Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-15 / 265. szám
1969, november 15, 6 Szombat Picit halkabban Bár a piakát Albert Flóriánt, az FTC hírességét jelölte meg vendégnek, helyette „csak” Kozma Picit, többszörös világ- és Európa- bajnok birkózónkat üdvözölhettük. A derék férfikolosszusnak talán Mexikóban sem verejtékezett úgy a homloka, mint itt, a mikrofon előtt. Hiába, a rajt — és mikrofonláz úgy látszik, nem azonos. Mindenesetre megtudtuk, hogy Kozma Pici másfél mázsát nyom, de a súlya ingadozik, továbbá azt is. hogy mennyi ruhaanyagra van szüksége, ha öltönyt csanáltat. Ha valaki eddig még nem jött volna rá. a legutóbb Békéscsabán rendezett ORI-műsorról van szó, amely „Randevú a zenével, divattal, humorral” címen gyűjtötte egybe a könnyű műfaj kedvelőit. A műsor első felvonásának zenei blokkja az ilyenkor szokásos élménnyel ajándékozta meg a nézőt. A produkció „krémje” Ome- gáék szereplése volt. Dobhártyarepesztő hangerővel egy külföldi feldolgozással kezdtek, később, a hamarosan megjelenő „Tízezer nap” című lemezükről mutattak be néhányat. A Thália halk-szavú katonáihoz szokott színház nemigen élt még át ekkora lármát. Az igaz, hogy a zene jó volt és a boszorkányos gyorsaságú Laux és a mikrofonkábelt lasszóként kezelő Kóbor lenyűgözte a jórészt tizenévesekből álló közönséget. De van egy határ, amelyen túl a hangerő már a zene élvezhetősé- gének rovására megy. A bemutatott új számok: a Tűzvihar, a Gyöngyhajú lány és a Petróleum- lámpa bizonyára slágerek lesznek, feltéve persze, hogy időközben meg nem süketülnek a zenerajongók. A nappaliban sötét volt és porszag. Látni is lehetett a porszemeket, ahogy a padlóra vetődő keskeny fénypászmában kavarognak. A redőny félig takarta el az ablakot Attól függetlenül becsukott szemmel is tudtam volna tájékozódni a bútorok között. Nem mintha rengetegszer jártam volna itt áe egyszeri látásra is a kobakomba véstem az efféle képeket. — Szia, mondta a lány és belépett a szobába. A magnón babráltam, szóval igyekeztem állati elfoglaltalak látszani és csak úgy morogtam valamit. Végigpergettem a szalagot. kétszer oda, kétszer vissza, csak aztán néztem rá. — Te vagy a Franci húga? — Ja. Most gondolj utána — a baj az volt, hogy már mindenfenét beállítottam a magnón és nem volt mit csinálni. — Téged, hogy hívnak? — Alfréd. A lányból kibuggyant a nevetés. Éreztem, hogy kezdek begerjedni. A hangyák vacakoltak a mellemen. — Hogy lehet valakinek ilyen hülye neve? Együtt jársz a bátyámmal? — Együtt. — Piaf. Ismered ezt a számot? — Nem. — Pedig állati jó. Kár, hogy csak ez a kettő van meg. Ez, meg még egy a tekercs végén. Mindenki úgy hív, hogy Alfréd? — Nem, a srácok a suliban Frédinek hívnak. — Az más. Sokkal klasszabb is, mint az, hogy Alfréd. Az apád is Alfréd. — ö is. — Ez a nő alighanem száz évre visszamenően kielemzi a családfámat. __ — Szörnyű sötét van itt, mi? — Felugrott és felengedte a redőnyt. Abszolút nem hasonlított a bátyjára. Rövidre nyírt hajával olyan volt, mint egy fiú. Fene tudja ezeknél a lányoknál... Lehet, hogy úszó, azoknak van ilyen rövid hajuk. Azon gondolkodtam, hogy bele tudnék-e esni. Mert nem vicc, még egyszer sem voltam szerelmes vagy valami ilyesmi. De ha a pofiját néztem, kezdtem meggyőződni, hogy nem is olyan nagy kunszt az egész. Már mint ez a szerelem. * * * — Tudja, mi férfiak, hazudni is képesek vagyunk, csakhogy dicsekedhessünk. Én már másfél év óta járok egy kislánynyal. Ott dolgozik, ahol én. Csakhogy nem a műhelyben, hanem az irodában. Szép lány, helyes lány. Amikor a többiek először láttáik vele, kérdezték, hogy mi volt, meg hogy volt. Mit mondhattam? Ugrattak, hogy mafla vagyok, meg minden... Hát persze, hogy nem csókoltam meg első este. Igaz, akartam. Klubest volt nálunk és az utolsó táncnál együtt maradtunk. Ö azt mondta, hogy messze laikik, én meg felajánlottam, hogy elkísé- sérem. Útközben beszéltünk mindenfélét, de eléggé