Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-17 / 266. szám

\

I960, november 16.

fl9TeK, pénzügyek, nagyszabású pénzügyek:

A király meztelen

A főkönyvelő panaszkodik. Af főkönyvelő fázik. Napok óta bajlódnak a központi fűtéssel az üzemben, hidegek a szobák, hidegeik a géptermek. Az igazgató nem meri levettetni a n'agykabá- tot az irodájába látogató ügyfelekről. A főkönyvelő lilára gém- beredett ujjakkal kanyarítja alá nevét a több millió forintos szerződésre, százezrekre rúgó megrendelésre, bizonylatra és mindenféle számlára.

A hidegtől béna ujj egy-egy tollvonása hatalmas összegek sor. sát dönti ed. De a főkönyvelő fázik. Bosszankodik és panaszkodik. Egy hét is beletelik, amíg rendbe hozzák a fűtést. Addig is jó lenne egy villanyszerélő. De miből és hogyan vegyen egy több száz millióval gazdálkodó üzem főkönyvelője villany melegítőt?

Más:

Jó hírű és a hírére sokat adó megyei intézmény a világ legsilányabb ceruzáival látja el alkalmazottait. Aki írásra (és mondjuk nem falbontásra) akarja használni, az jobban teszi, ha komótosan elballag a papírboltba és jobb minőségűt vesz. Aki pedig uram bocsá’, tollal szeretné lekörmölni a HIVATAL hivatalos iratait, az tollat is vegyen.

Más:

Egy közepes nagyságú (és őszintén szólva középszerű) vállalatnál egy renitenskedő fiatalember igazgatói figyelmeztetésben részesült, mert napközben, noha verőfényes idő volt, rajzasztalán égette a lámpát. Mivel az eset többször is előfordult, a külön erre a célra alakult bizottság foglalkozott (részletekre menően és sine ira et studio) a kihágással. A fiatalember azzal tetézte vétkét, hogy az asztali lámpát akkor is égette — a házi rend szigorú utasításával ellentétben —, amikor leszaladt a büfébe egy sóskifliért vagy éppen WC-re ment. Az eset hetekig foglalkoztatta a kis, kollektívát és volt olyan javaslat is, mely szerint legjobb lesz leszerelni a lámpát. Nagyon megterheli a cég amúgyis magas költségeit.

Ügy hiszem a példákból ennyi is elég. Némelyik talán nagyon is szélsőséges, de könnyebb megkülönböztetni egymástól a feketét és a fehéret, mint mondjuk a sárgászöldet és a zöldessárgát.

Közéletünk bőven szolgál hasonló esetekkel a garasoskodó, a piti ügyeket fontossá dagasztó szemléletre. A milliós értékekkel dolgozó vállalatok, intézmények vezetői nap mint nap szembe kerülnek olyan kérdésekkel, amelyek zsebbe vágóak, s amikor az igen vagy nem zsáknyi bankó sorsáról dönt. Nem ezeknek az em

és egy 500 forintos ' villanymelegítő vásárlásakor.

A népszerű, s oly sokszor citált neves angol történész, Parkinson írja’ „Kétféle ember ért a nagyszabású pénzügyekhez: azok, akiknek óriási saját vagyonuk van és azok, akiknek nincsen semmijük. A milliomosoknak egy. millió font létező és felfogható valóság... (A koldusnak) egymillió font éppoly valóságos, mint ezer, mivel egyik öszeg sem volt még a birtokában. De a világ tele van olyan emberekkel, akik e két csoport közé esnek ... Ilyenekből állnak többnyire a pénzügyi bizottságok.”

Ismerjük el, hogy van némi alapja enn> a nyakatekert bölcselkedésnek. Mert azt senki sem állítja, hogy a mi pénzügyi szak

bereknek a felelossegerzetet ker-j embereink - leszámítva a lottó- dojeie^uk meg, hanem a szemle- telitalálatosokat - milliomosok, xetet. A vallalat nyeresege -agy a; De nem js koldusok. Akkor tervteljesites mértéké biztos, j,4t hogy nem egy radiátoron, néhány tucat ceruzán vagy a pár forinttal magasabb villanyszámlán, szóval az apróságokon múlik. Am, a kicsi, filléres dolgokkal való vén- asszonyos takarékosságot jó lenne átmenteni a „nagy ügyekre”: a megrendelések időbeni és előírásszerű teljesítésére, a körültekintő hitelpolitikára, a vagyonokat érő eszközökkel és anyagokkal való okos gazdálkodásra, a munkaidő kihasználására, stb.

