Békés Megyei Népújság, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-25 / 248. szám
1*89. október 26. 8 Vasira*« Állunk a híres fcondorosi betyárcsárda előtt és szembenézünk a történelemmel. Könnyen lehet, hogy a betyárok alagútja éppen alattunk vezet a zsandárlakta- nyához, mert a legenda azt tartja, hogy a csárda alagútrendszerét az ellenükre épített zsandár- laktanyáig vitték Rózsa Sándo- rék. Ma is keresik ezt az alagutat a fiatalok, magánszorgalomból, romantikából, meg nem is lehet tudni pontosan, milyen vágy űzi, hajtja őket, de hogy szeretik a szülőfalujukat, az egy biztos. Még este kilenckor is világít a csárda falán az ötszázas villanykörte, és ásnak, lapátolnak rendületlenül, „öregapám mondta, hogy itt lesz az alagút, a tizennégy es háború előtt elment benne az állomásig.” Varga Jancsi mondja, hogy a nagypapát is elhozták ide délután, mutassa meg a helyet Azóta ásnak, kutatnak. Van, aki int rájuk, van aki mosolyog, van aki kíváncsi, izgatott. Ez este történt, délelőtt még csak a hírét hallottuk, hogy önkéntes ásató brigádot alakítottak az itteni legények. Akkor más utat kerestünk. Föld felettit, nevezeteset. A Hősök útját, a Vörös Hadsereg útját, meg az Aradi utat. Huszonöt éve, akkor is ősz volt, meleg ősz, hosszú ősz, tavaszt idéző ősz. Húsz-harminc rohampáncélos éke hasított idáig, Kondoros azóta írja újabb történelmét. A régit sem kell szégyellnie. A Váradi Regestrumban rajzolják le először a nevét, anno 1229, és Cundudus-nak nevezik. Hunyadi Mátyás alatt Kondorosegyháza, aztán a török az aradi szandzsákhoz csapja, a 17. század elejére pedig földdel teszi egyenlővé. Ki tudja miért? Ki tudja, milyen tragédiák estek itt? Puszta lesz a vidék, sivatag. 1827. Áll a csárda. A híres, nevezetes. Virágzik a békési- betyárélet. Kémény- és alagútlabirintus védi a szegénylegényeket, és vigasztalónak a csaplárosné szép szerelme. • Szabolcska Mihály, megidézünk! Párizs, a századforduló előtt A Grand Caféban. Száll a nóta... „Mennyi érzés, mennyi bánat/' Szíve van tán a nótának/ Oly szomorún sírdogálja / Miben áll a mulatsága/ Kondoroson a bojtárnak/ A bojtárnak... Tudja a jó Mindenható/ Mi is azon sárnivaló/ Hogy a ménes ott delelget/ Valahol egy csárda mellett/ Csárda mellett...” Állunk a híres betyárcsárda előtt, és szembenézünk a történelemmel. Elindulunk a Hadak Ütján. Az akácok levéle millió sárga petty. Erről jöttek. Ez már az Aradi út, Csorvás—Telekgerendás alól kígyózik ide, Kondoroshoz. Kivert majcadám, mellette nyári földút. Régi tanyák, öreg tanyák. A faluhoz közelebb újak is. Egy helyütt valóságos utcává formálódnak. „Két sorban jöttek a tankok. Iszonyú zúgással, zakatolással. Fél kettő lehetett. A németek ötven kilométerre hitték a frontot. Csúnyán ráfizettek.” Beszélgetünk. Szemtanúkkal. Itt éltek akkor is, az Aradi úti tanyákban. Főzzek nekik borscst...! Néhány ház. Eleinte 30—50 méter távolságra egymástól, aztán egyre sűrűbben. Nagy kertek krizantémokkal, szőlőtőkékkel, kopaszodó pázsittal. Napsütés. Erősen süt a nap. Ilyen szép október tíz éve sem volt. Húsz-huszonöt