kényelmetlenül éreztem magam. A kezét ges, kissé görnyedt, inkább könyvelőre hasonlít, mint a Casanovára. — Miért mondja azt, hogy Don Juan vagyok? Neki volt egy csomó nője, de nekem mindössze kettő van. Igaz, hogy abból csak az egyik hitelesített, mármint ^(>0 (j ij állunk a sjzetele.mm.el? nem mertem megfogni. Gondoltam, hogy amikor majd a kapuhoz érünk és elbúcsúzunk, úgy istenigazából megölelem és szájon csókolom. Ahogy a filmeken látja az ember. De elszaladt. Még ki sem vettem a nadrágzsebemből a kezem... Aztán persze jól összejöttünk. Vasárnaponként eljárok hozzájuk. Van egy kis kertjük, kiülünk a fák alá és beszélgetünk. Csokolózunk is, nem mondom, de semmi több. Krisztának — mert így hívják — szép, mély hangja van... Szóval tulajdonképpen én beadtam a srácoknak, hogy már úgy vagyunk. Érti, ugye? Nem akartam, hogy rajtam nevessenek. * * * Szóval, szerelem. Az olvasó bizonyára megállapította már: a témánál vagyunk. Keressük-ku- tatjuk az esetleges törvényszerűségeket, de hát ahogy legutóbbi számunkból is kiderült, alig jutottunk túl a néha kissé szélsőséges példákon. Törvényszerűség? Ném, hát nem adjuk fel a reményt és ha sikerül, a jövő heti magazinban megpróbálunk valamiféle összegezést is adni. Addig ázonban... Például, helyénvaló-e az a néha ki sem mondott vélemény, hogy a szerelem az a fiataloké. Aki tizenéves, az lehet szerelmes, de aki már nem tizenéves és mégis szerelmes, az... „hát ehhez mit szól Juliskám, ez a vén kujon ahelyett, hogy a reumáját áztatná, úgy bandzsít a lányomra, hogy rövidesen kiválthatja a szemüvegét!” *** Harminc év körüli. Szemüveanyakönyvileg, a másik, a Klári... Ű hogyismondjam... — A barátnője? — Na igen, valami ilyesmi. — Hogy történt? — Mármint, hogy lett a barátnőm? Nem kényes dolog ez, mégis az újságba?! Jó, ha a nevem nem lesz benne, akkor elmondom. Együtt dolgozunk, egy osztályon, és nálunk, különösen negyedév végén rengeteg a túlóra. Szóval egy ilyen alkalommal. Klári gépelt valamit, diktáltam, egyszercsak félnézett, tudja olyan meleg tekintettel és akkor megcsókoltam. A többi?... Hát, jött az magától. — A barátnőjének van férje? — Van. Rendes ember. Elég sokat járunk össze. Négyesben szoktunk kártyázni. * * * Űj lakás. A berendezés még nagyon hiányos. Nemrég költöztek csak be. Fiatal házasok. — Volt már szerelmes? — Hogy én? — Érti mire gondolok? — Értem én, persze, hogy értem. Ha arra gondol... Csak halkabban, nehogy meghallja az asszony. Csoda egy tűzről pattant teremtés. De tudja mit, én csak egy dolgot mondok. „Mielőtt megházasodsz, tartsd jól nyitva a szemed, ha pedig már megházasodtál, félig hunyd le.” Tudja a mestertől hallottam ezt, ő hajtogatta folyton. Ki is mondta? Villanyszerelő vagyok. Az ipse is valami szakmabeli volt. A villámhárítót találta fel... ja, eszembe jutott. Benjámin... Franklin Benjámin volt. * * * Logika? Nem, a szerelemben az égvilágon semmi logika nincs. Sőt, a szerelem ellentmondáshalmaz. A brahmanizmus évezredes teremtés-története így vélekedik erről: Brahma először megteremtette a férfit. Amikor az asszonyra került volna a sor, már nem volt semmije, tehát összegyűjtötte a méhraj zümmögését, a galamb turbékolását; a napsugár csendjét, a felhők mélabúját és a szél kiszámíthatatlanságát; a nyúl félénkségét és a páva hiúságát; a virágok törékenységét; a gyémánt keménységét; a méz édességét és a tigris kegyetlenségét; a tűz forróságát és a hó hidegségét; a szarka fecsegését, a daru képmutatását és a gólya hűségét. Mindezekből alkotta Brahma az asz- szonyt és a férfinak adta. Egy hét múlva jött a férfi Brahmához: „Óh Isten, a lény, akit nékem adtál, megmérgezi az életemet. Szüntelenül fecseg, elrabolja az időmet, minden semmiségért zsörtölődik. Vedd visz- sza tőlem!” És Brahma visszavette az asszonyt. Egy hét múlva ismét jött a férfi és panaszkodott: „Óh Istere- mióta visszaadtam neked az asszonyt, életem nagyon magányos”.Szóval, így tartott az