaptam 100 ezer fran­kot az árvíz miatt. — Ez igen! És mondja, ho­gyan kell árvizet csinálni? Gyerekek a tárlaton (A Wochenpresse karikatúrája) Ó, az a dívái NÉHÁNY LEG-... A DIVAT TÖRTÉNETÉBŐL A legalattomosabb divatelle­nes hadjáratot Napóleon folytat­ta. Annáit érdekében, hogy a ne­héz selymeket — bársonyt és brokátot — gyártó francia tex­tilipar fellendüljön, a császár el­rendelte: a Tuilleries-ben min­den kandallóban ki kell oltani a tüzet. Így akarta rákényszerí­teni a divathölgyeket arra, hogy lemondjanak a külföldi eredetű, vékony anyagok viseléséről. Az asszonyok azonban hajthatatla­nok voltak: inkább dideregtek, de továbbra is a divatos musz­lin- és tüllanyagokat viselték. A legraffináitabb hajviseletet a párizsi fodrászok kreálták a XVIII. század közepén. Egyetlen haj költeményre mintegy 2 font hajkenőcsöt, három font púdert, 12 méter tüllanyagot és száz haj­tűt használtak fel. Ezenkívül gyakran még egy vízzel telt kis üveget is elhelyeztek a hajban, melybe virágokat állítottak. A legsúlyosabb nyakláncot a Kongó folyó mentén élő Monga- törzs négerei viselték. Egy-egy nyaklánc súlya elérte a 12 ki­logrammot. A leghosszabb ruhát IX. Kata­lin cámő hordta a koronázási ünnepségen. A ruha uszályának hossza 70, szélessége 7 méter volt. ötven apród vitte. A legtöbb gyűrűt az ókori Ró­ma aranyifjai viselték. Vala­mennyi ujjúkra húztak gyűrűt — gyakran egy ujjra kettőt is. A gyűrűket az évszaktól függően változtatták: a „nyári” gyűrűk kisebbek és könnyebbek, a „té­liek” nagyobbak és súlyosabbak voltak. A legdrágább zsebkendő tu­lajdonosa Maria Walewska len­gyel grófnő volt. A zsebkendőért 100 frankot fizetett. (Ford.: Háry Judit)

Next

/
Oldalképek
Tartalom