Békés Megyei Népújság, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-20 / 243. szám
Az öreg házigazda egész este nekem mesélt, a vendégnek, ha valaki az asztalnál ülő, vagy távolabb áüó családtagok közül közbeszólt, annak is felém fordulva váloszolt. — Te csak hallgass, majd ha kérdeznek, felelj. Koccintottunk. Szünetet tartott, elgondolkozott. — Elmondok Mózsi bácsinak mindent, ahogy volt. A jelenbenválót már tudja... Most már csak ez a kert « mi nagy örömünk. És a mi nagy bánatunk... Ez a nagy fiú Kálmi fiam, aki itt az én kúriámon épített magának, de ö, s a felesége csak hálni járnak ide a motorral... Ezek a kisebbek még tanulnak, de ők is csak este vannak itt, mint valami szállodában. Jolán a legnagyobb, az itthon van, de bár ne volna... — Miért aláz meg engem, Apukám? — Mert nem vagy rendes nő! — Ugyan... — A rendes asszony a férjénél lakik, gyermeke apjánáli! Nem, mint te... Két napot se töltesz mellette, aztán egy hétig anyád mellett lopod a napot. Tudja, Mózsi bácsi, a férje szerelő, cselédek fia. Mi nem akartuk a lányt hozzáadni, de jött már a gyerek! És akkor megmondtam: az a tetves soha be ne tegye a lábát az én kúriámba! Erre ő: ne kerüljek a szeme elé, mert összetöri a kulák pofámat...? No csak, azt próbálja meg..., jó, férfidolgok, de az a nő, aki megszerette, hát szeresse, éljen vele! — Hát nem fog élni vele! — kiáltott fel a háziasszony. — Inkább jöjjön haza, vegye át a kert gondját. — Elkésett! — vágott vissza Kálmán bácsi, nejét se érdemesítve arra, hogy hozzáforduljon a beszéddel. — Tudja, Mózsi bácsi, aki nem művelt kertet, nem nevelt fákat, az azt hiszi, hogy úgy megy, mint a laskakészítés. Az élő növény, a föld teremtménye, követeli, nem is csak az eszedet, de a szívedet is! Gondozó kell neki, ápoló nővér, igazi ember... Annak aztán hálás is tud lenni, szépségével cirógatja az embert, termését adja oda... Amikor Jolán még egészen kicsi volt, akkor ültettem az elülső sorokat, a többit kukoricával vetettem be. Sokszor vezettem ott a kislányt, mutogattam a csemetéket, az egész kertet, hogy megszeresse... Szerette is egy Ismét szól a dud® Megyénkben a legöregebbek is nagyon múlóan emlékeznek a tömlős dudára. Azok a szépíróinik, akik egy-egy elbeszélésben beszámoltak erről a kéfcsípú .'.angszerröl: Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc — felvidéki dudásokról adtak számot. Vidékünkön csak a szájhagyomány szód, vagy tán inkább csak szólott róluk. Több mint fartályszáza- da annak, hogy az ecsegi pásztoroktól hallottam Tulok Balogh Mártonról, a Putri csárda dudásáról. Olyan mestere volt a duda. nak, hogy felfújta a tömlőjét, aztán felakasztotta a csárda közepén leásott ágasra. A duda szólott, ő meg járta rá. Kádár Gyula bácsi többször is felhozta Kursina dudás esetét, aki a fél szeméért vette a dudáját. Kinyomták érte a vásárban. A gyulai múzeum őriz egy rozoga példányt, nincs aki muzsikáljon rajta. Mikor 1968 Sándor estéjén az ország népművészei bemutatták tudásukat Budán a XI. kerületi művelődési házban, egy jóval hetvenen felüli szanyi asszony szájával utánozta a dudaszót, amit kislánykorában hallott Járta is hozzá. Azután ugyanez év őszén a fővárosi József Attila Színház bemutatta az „Egy igazi úr”ciműszíndarabot. A rendező, Benedek Árpád, ragaszkodott ahhoz, hogy a darabban szereplő ékót dudás valóban zenéljen is dudán. Felhívta a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportját, hogy ki tudna a darabban dudálni. Vargyas Lajos, a nagy tudású népzenekutató azt felölte a telefonba, hogy ezt a problémát csak