Békés Megyei Népújság, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-25 / 299 szám
Muesi Józsefi Karácsonyi ének Üzenetek a világ minden tájáról. A levegő tele van szeretet-szikrákkal. Két nap múlva egy kisebb légáramlat kifújja szívünkből a gyenge lángokat. Egy évig keressük, gyűjtjük a meleget. Hűlt szívvel végezzük napi munkánkat. Ki veszi észre a lángok hiányát? A rohanó ember kicsire nem néz. Soss Ervin: Tóth nagyapám Tóth nagyapám te drága asztalos odalenn a föld hideg-e fagyos már három éjszaka Jövök ki hozzád arcod az emlékek hogy visszahozzák Tóth nagyapám pedig hogy szerettél azt sem tudom rólad mivé lettél enyvszagú műhelyed ki döntötte romba gyémánton fűrészed büszkén most ki hordja acélszegeidet rozsda rágja régen koporsód szegeit elmarta a szégyen hogy így végzi el minden asztalos Tóth nagyapám az élet egy hatos Zsadányi Lajos két versei Szél Szél gyere, ragadj üstökömbe, terítsd be köpenyeddel s repülj velem egy sohsemvolt mesebeli erdő közepebe. öröm, fájdalom, bánat, derű, békesség és még mi minden. Nehezülő, fáradt napjaimban hinni a szemed segítsen. B. Idamann: Stilisztikai udvarlás A szemináriumról jövet á fiatalembernek végre sikerült a lány mellé sodródnia. — Igazán kedves magától — szólt a lány —, hogy a betegségem alatt mindig elhozta a füzetét. így aztán fáradság nélkül tudtam újra bekapcsolódni a stilisztikai szeminárium munkájába. A fiatalember zavartan elpirult és letört egy virágos ágat az utat szegélyező bokrok egyikéről. — Ö, a füzetek szóra sem érdemesek — mondta az ifjú tétován. — De hát én nemcsak az iskolai anyagot vittem magához, hanem néhány szál virágot is. A virágok jelentése talán kifejezi .... — Micsoda szószaporitás — szakította félbe a lány vidáman. „A virágok jelentése kifejezi!” — Kérem, ne nevessen ki — szólt a fiatalember méltóságteljesen. — Azt hiszem. az én érdeklődésem a maga hogyléte felől túlment a többi csoporttag általában vett általános érdeklődésén. — Még egy szóismétlés — ujjongott a lány — Az általában vett általános érdeklődés, mint láthatja., fölösleges ismétlés, a tautológia klasszikus esete. — Mindenesetre a virággal azt akartam kifejezésre juttatni... — próbálta folytatni a fiú, de a lány megint közbeszólt. — „Kifejezésre juttatni” — ez analitikus szóképzés, aminek túl gyakori használata elszürkíti a stílust. A „kifejezni” jobb és rövi- debb. — Maga valóságos stilisztikai agymosást rendez nálam — szólalt meg a fiú. — Ez a beszédfordulat eléggé elavult és igen kőny- nyen közhellyé válik — mondta a lány. A fiatalember kétségbeesett. — Fel-e fogja, hogy egy ujjongó, boldog szivet szo- morított el? A lány most már komolyan felháborodott. — Ez pedig a hagyományos perifrázisok (körülírások) jellegzetes megjelenési formája. És ráadásul felcseréli a szórendet! Felfogja-e helyett ilyet mondani, hogy „fel-e fogja!” Ügy látom, az én hathetes betegségem alatt maga semmit sem fog. Cserei Pál: Dúdolgató plébános (Regényt észtet) Az esküvői készülődés miatt sokat kellett ide- oda szaladnia Baráth Karó lynak, a rendőrség parancsnokának, de mindent odavitt, amikorra kellett. Ott volt időben a ponyva, a sátorkarók; összehordott asztalokat, padokat, szerzett üstházat üsttel együtt. De mindig morgott, akár egyedül volt, akár mással. Mégpedig a vőlegény miatt. Nem talált benne semmi kivetni valót, jóravaló, dolgos embernek tartotta, hiszen arattak együtt és kivágta az is a rendet, ahogy illik; voltak együtt cséplőgépnél és nem nyöszörgőit, amikor a rudast vitték, sem a búzászsák alatt. Csak azt nem bírta sehogyan sem megérteni, miért akar a templomban esküdni. De hát a húga sincs ellene, annak is tetszik a nagy fényesség, a szűzmária kép, a festett angyalok; ki is van ott pingálva minden úgy, hogy nem győzi az ember végignézni. Ez nem bántja ot, csak az a sok hókuszpókusz ne lenne, amit a plébános, Meszlényi Kálmán csinál, s az emberek meg hallgatják és bámulnak, mint a birkák, amikor új ajtót vesznek észre a hodályon. — Ezt sehogy’ sem veszi be a begyem — ismételgette egyik este Varga Istvánnak. — Nem lesz semmi bajuk — ■ békítgette Varga István.';,!