éve igen. Egyesek már arra is emlékeznek, hogy 1944-ben. Októberben, ezen és ezen a napon. Pénteken. Különös véletlen; y AZ t múltat idéző riportunk időpontja hajszálpontosan megegyezik egy negyedszázaddal ezelőtti dátummal. „Kislány voltam* így hát elég kevésre emlékszem — Szebe- gyinszki Pálné sietve székeket kerít —, annyira csak, hogy azon a napon meg előtte éjszaka is magyar katonák szaladtak ezen az úton. Aztán szekerek. Megvadult lovak. Csattogás, kiabálás, aztán csend. Olyan nagy csend vcút, hogy hallani is lehetett. Később egy bomba robbant. A légnyomás végigsepert a házakon meg a fákon. Csikorgás. Először csak ennyit lehetett hallani, aztán egyre erősödött, végül megpillantottuk őket. Mint valami hatalmas vaskígyó, úgy jöttek a tankok Kondoros felé.” Bankó Józsefné öregecske mozdulatokkal, de friss memóriával fűzi tovább a történetet: „Amikor az orosz tankok elrohantak előttünk, már a gyalogság egy része is ideért. Bejöttek a házunkba és mondták, hogy főzzek nekik borscst. Én meg először borsót értettem, de hát honnan vegyek ilyenkor borsót... Legyintettek, hogy nem baj. Jó lesz tojás is. Tojás volt, összeszedtem ötvenet, hogy megsüssem nekik, de még hozzá sem kezdtem, már mentek is.” Az Aradi út nyílegyenesen visz tovább Kondoros központja felé. Kétoldalt nyárfák. Az út sűrűn egymás mellé épült házak között jár, aztán széles szögben fordul egyet. Innen már Hősök útja. Akkoriban Kossuth Lajos út Alarm! Alarm! A telefonnál gróf Nostitz ezredes, az 57. német páncélos hadtest vezérkari főnöke. Idő: 1944. október 6-a, déli 12 óra 30 perc. Színhely: Kondoros, katolikus plébánia. A vonal túlsó végén Grolman vezérőrnagy. Gróf Nostitz jelent. Ili „Die Frontlime ist etwa fünfzehn kilométer. Im Kreis ist Ordnung und Ruhe. (Az arcvonal mintegy 50 kilométerre van. A körzetben rend és nyugalom.) A papiak öreg faliórája elüti a felet. Gróf Nostitz leteszi a telefonkagylót. ■ Halk csörrenés. A pillanat tört részé alatt megérzi a veszélyt. Az ablakra mered: T—34-esek! Egy, három, hat... Kitör a párik. „Alarm,! Alarm!” Kicsapódnak az udvari ablakok, a plébánia hosszú folyosóján csizmák csattognak, emberek ordítoznak. Húsz méterre a lezárt kupolájú acélmonstrumok ágyútornya körbefordul. Kirchner tábornok, hadtestparancsnok az evangélikus lelkészlakból menekül kd a csabai útra, onnan a kukoricásokba, Szarvas felé. Az állomáson egy német teherautó fut fel a sínekre, és a talpfákon hajt őrült iramban. Egérutat keres a divizió. „Ezekben a szobákban lakott Kirchner tábornok. A sarkon, a templom előtt állt az egyik tank. Egy magyar tiszt rálőtt. Géppisztollyal. Elpusztult a szerencsétlen. A tábornok viszont elmenekült, a kertek alatt.” Táborszky László evangélikus lelkész szívesen végigvezet a parókián. Aztán másról beszélgetünk. Kondorosról. Hat év múlva lesz 100 éves a község. Centenárium. „Az emberek? Szorgalmasak, ügyes kezűek. Sokszor mégis azt látom: nem, érnek rá élni. Meg kell tanítani őket az életre. Hogy miért élünk?” A kertben: „Pár éve ültettem ezeket a venyigéket. Szép szőlőt teremnek. Aki