Bige József, az Állami Népi Együttes furulyása oldhatja meg. Hangszedkoostruk- tőmek is kiváló. Megindult a tárgyalás Bige József és a színház közt. Betársult a vállalkozásba az újpesti tímár ktsz is. Az első példány ezer lyukon szeleit. Egy hónap volt a bemutatóig. Egy ügyes tímártechnikus be- foldotta az összes lyukat. A lényeges az volt, hogy karácsony szombatján Bige József, mint skót dudás du. dalt az „Egy igazi úr”-nak. Régóta folyt a szó az Állami Népi Együttesben is a zenekar fejlesztéséről. Rábai Miklós, az együttes művészeti vezetője még csabai tanár korában megszokta, hogy ha egy jó táncos öregről hallott, azonnal felkeresse. Tanúsíthatják ezt a csudaballai Kegyes István, az ecsegi Dékány Antal, meg P. Kiss Lajos, a vésztőd Boné István és Györösi Ferenc, a káposztás! Csák Gergely, a dobozi Roxin Mihály, az orosi Deák Sándor hozzátartozói. Most is alaposan megfigyelte Bige József dudáját. Utána műsorra tűzte, hogy az együttes idei bemutatóján, a Szegedi Ünnepi Játékokon négytagú dudásrészleg egészíti ki a zenekart. Bige József négy tömlős dudát csinált, s azokat nemcsak egymássá^ hangolta össze, hanem a zenekarral is. Három szegedi előadáson több mint húszezer néző előtt szólott a tömlős dudák zenekara. Hogy hogy szólották a dudák, ítéljék meg azok, akik hallották. Vajon lesz-e folytatása, s lesz-e a nép között? Bereczki Imre darabig. Amikor megnőtt, már csak a város kellett neki. Utána mentek a kisebbek is.... Egyedül maradtunk, én és a kert... Egyes- egyedül ápolom máig is. Es csak egyedül gyönyörködöm benne... Tegnapelőtt elestem permetezés közben, nem tudtam felállni... Nem bírom már... — Hát adja el a felit... Kéri Kántor Laci a fiának... Megkoccintotta poharamat, elborult arccal hallgatott... Borongásainak, ingerültségének oka pedig az volt, hogy rosszulléte után ösz- szehivta gyermekeit, vegyék át a kert gondját, s amíg ő lábon var ismerjék meg és szeressék... Hiába. Egyik se kívánt, még szabad idejében se, kertészkedni. Annyi szabad idő azonban nem is volt, a 140 gyümölcsfa. s a sorok közti sok drága szőlőtő egész embert kívánt. — Hát ilyen vagyok én, Mózsi bácsi: szeretem a kertemet... A zöldjéért bolondulok, tavasszal a fák rügyeiért, nyáron a terebélyes lombjáért, az árnyékért és gyümölcséért. Sajnos, már nem bírom a vele való munkát, de hanyagolni sincs lelkem. Ha meg nélküle maradnék, meghalnék attól... Töltött magának, a kelleténél hamarabb kiitta a fenékig. — Lehet, hogy ez túlzás már nálam — folytatta —, talán attól van, hogy legénykoromban, s még később is, vagy tíz évig el voltam tiltva a szép növénytől, ettől a szép munkától, Apám volt az úr, s amit az parancsolt... Apám — ajaj, az volt aztán az igazi kulák, Mózsi bácsi! Már megvolt a harmadik gyerekünk, még mindig az ő házában, az ö udvarán raboskodtunk, egy ölnyit se akart rám íratni! „Minek az neked?” — „Fákat telepítenék. mondom — tes- tem-lelkem kívánja, az asz- szonyom is - szeretné, s a család..." Megszidott... Csak akkor lett az enyém, ez a rész az apáméból, amikor bejöttek az oroszok. Építettem rá, fákat, s szőlőt telepítettem... Talán azért is olyan drága nekem... Maga megérti... Én így értettem: szabadulásának, boldogulásának emléke, jelképe ez a kert. — Emlékszem, Tatabányán szolgáltam, amikor meghallottam, hogy ide bejöttek az oroszok. Megszökő lem, s elindultam hazafelé. Találkoztam egy bajtárssal, az meg dunántúli volt, a frontról jött, s ment hazafelé... Hová? — kérdezte. „Megkeresem apámat!" — mondtam én. El voltam szánva: ha most sem enyhül meg, végzek vele! Node