add visz- sza, vedd el tőlem huza-vona, míg végül Brahma megelégelte és így szólt a férfihez, aki ki tudja már hányadszor arra kérte, hogy szabadítsa meg őt az asszonytól. „Boldogulj vele, ahogy tudsz!” A férfi siránkozott: „De képtelen vagyok vele élni!” „És épp oly kevésbé tudsz nélküle élni” — szólt Brahma és eltűnt. Se vele, se nélküle... ez minden férfi sorsa mind a mai napig- . , . Bencsik Máté—Bracko István (Folytatjuk) SiiiSönleg’es állampolgár Az első padban ül, a negyedik osztályos és örül, hogy Takács Marikának hívják, mert az osztályozó naplóban hátul van a „T” betű. Pedig, ha felelésre kerül a sor, nem fél. A naplóban több az ötös, mint a négyes a neve után. Ugyanolyan táskája van, mint nagyon sok hozzá hasonló negyedikesnek, öltözéke sem üt el a többiekétől. Ugyanúgy rohan néhány perccel 8 előtt az iskola felé, mint a többiek és kergető- zik a fiúkkal az udvaron, az órák közti szünetben. A szülei sem különleges emberek. Tsz-tagok. A ház, ahol laknak, semmiben sem különbözik az utca többi házától. Rend van az udvaron, a lakásban. De van valami, ami mégis feltűnő. Rengeteg fénykép a falon és mindegyiken Takács Marika a „sztár”. Van, ahol szüleivel, testvérével, a kedvenc játékokkal, kint az udvaron, bent a szobában és olyan is, ahol éppen alszik a párnával, dunnával púpozott ágyban, összebújva testvérével. Fényképe az ország minden lapjában megjelent már. Mit lehet kérdezni egy 9 éves kislánytól? — Örülsz-e, hogy olyan sokan fényképeznek? — Hát, már hozzászoktam. — A barátnőid nem irigykednek? — Nem tudom, nem mondják. Most nemrégen katona bácsik voltak itt. Azok is fényképeztek, meg kérdeztek tőlem mindenfélét. Kevermesen, de talán az egész országban jól ismerik. Tudják, hol lakik és hogy néz ki Takács Mária Magdolna, az ország tizmilliomodik állampolgára. Műterem a föld alatt A fehér falakon még illatozik a mész. Ha palotát, kacsalábon forgó kastélyt építettek volna ők ketten, akkor sem lennének büszkébbek. Pedig csak egy pincéről van szó. Ügy kezdődött, hogy Mayerhof- fer Miklós hatévi fővárosi „portyázás” után visszatért Békéscsabára. A Kner Nyomdában kapott állást. Rajzolói minőségben hódolhatott nagy szenvedélyének, vállalt hivatásának; a rajztoll, az ecset, a finom vonalak mesterségének, a grafikának. A „mesterség” helyett akár a művészet szót is használhattuk volna, hiszen a huszonöt éves fiatalember szép jövővel kecsegtető biztonsággal kezeli szerszámait. A pesti „inasévek” nem múltak el nyomtalanul. Egy évet járt a Képzőművészeti Főiskolára, volt katona, megszámlálhatatlan reklámkiadványt készített és — inkább kényszerűségből, mint művészeti alázatból, évekig egyik barátja műtermében lakott. Közben bújta a könyveket, részt vett minden tárlaton, gyűjtögette a betűmintákat és az öüetes grafikai megoldásokat. Szekrényre való forrásmunkával tért meg szűkebb hazájába. Az itthoni első hetek lázas munkával teltek. Barátjával, Domokos Gézával engedélyt kaptak a KIK-től a ház pincéjének birtoklására. Maltert kevertek, me- szet oltottak. Végre aztán elkészült a föld alatti kis szoba, amely egyszerre műterem, fotólabor és a baráti összejövetelek színhelye. Körben a falakat nagy műgonddal készült, hibátlan arányú, realista-naturalista szénrajzok díszítik. Aktok, fejek, vázlatok. A művésszé válás kathar- zisának kikerülhetetlen állomásai. De — és ezt Mayerhoffer Miklós tudja a legjobban — tovább kell lépni a hagyományos formán és stíluson. Most kezdődik vagy éppen kiteljesedik a nagy kísérletezések korszaka. Ügy tervezi, hogy néhány hónap múlva alkalmi tárlatot rendez a pincében. Csak úgy saját kedvtelésből, ismerőseinek és barátainak. Hogy most md foglalkoztatja? Elsősorban Vasarely. A héten Pesten járt és megnézte a magyar származású művész kiállítását. „Igen, Vasarely ráérzett valamire — mondja —, lenyűgözött és csodálkozásra késztetett. Próbálom megfejteni a titkát. Ha egyáltalán van titok.” B. I.