**» Nem harapja le az orrukat a plébános. És akármit mond a mocskos féreg, húgodék nem a másvilágon akarnak üdvözülni, hanem itt a földön. S ha tudnak boldogulni, nem lalkozott stilisztikai tanulmányaival. — Dehogynem! — erősit- gette a fiatalember. — Egyébként már késő. Most ismertem fel, hogy hamis illúziókban ringatóztam, s hogy az ön angyal-arca számomra csupán szívfájdalmakat rejteget. Felejtsen el engem, kisasszony, és minden jót. Így szólt a fiú és elsietett. A lány fejcsóválva nézett utána. Ekkor már csak néhány méternyire volt az otthonuktól, ahol édesanyja türelmetlenül várta a kertkapuban. — Nem az a derék fiatalember kísért haza, aki mindennap virágot hozott, s aki olyan buzgón érdeklődött egészségi állapotod felől? Nagyon hirtelen elment, mondtál neki valamit? — Én semmit, ö viszont egy sor allegorikus metoní- miát és metaforát hordott össze, még most is zúg tőlük a fejem. — Másfélét nem mondott? — Semmit — bizonykodott a lány. — Mondom, hogy semmit, ami jelentésében szemantikailag különbözött volna a társalgási szóvirágoktól. — Kár — sóhajtott fel az anya. — Igazán olyan derék fiatalember... Fordította: Zilahi Judit hívják Meszlényit, hogy űzze el a gonosz szellemeket a házuktól, mert eszükbe sem jutnak, ha lesz kenyerük, ruhájuk, és nem kell a plébánostól koldulniuk. — Értem én, de rohasz- sza rá az isten az eget — ráp tóttá meg pisztolytáskáját. Egy ideig csóválgatta a fejét Baráth Károly, aztán nevetett, hogy Meszlényi Kálmán hosszúra nyúlt fejét kicsit mindig oldalra billentve tartja, mintha a szűzmária lépkedne hozzásimulva és a jóság igéit súgná a fülébe. Ha nyomorult, elesett hívő ember végső kétség- beesésében Meszlényi Kálmánhoz fordult azelőtt, megvigasztalta néhány szóval, hogy nyugodjon meg, viselje ■ a terhet zokszó nélkül, mert az Űr akarata kifürkészhetetlen. Azután markába nyomott egy ötvenfillérest és azzal bocsátotta útjára, bízzon az Űrjézusban. Ezekben a hónapokban, ha hozzá fordult hívő ember nyomorúsága miatt, csak ingatja a fejét, bizony, sok keserűség van az életben, de hát olyan világot élnek, amikor a lelki- pásztor nem tehet semmit. — Rohassza rá az isten az eget — morgott Baráth Károly. — Nagy svihák a plébános. Varga István igenlően bólogatott,’ a mocskos féreg ellettük hergeli az alamizsnát ^kércT’híveketr. Persze Meszlényi Kálmánt olyan hívek is felkeresik, akik nem kémek alamizsnát. Egyik est© ilyen hívek voltak a parókián, köztük Gonda József, aki ajkát csücsörítve puszit dobott Galgóczi Pirinek, amikor az elébük tette az asztalra a ropogósra sült malacot, aztán rikkantott, végre intim Jielyen lehetnek, oda nem törtek be a barbárok, na de máshonnan is kiűzik őket; már most szűköl Varga István, mint az oldalba vert kutya, mert szaporodnak a kisgazdapárt hívei. Majd megfogta Piri ujjahegyét, legyen áldott az a kéz, amely ilyen fenséges eledelt szolgál fel. Annak felcsillant a szeme, nem az ágrólszakadtak közt van most, aztán lehunyta szempilláit, majd lágyan elhúzta kezét, libbenve megfordult és kisietett a konyhába. Gonda József pedig rámeresztette a szemét a pecsenyés tálon pirosló malacra, aztán a malac szájában fényesre dörzsölt almára s ösztönösen összeharapta a fogát. A főjegyző, Szentkúti Ernő, aki mellette ült, úgy hallotta, mintha meg is csikordult volna Gondának a foga. Meszlényi Kálmán közben örvendezett, hogy erre az időre is tudott tartalékolni whiskyt. Az elvtársak meg igyanak vizet. A segédplébános, Kaszai András gyu- fásdoboznyi darabokat tolt a szájába a sült malacból. Amikor nyelt, szeme kidülledt s utána egy pohár borral leöntötte, hogy könnyebben csússzon. Ilyenkor az arcát halvány pirosság öntötte el. A negyedik x-hez közeledő agglegény, Gonda József arcát sem a whisky, sem a bor nem festette pirosra. A Vadészkürt füstös éjszakáinak levegőjétől megszürkült, csak az álián a malaczsír fénylett. Szentkúti Ernőt borszakértőnek tartották ezekben a berkekben s amíg Gonda József az ezüstnyelű késsel a sülthúst nyiszálta, ő arra esküdött, hogy szemelt rizlinget isznak. Meszlényi Kálmán közömbösen hallgatta a borok ízének, zamaténak ecsetelését, lehetett a pohárban rizling, szürkebarát, egy szuszra hajtotta fel. Az első pohár után megnyalta az ajkát, mint