Békés Megyei Népújság, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-14 / 290 szám
Lovicsek Béla: Vasárnap délei ölt* Felberregett a csengő, a férfi ajtót nyitott. Felesége állt a küszöb előtt köny- nyú, nyári kiskosztümben, fekete kézitáskával a karján. — Szervusz — mondta fakó hangon az asszony. — Szervusz, kedves. Vártalak már... Gyere! — Előzékenyen kitárta előtte a szobaajtót, odébb mozdította a fotelt. — Tessék, foglalj helyet.,. Iszol valamit? — Köszönöm, nem kérek! — Cigarettát? — Azt esetleg. Rágyújtottak. A férfi áll— Helyes. Gondoltam, ne menjünk oda készületlenül. Szépen megbeszéljük a dolgainkat, megegyezünk, megosztozunk. Azt hiszem, neked is. nekem is kényelmesebb igy, mint a bíróság előtt... — Igen ... hogyne.'. természetesen ... — Minden, ami a lakásban van, közös szerzemény. Az asszony bólintott. — Megadom neked azt a lehetőséget és előnyt, hogy kiválaszd és elvidd, amit akarsz — mondta a férfi, és újratöltötte a két kispovan, ügyes, talpraesett! Közben apám is rá-rákont- rázott, s mi lett a vége? Az asszony elővette a zsebkendőjét, s be lekuncogott. — Tudod, hogy a lakodalmunk előtti éjszakán is találkoztam vele'. — Ne beszélj! — csodálkozott rá a férfi, és most már kényszeredetten nevetett. — Ezt nem tudtam... Honnan is tudhattam volna... — Ujjának bütykével kitörölt a szeméből egy könnycseppet. — fis a lakodalmunk után is találkozMőst már nem szégyellem bevallani, hogy élveztem is ezt a fonák helyzetet. A férfi töltött, cigarettára gyújtott. Az asszony elkomorult és felsóhajtott. — Aztán elhagyott... Emlékezhetsz rá. Tudod, azon a szakszervezeti üdülésen, Csehországban. Ott még együtt töltöttük a két hetet, aztán többé nem találkoztunk ... Gondoltam, most már kitartok melletted, de nem tudtam hozzád nőni... Kínomban megvadultam, aztán jöttek sorba: Ferenc, a járásról... Különben minek soroljam? Nem érdekes... Csak az utolsó, a Jancsi: Arról már te is tudsz... Hát így, Pista, ennyi az egész, most már mindent tudsz. A férfi felállt, fel s alá járt a szobában, megállt az ablaknál, bámult kifelé. — Pedig én nagyon szerettelek! va maradt, az ablakhoz sétált, s a könnyű függönyön át lenézett az emeletről. Rendkívül nyugodtnak látszott. Felesége körülnézett az ismerős lakásban. Ma tíz éve költöztek ide, s tegnap múlt hat hete, hogy utoljára itt járt. Feszültsége lassan felengedett. A férfi is leült a feleségével szemben, és hosszan az arcába nézett. Az asz- szony csodálkozott, miért nem bírja elviselni a férfi tekintetét. Zavartan matatott a táskájában. — A kislány? — Jói van. Anyura hagytam ... — Elhozhattad volna. — Minek...? Felesleges. — Igazad van. Jobb, hogy nem hoztad magaddal — mondta a férfi és felállt. — Mégiscsak öntök egy kis italt. Jó konyakom van. A kedvenced! — Töltött. — Szervusz! — Köszönöm, nem kérek! — Ugyan már, ne kínáltasd magad! Szervusz! Ittak. Fenékig ürítették a poharat. Üjabb cigarettára gyújtották. Halványkék füst szállt felfelé. Az asszony tekintete a füst után kalandozott. — Tudod miért hívattalak? — Tudom — felelte az asszony. harat. — Köszönöm — mosolyodon el az asszony. — Nagylelkű vagy, Pista! — Nagylelkű...? Nem, nem az vagyok. Mindig szerettelek, ennyi az egész. Fél órán belül elosztoztak. Közben felengedett köztük a feszültség. Az asz- szony néha-néha már fei is kacagott, mint valamikor régen. A férfi is úgy beszélt, mintha már semminek se volna jelentősége. — fin azt hiszem, kedves, most már igazán mindegy, őszinték lehetünk egymáshoz. Igaz ...? Tudod, nekem az a gyanúm, hogy te sose szerettél engem — mondta és nevetett, játékos ízt adva a beszélgetésnek. — Valóban nem — mosolygott az asszony is. — Tudod, Pista, az úgy volt, hogy egész fiatalon beleszerettem egy fiúba, de a szüleim hallani sem akartak róla. Mi azonban titkon rendszeresen találkoztunk... Aztán jöttél