Jól ismerjük a közmondást: Aki a fillért nem becsüli, az a forintot nem érdemli. Igenis elejét kell venni a filléres eszközök oktalan pazarlásának. Erre int a józan ész is. De megsokszorozódó fi gye. lem kísérje a nagy öszegek, értékek sorsát is... Mert ez a dolog másik oldala. És ez ismét csak szemléleti kérdés. Sőt, annál is több. Egy főkönyvelőnek

ugyanis egyforma biztonsággal és érzékkel kell döntenie egy tízmilIsmét csak a témánál vagyunk, Legtöbb vállalati pénzügyes — éppen az előbbiek miatt — furcsa tudathasadásban szenved. Bent a cégnél százezrekkel, milliókkal gazdálkodik, otthon pedig a fizetés — az előbbiekhez képest — parányi összegét osztja fel. A baj ott kezdődik, amikor a gyár vagy a hivatal kapuján belül az otthoni „garasos én” viaskodik a hideg, józan, nagy számokhoz szokott pénzemberrel. Ez a duplázódás akkor következik be, amikor a közpénz hétköznapi értelemben is felfogható, kisebb hányadával kerül szembe. És a nagyszabású pénzügyekben eddig imponáló eleganciával lavírozó szakember hirtelen, elbizonytalankodik, zsugorivá, garaso&sá válik (beáll a tudathasadás), holott a vállalati költségügyek intézésében már előzőleg tanúságot tett rátermettségéről.

Lássunk erre egy példát. Ha mondjuk egy ugyanazon a napon

gandistánk e ciklk elején elkezdett vallomását: Nehezen jöttem rá arra, hogy mit is jelent a be- tűrágókról szóló lenini intelem. Falusi viszonyok között dolgoztam mindig. Évről évre megtanítottam a hallgatóimat arra, hogyan szól a lenini hármas jelszó, de csak nagy sokára jöttem rá, hogy ez olyan taktikai jelszó, amely csak egy bizonyos időszakra, bizonyos meghatározott körülmények között érvényes. Súlyos hiba volna például ma is ennek alapján megítélni, osztályozni falun az embereket... Igaza van. A tanulásnak — a tanítás előfeltétele! — azt a lenini módszert kell alkalmazni Lenin műveire is, amelyről ő Marxszal kapcsolatban beszél. Ez a feltétele annak, hogy hasznosan és rendszeresen „tanácskozhassunk” korunk aktuális kérdéseiről klasszikusainkkal. A tanácskozás Lenin esetében sem azt jelenti, hogy a ma kérdéseire kész válaszokat kérünk,

olyanokat, amelyeket valamilyen tárgymutató segítségével csak fel kell lapozni, hanem a Lenin munkájába, gondolatmenetébe, módszerébe való elmélyedést, gondolatainak alkotó folytatását.

Mint idézett propagandistánk is saját életútjáról elmondja, volt idő, amikor a könnyebbik utat próbáltuk járni. Nem kényelemszeretetből, hanem inkább azért, mert nem is tudtuk, hogy nem az az igazi út Jelszavakká merevítettük Lenin gondolatait, kiragadott idézetek segítségévei próbáltuk közkincs- csé tenni Lenin hatalmas elméleti örökségét. Hogy bennünket meddig vezetett el ez az út, tudjuk. S, hogy végkifejletében mit jelent ez a módszer, látjuk ma Kínában. Mi is tanúi voltunk annak, hogy lendnizmus címen hogyan merevednek szent dogmává Lenin szavad. Kínában

Kós beruházás megvalósításakor kell ^JnT ^Te^sVásárlásáról és egy tízmilliós beruházás engedélyezéséről; nagy a valószínűsége annak, hogy az előbbi sokkal nagyobb gondot és fejtörést okoz, mint az utóbbi. Miért? Mert száz ceruza ára hétköznapi ésszel is felfogható ösz- szeg. A ceruza egy fix és konkrét dolog, a ceruzát mindenki ismeri, órákig lehet róla vitázni. Nem elsősorban az a baj. hogy jelentőséget tulajdonítanak az íróeszköz-vásárlásnak. Sokkal inkább az, hogy fontosságánál, jelentőségénél lényegesen több időt és energiát pazarolnak rá, mint a „nagy he lakra”.

Mao könyvecskéit lobogtatva a marxizmus1—leninizmus teljes

megtagadásáig, megcsúfolásáig jutottak el.

A Lenin életéből felhozott példák látszólag ellentmondanak egymásnak. Kérdezheti valaki — aki ezzel el is árulja, hogy semmit sem ért a lenini életműből —, most melyik az igazi Lenin. Az elmélyült filozófus, tudományos kutató vagy a parasztokkal, munkásokkal tárgyaló, a kommunizmus építését a gyakorlatban szervező politikus? Mindkettő. A filozófus, a gondolkodó, a marxdsmus teoretikusa elválaszthatatlan a gyakorlati forradalom vezetőjétől, a szocialista állam szervezőjétől.

Lenin idézett szavai, a propagandistáknak szóló intelmek tulajdonképpen a dogmaiizmust ostorozzák. Egy megvilágításból vizsgálva a propagandamunkáról szólnak, de általánosabb érvényűek. Arra tanítanak, hogy a politikus, a kommunista soha nem szakadhat el a tömegektől, s ezalatt az olyan kapcsolatokat kell érteni, amilyen Lenint jellemezte — nem pedig valami

Ismét csak Parkinson egyik idevágó és kajánkcdó törvényét idézném, mely szerint egy-egy pénzügyi döntés megszületésének ideje fordított arányban áll a szóban forgó összeggel. Vagyis: a pénzemberek többsége könnyebben és főleg hamarabb dönt egymillióról, mint száz forintról.