kér, adok, ültessenek. Egyre több kertben talál szőlőt.” A torony erkélyén: — Ha jó az idő, Orosháza is idelátszik. Meg Szarvas. Az ott a mezőberényi torony, az a fehér esik... Amott, a jegenyesor, az Aradi út. Ott jönnek a rohampáncélosok.” Mire lejövünk a toronyból, 1969 lesz újra. Sok a bezárt ajtó Űj ház, kényelmes szobák, modem bútorok. A tágas előszoba láthatóan a ház urának birodalma. Íróasztal, könyvesállvány, jegyzetek, népi kerámiák. A csengetésre a feleség jön ajtót nyitni. Tanárnő. A ház ura is az. Rindó Józsefnek hívják, és ha valaki ezt a nevet említi Kondoroson, azonnal kiderül, hogy nincs, aki ne ismerné. 0 a község helytörténésze, régésze, néprajzosa, betyár-mondáinak gyűjtője, falumúzeum tervezője — talán még össze sem számlálta, hogy md még. Az íróasztalától áll fel. Valamit írt. „Szarvasról jöttem, dolgom volt. Délutánra utazom visz- sza, tagja vagyok a „Tiszán innen — Dunán túl” szarvasi brigádjának. Kicsit izgulunk is, hogy tudunk-e majd segíteni?” Mi kérdéseinkből kínáljuk, Rin- dóék konyakkal kínálnak. A fontos, hogy percek múlva már a régi ismerősök hangulatát érezzük, és fut, szalad a beszélgetés. Űj tanulmányon dolgozik. Az élet kialakulása 44 októberétől 45 derekáig. Most gyűjti az anyagot, de a munka körvonalai már jól látszanak. Nemcsak a felszín érdekli, arni a történelem kárpitja mögött van, az is. Így teljes a kép. A kor képe. „Roszik Konstantin törzsőrmester lett a község katonai parancsnoka. Ügy november elején. Az apja szarvasi, hadifogoly a tizennégyes háborúból... Kemény, de igazságos parancsnok volt.” Füzetet hoz, ebben gyűjti a betyár-mondákat. „Egyszer talán ki is adhatnánk. A község vagy más.” Az. iskola udvarára Rindó József mentette be Petőfi Sándor öccsének, Petőfi Istvánnak sírkövét a Geist-uradalom jobbágytemetőjéből. Falumúzeumot szeretne. A felesége is gyújt, a tanítványok mind. Már annyi van, hogy egy kiállítás bőven kitelne belőle. Elégedett? Nem bólint erre. „Az értelmiség sokkal többet tehetne. Mintha nem kellenénk úgy, mint régebben. Akkor jobban láttuk, mi van a faluban. Most nemi.. A motiváló erő, az hiányzik. Ami összefog, összetart. A plusz, amiből a nagyobb tettek születnek.” Szabad idő? Valaki más mondja, hogy a „diplomások” bezárják az ajtót. A világ meg kint marad. Bent tévé, házibuli, kártya. De félre a sötét színekkel! Ami nem jó, egyszer úgyis túléli önmagát. A „leányvállalat” Az együttélésnek sokféle válfaja létezik. De az a szimbiózis, amit a kondorosi fürdő és könyvtár valósított meg, az egyedülálló. A községi könyvtár történetében vfennak sötét korszakok, ez szó szerint is érthető, ugyanis az eddigi szállás, amely kilenc évig otthont adott a könyveknek, a legszelídebb jelzővel illetve sem több egy használt fáskamránál. A változás azzal kezdődött, amikor valaki Gazsó Páltól, a könyvtár vezetőjétől megkérdezte: mit szólna ahhoz, ha a régi egészségház helyére költözhetnének? Gazsó Pál nem tudott szólni. Az örömtől. Akkor azonban az orvosi rendelő átvonult az egészségházba, a szabadon maradt rendelőben pedig az MHSZ ütött