te, illetve az a májusi mulatság. Felkértél táncolni.., En átnéztem rajtad, mint az üvegen. Nem vetted észre, talán nem is akartad, újra meg újra felkértél, aztán... — Hazakísértelek. — Anyukám behívott, s egyből odalett érted. Ez igen, ez a férfi! Jó állása tatok néha? — Dehogyis néha, elég gyakran...! Ha hosszabb szolgálati útra mentél, két- három éjszakát is nálam töltött. — És nagyon szeretted? — Nagyon... — Nekem is azt mondtad, hogy nagyon szeretsz. — Tudod, hogy van az: kimondja az ember. Megszokásból, kötelességből, mert a férje.. — Érdekes — gondolkodott él a férfi. — Pedig úgy viselkedtél és játszottál velem, mintha valóban szerettél volna ... Az asszony ajkbigqyesz- téssei válaszolt, öntelten, mint aki büszke a tetteire. — Könnyű azt megjátszani, Pista. Az a legkönnyebb. Sem ész nem kell hozzá, sem erő, csak egy kis móka, egy kis furfang, játék, hisz tudod, hogy megy az! — Tudom, tudom — bólogatott a férfi. — En meg gyanútlanul bevettem és... szerettelek. Erezned kellett, hogy szeretlek... — Persze, hogy éreztem... Hisz épp azért volt olyan könnyű téged félrevezetnem ... Nagy mafla voltál, Pista, az az igazság! Elvakított a szerelem. Megvadított már a támogatásom is. — Ki tehet róla... '! Ne haragudj, Pista, arról én igazán nem tehetek. — Nem, a világért sem haragszom... csak egy kicsit furcsa... ez a kettősség, ez a mi egész házasságunk. Mondd meg igaz telkedre: mind különb férfi volt, mint én!? Az asszony játékosan hintázott ültében. — Nem tudom... Talán igen... — Es mondd csak: soha nem sajnáltál, soha nem éreztél lelkiismeretfurdalást!? Az assiony gúnyosan felnevetett. — S ha igen...? Mondd, mit változtat a2 a tényeken!? — Sokat! — csapott le rá a férfi szava. — Ereztél vagy nem!? Az asszony kihívóan nézett a férfira. Arcizmai megkeményedtek. — Mit szólsz hozzá, nem! Soha nem éreztem! Olyannyira nem, hogy inkább... inkább kinevettelek. A férfi vonásai is megkeményedtek, de a hangja továbbra is nyugodt maradt. — Igen ... kinevettél, kedves... Közben meg szórtad a pénzemet, amit én éjjel-nappai megfeszített munkával kerestem, s mind egy fillérig hazaadtam... 'ö>XvW^;_: Ezüst György Zsilipnél — Jogom volt hozzá, a feleséged voltam! — Az... A feleségem voltál, de csak voltál... kedves... Mögéje lépett, s ujjai az asszony nyakára fonódtak, mint a bilincs... * * * Host, hogy tizenkét évi kényszerű „távoliét” után lelépett a hajnali vonatról, s ismerős talajra ért a lába, ismerős lombokra esett a pillantása, felsóhajtott. Majd a felkelő napra nézett, és félhangosan ennyit mondott: — Jó reggelt, vasárnap! * Csehszlovákiai magyar író tárcája. Meskó Anna Csendélet Boda István: Nincs más megoldás Építem tisztaságaimból oltalmamat, végváramat. Korunk százezer voltja csendben lelkem huzalán áthalad. Magányos hőerőmű-álom dolgozik, termel. A világ észre se veszi, míg fogyasztja e különös energiát. Nem sajnálom, hisz érte ég el együtt az egész és a rész, atomjaira széthasadva az öröm és a szenvedés, tudva, hogy a mindenség roppant törvénye erre is felel: hogy, ami van az van és többé nem tűnhet és nem veszhet el. Nem hiúság és nem is kókler számítás, ami áldozlk. Az anyagmegmaradás elvén igen, az is átváltozik a vágy, a jóra tiszta szándék, a mindig volt, a kezdeti öröm, hogy az emberiséget mocskából úgy emelje ki, mint méhc gyümölcsét a rángó s vonagló boldog fájdalom. Ezek vagyunk. Nincs más megoldás Mit tegyek^ Én is vállalom... Hangyási Lajos] Gondolatok este Szívembe zártant a szobát ahol esténként Judit lerakja kabátját, mint tegnapi-holnapi gondot... a tisztára mosott tejesüveget, a holnapi kenyeret, Megsimítja parányi kontyát, a nyakába hulló pille-haját, mosolyával szemébe zárja a fészek melengető hangulatát. Rám néz. Szeme felragyog, mert a sokrétű világban csöpp fülének a dallam vagyok, megszokott helyett új, örökké változó.