nagyon megszelídült, már ő addigra... Minden földjét átíratta reánk, csakhogy öt ne írják be kóláknak... Építhettem, ültethettem... S ezzel kezdődött a mese... — kiáltott rá hirtelen-hará- gosan nagy fiára. — Megteszed apádnak, hogy napjában vagy két órára haza- kocsizol...? Te értesz a fákhoz, velük nőttél fel, segítesz, hogy legalább amíg én élek, ne pusztuljon el? — Túlhangos volt a felszólítás, talán az ital is odahatott már. — Az nem olyan egyszerű, apukám — fiímezett- hámozott Kálmi. ■— Hát akkor most mért jöttél el: El is mehetsz! — Kálmi a mellette ülő feleségére nézett: elmenje- nek-e azonnal, vagy még várjanak valamennyit. — Hát segítek én, apuka, segítek — ajánlkozott Jolán —, úgyis elválok... és itthon maradok... — Te...? Mit tudsz Nem elég az, hogy megismered, melyik a pármen és melyik a hatul, de tudni kell, mit kíván mindegyik. A növény szavát érteni kell, még, ha néma is! — Sanyi is, ugyebár, el- jövöget majd, megtanít — mondta Jolán, s a vele szemben ülő bajuszkás vendégre nézett. Az öreg is arra fordult, kíváncsian, mintha csak most értesülne a vendég jelenlétéről. Sokáig hallgatva nézte, lélegzete mind hallható bbá lett. A feleségéhez fordult, őt kérdezte, miközben az asztalra csapott: — De mért is ül ez a lotyó a nyakunkon, s mért szói bele... — Szóval én is elmehetek? — vágott közbe Jolán. — El...! De mindjárt! Majd Kálmi elvisz a kocsijával. A férjedhez! Igen! —, s miközben lánya és fia, menye távozták, a trendéghez szólt, epésen: — Téged nem űzlek... Vendég vagy, tölte magadnak, ha akarsz. De távozott a vendég és kiódálogták a többiek is. Csak a háziasz- szony maradt velünk. Magam is a kalapom után nyúltam, de a házigazda nem engedett. Szódát ser- centett a borához. Félve ivott, mint akiben már kitörésre vár a kártevő ördög. Nehéz lélegzettel, mintha valamit emelne közben, mondta maga elé: — Ez a mese vége, Mózsi bácsi... — Es egy más mesének a kezdete — szóltam. — Minden vég valami másnak a kezdete. — ö kapva kapott ezen: — Igen...! És van is egy ember, aki mást kezdhetne vele... Láttam a munkáját... — Az elnök mondta, hogy megvenné a tsz a hátulsó részt — emlékeztette a felesége felélénkülve. — Azt mondja, az én fáim régimódiak, el vannak kényeztetve, szeszélyesek, meg igen magasak, nincs aki olyan magasról leszedje... Nem! Nem adom oda az én büszkeségemet... Másra gondolok... De... — Feleségére nézett. — Le- köptük, elharagitottuk... S nem mozdul a szájam, hogy visszagörbítse azt. amit elgörbített... — Tán csak nem azt a rongyost gondolod?! — ijedt fel az asszony. — Rongyos huligán... — Mindenki előtt gyalá- zott minket... — Gyalázott. Ve láttam a munkáját! — mondta fe- lémfordulva. — Még nem volt a vőnk. A Kálmi lakását vasalta, a kutat szerelte... Megnézheti azt a munkát... A nehéz pumpát tízszer is beemelte, százszor is beemelte volna, hogy pontosan álljon... Aki a munkát így szereti, az a szévet is szereti, az igazi ember... Felállt, körülnézett, mintha valamit keresne; arcán, szemében valami különös mindenre kész elszántság fénylett. Mit is csinálna, ha amit keres, megtalálná — foraott bennem a kérdés. — Széjjelveme mindent, házát, családját, hogy bejöhessen az az „Igazi ember." — Befogadnám... Családjából is családot csinálnék... De ez sose lesz meg... Akkor pedig magam vágatom ki a kertemet és magam is odafekszem... Engem se tartóztatott tovább. Felesége kísért ki. — Ne tessék komolyan venni! — mondta. — Mindig ilyen, amikor többet ivott egy cseppet, s az italt megutálja... KÁRPÁTALJAI VÁZLATOK Koszta Rozália rajzai \