amikor nagyon szomjas valaki és friss artézi vizet iszik. A többi kortynál arc- izma sem rádult meg, őt a muzsika, a dallamok hozták tűzbe. Ha egyedül volt a szobájában, dúdol- gatott s a hosszúra nyúlt feje előre-hátra rándult a taktusra. Egy-egy régi slágerre megnyílt rekedtes hangja is. A házvezetőnő, Galambos Juliska olykor a párnázott ajtóra tapasztotta a fülét és úgy hallgatta. Meszlényi Kálmán észrevette egyszer, mert a konyhába. akart menni, és megfeledkezve plébánosi tisztségéről, dúdolva nyitotta ki az ajtót Kráko- gott, amikor meglátta a házvezetőnőt, aztán megdorgálta: „Aki enged az ördög csábításának, az isten akarata ellen vét”. A házvezetőnő bűnbánóan lehajtotta a fejét és lassú léptekkel távozott az ajtóból. De azután sem tudott ellent állni, hogy ne hallgatózzon, és ismerőseinek kuncogva mesélte, milyen dalokat szeret dúdolgatni a plébános. Ha baráti ösz- szejövetelek voltak a parókián, akkor is csak a kiszűrődött hangokból következtetett Galambos Juliska a benti eseményekről, de neki ez elég volt, tíz esztendeje szolgálta a plébánost s a hangszínekből rekonstruálni tudta a benti állapotot. Csak Galgóczi Piri, Szentkúti Ernő titkárnője tartózkodhatott köztük, az hordott be mindent, amire szükségük volt, és vitte ki azt, ami már feleslegessé vált. S a házvezetőnő tőle is el-clcsí- pett egy-egy szót, amikor az a benti hangulattól fűtött vidámsággal lebbent ki a konyhába. Kíváncsian nézett rá ezen az estén is, amikor az üres kancsóval kisietett. Önteni akart Galgóczi Piri a telekkönyvvezető poharába, hogy igyon, mert nevetés közben csuk- lani kezdett, de a kanoséból már csak egy félpo- hárnyi bor csurgóit ki s a telekkőnywezető a csuklástól akadozva mondta. — Nem... vágyok... én... fél.:, ember... Piriké — s balkezével _ belecsípett a combjába A hózveze?cnő látva, hogy Galgóczi Piri incselkedő kedvvel, kuncogva súgja neki az esetet, hamiskásan mondta, hogy nagyon finom, dis2!ki-ét úr Gonda József, már öt éve ismeri, azóta jár a parókiára. Meszlényi Kálmánt a csuklás nem zavarta, dallamok zsongtak benne. Dúdolni kezdett s a segédplébános a kés pengéjével, mellyel a húst vagdosta, a taktust verte a pohár szélén. Gonda József a térdét csapkodta s olykor a szék alatt a bokáját is összeverte. Szentkúti Ernő, hátradőlve a szék támlájának, felszabadultan tekintgetett társaira; nem kell marki- roznia, mint napközben a gyülevészbanda közt. Mert kicsoda Varga István. a párttitkár? Szennypatkány, aki a cserzett, piszkos, zsíros bőrök közül bújt. elő, hogy szétmarjon mindent, ami szent volt. Demeter András pedig, az ő helyettese kubikpatkány, aki a kubikgödrökből bújt ki, s ez a munkás—pafaszt demokratikus diktatúra. Micsoda fantazmagória! Felnevetett, azután megemelte a poharát és kieresztette a hangját — Proszi! Összecsendültek a poharak, közben Gonda József mutató ujjával intett. — Kálmán!... Az én babám egy fekete nő. A plébános rekedtes hangja megrezdült: „A szeme fénylő fekete kő. Piros, mint a tűz a szája, a eharistont úgy ' riszálja...” Gonda József -felugróit az asztal mellől, elkapta Galgóczi Piri kezét és megpenderítette néhány tánc- lépéssel. Aztán újra leült. — Hát a gyülevész banda dalát mikor? — nyitotta szélesre a száját Szentkűti Ernő. A plébános ünnepélyességet markirozva felállt, azt tudniillik a nép minden fiának, hogy az elvtársak hozzák a világot megváltó szabadságot s a pecsenyés tálról elvette a viilát, az asztalhoz ütötte, majd a füléhez emelte és intett a többieknek, mint egy énekkarnak, azután rá- kezdte: „Föl, föl, ti rabjai a földnek...” Valamennyiből l<i_ tort a hahota, a segédplébános az asztalra borult, remegett egész teste, Galgóczi Piri a telekkönyvvezető vállára hajtotta a fejét, az ágrólszakadtak most örülhetnének, hogy tisztes urak énekelték a dalukat. Gonda megint csuklani kezdett, a főjegyző a szék támlájára hanyatlott, Meszlényi Kálmán pedig a villával hadonászott, majd a padlóhoz vágta, amely két darabban pattant szét s a nyele az ajtóhoz csapódott, ekkor felkiáltott: elvtársak! hol vagytok, kapkodjátok ösz- sze, jusson nektek is valami, Kívül a házvezetőnő rebbenve kapta el a fülét és gyorsan kiosont a konyhába...