Természetesen — írja a szerző — e kritériumnak csak alsó határa van. (Mégpedig az az összeg,

amelyet az illető szakember hajféle „leereszkedést’, „a tömegek! landó fogadáson elveszíteni vagy meghallgatását” vagy éppen aj jótékony célra adni.) tömegek hangulatáról” szóló je-I

lentések tanulmányozását. Pon-f Bar minden hasonlat sántít, tosabban: azt a módszert je-J próbáljuk kerekre zárná egy halenti, amely olyan gyömölcsözően meghonosodott a mi pár-;;Andersen ;Smert meséjében a ki- tunkban is az elmúlt évek során.,.

‘ „ ^‘ [ráiy új ruhája osztatlan elisme-'

De ugyanakkor jelenti a +udo-Jt,^ J A ____

___

H

iányosságot is, az élet minden, területének állandó tanulmányozását, az új jelenségek által fel.; vetett kérdések megválaszolását

— mindazt, amit az elmélet to-; vábbfejlesztésénex és gyakorlata alkalmazásának is nevezünk.

és gyakorlat dialektikus egyse gének érvényesüléséből következik.

Varga József

sonlattal ezt az elmélkedést.

rést és sikert arat. A tömeg és maga a király is azt hiszi, hogy a másik látja, érti az „újmódi’ viseletét, a szélhámos takácsok trükkjét. Csak egy naív, romlatlan kisgyerek kiálltja: a király meztelen.

Mindez tudományos világné-t Ha kell kiállsuk mi mert a

r^asrssstó.’ssí»»«»’- ■» -«t »

ruha nélkül meztelen. És fázik. Mint a főkönyvelő.

Brackó István

Vasárnap

Nem fizettek rá

üvegekbe kerül a fehér húsú alma.

Az év elején a Gyulai Állami Tangazdaság dolgozói enyhén szólva nem tapsoltak az örömtől, amikor megtudták, hogy az összevonással hozzájuk került a Szabadkígyósi Konzervgyár.

— Na, ez csak a nyereségünket fogja elvinni.

— Ráfizetjük még a fehérneműnket is — mondták a pesszimistábbak. Azóta telt-múlt az idő és szerencsére nem lett igazuk a kételkedőknek.

Az egyik kora reggel a gazdaság igazgatójával, Szilágyi Jánossal és a pártalapszervezet titkárával, Hájas Gézával látogattuk meg a Szabadkígyósi kastély közelében levő kis konzervgyárat. A munkaidő még nem kezdődött meg, de a magasra nyúlt kémény már vígan eregette a füstöt. Fűtötték az épületet és a nagy üstökben levő vizet, amelyben a konzerveket dunsztolják. Az udvaron tízezerszámra csillogtak az üvegek. A raktáros jött meg elsőnek. Bementünk a már majdnem megtelt hatalmas helyiségbe, ahol katonás rendben sorakoztak a különböző színű és ízű befőttek, savanyúságok. A gazdaságnak hatalmas gyümölcsöse is van és az idén először ezt is kihasználják a konzervüzemben. Ugyanis eddig csak savanyúságot készítettek, most megkezdték az itt termett almák feldolgozását is. Szerencsés ötletnek bizonyult az is, hogy szilvalekvárt főznek és cserépszilkékben hozzák forgalomba, amelynek máris nagy sikere van. És hogy mennyire nem kell félni ettől az üzemtől, az is bizonyítja, hogy már előre elkelt összes termékük. Sikere van nemcsak belföldön, hanem más országokban is az itt gyártott csemegeuborkáknak és a különböző gyümölcsbefőtteknek is.

Az éves termelési érték előreláthatóan meghaladja az ötmillió forintot, ami azt is jelenti, hogy ez a kis üzem nem hogy ráfizetéssel dolgozna, hanem hoz is valamit a konyhára. Az itt dolgozók — akiknek nagy része nő — is megtalálják nemcsak

a folyamatos munkát egész évben, hanem a számításukat is.

És amikor megkezdődik a munkaidő, a fehér köpenyes nők keze alatt egykettőre megtelnek hófehér húsú almákkal az üvegek, gőz száll fel az üstökből, amelyekben konzerválják a gyümölcsöt, majd átkerülnek a raktárba, ahol fürge kezek ragasztják a színes címkéket az üvegekre, aztán teherautó gördül az ajtó elé és rövid idő múlva már indulnak is az állomásra, hogy vagonba rakva a konzerveket elvigyék az ország minden részébe, az itt dolgozó szorgalmas nők munkájának eredményeit.

Katonás rendben sorakozik a polcokon cserépszilkékben a szilvalekvár. Fotó: Béla Ottó