tanyát. Most talán kézenfekvőnek tűnne a kérdés: miért nem csapott le a könyvtár az üres MHSZ- nelyiségre? Mert jobb lehetőségek kínálkoztak a fürdőben. Egész pontosan 200 négyzetméter alapterületen egy ifjúsági, egy felnőtt szabadpolcos könyvkiválasztó helyiség, egy olvasóterem* valamint egy akkora raktár, mint a hajdani községi könyvtár. Ha már a felsorolásnál tartunk, írjuk ide azt a néhány számot, ami teljesebbé teszi a jelenlegi képet: a községi könyvtár hat fiókját 1247 beiratkozott olvasó látogatja s válogathat a tizennégyezres könyv- és 57 darabból álló folyó- iratállományból. A könyvtári személyzet is kiegészült, illetve — Gazsó Pált idézve — gazdagodott. Látkóczky Ilonával, aki ebben az évben végezte a Debreceni Tanítóképző Intézet népművelő-könyvtáros szakát. Ketten vannak tehát, szebb, tágasabb könyvárban, nagyobb feladatokkal, megnövekedett lehetőségekkel. Látkóczky Ilona szerint: „Lehet, hogy nem szigorúan a könyvtárban alkalmazott forma az ifjúsági klub, de a művelődési ház igazgatójának segítségével mégis létrehoztuk. Olyan gyerekek gyűltek össze; kik a legjelentéktelenebb feladatokat is lelkesedéssel végzik.” Gazsó Pál: „Szükségünk van rájuk, a minket is ösztönző lelkesedésükön túl azért is, hogy olyan tagjaink legyenek, akik nem pusztán az olvasói össz'.ét- számot emelik, hanem maguk is aktív használói a könyvtárnak.” A házigazda, a korszerű, mesteri kézzel irányított fürdő igazgatója, Béres Lajos pedig afféle „leányvállalatnak” tekinti a könyvtárat. „Ha kedve támad a fürdőzőnek beugrani egy-egy könyvért vagy éppen a könyvtári látogatónak egy fürdésért, hát semmi akadálya. Házon belül mindkettő megoldható.” Négymillió, álom? „Nekünk az a legfontosabb most — mondja Mokrán János tanácstitkár —, hogy a fiatalok szórakozási lehetőségeit, szabad idejük okosabb kitöltését megoldjuk. Nincs a célnak megfelelő kultúrotthonunk és amíg az új elkészül, az nemcsak óriási pénz, több mint négymillió, hanem hosszú idő is... Egyelőre csónakázótavat létesítünk az evangélikus templommal szemben levő öreg kacsaúsztatón. Bekerítjük, télen korcsolyázni lehet majd rajta... Csikorgó lánctalpak. Gigászi acéloszlop vonul az őszi fényben úszó úton. Alig néhány nappal a szovjet hadsereg páncélos előőrsének megérkezte előtt dulakodás támad a fűszerbolt előtt. Mlado- nyiczki Pált „kommunista eszmék terjesztése” vádjával tartóztatták le. Hátracsavart kézzel tuszkolják a csendőr-őrsre. Mladonyiczki sok száz kilométerre Kondorostól éhen hal. egy koncentrációs táborban. „Háromszázezer forintért új központi orvosi rendelőt, két általános orvosi és egy fogorvosi rendelőt építünk, a már meglevő öregek napközi otthonát új szolgáltatással bővítjük. November 1-től a gondozásra szoruló, de járóképtelen beteg öregeket saját lakásukon gondozzuk... ezek a tervek, de hált magukat nem ez érdekli, hanem a jelen.” A jelen. Egy októberi napon. Egy pénteki, csendes, meleg őszi napon. Kondoros az elkezdett és be nem fejezett út után 25 évvel. Hiszen riportunk most készült. Az úton, út közben. Bencsik Máté — Sass Ervin
