Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-22 / 219. szám

OLYAN VOLT — Kívánom a sok harcban meaedzett tagság­nak és az egész nagy múltú, már a munkásmozgalom bölcsőiénél is ott álló köz- ség lakosságának, hogy to­vábbra is kitartóan munkál­kodva a szocializmus építé. sén. jó egészségben használ­ja ezt az épületet. Ezennel ünnepélyesen átadom a kul­csokat Badár Bálint elv­társnak azzal, hogy szolgál, ja a nép, a párt és a szo­cializmus ügyét ezután is úgy, mint azt már tíz évig tette. Hatalmas taps és éljenzés fogadta a megyei titkár sza. vait. majd az elhangzott köszönő válasz után megin­dult a nép széjjelnézni, mintegy birtokba venni az új pártházat. Időbe tellett, míg végigjárták, pedig siet­tek is. tolakodtak is. Aztán mea kijövet álltak még egy kicsit, tereferéltek, majd beszélgetve hazafelé tartot­tak. Jól bennjártunk a dél­utánban, kicsit fáradtak is voltunk, mire ránk került a sor, ránk, akik haza is jöt­tünk, meg itthon is voltunk. Belépve, megálltunk az előcsarnokban egy-két régi öreg elvtárssal, majd Bálint vezetni kezdett bennünket tovább. Alig látszott rajta az egész napos talponlevés, nem tudott betelni a boldog örömmel, büszkeséggel, minden helyiséget apróra végig kellett néznünk és minden valóban szép volt és célszerű. A bútorok, a sző­nyegek a parkettán, a füg­gönyök ízléssel válogatva, rengeteg könyv és jó rep­rodukciók a falakon. Kivül- belüi az egyszerű finomság dominált, a jókezű és szemű tervező munkája. Együtt örültünk vele. és dicsértünk őszintén. Milyen jól meg­lesznek itt, ahol van hely elegendő és nemcsak ké­nyelmes, hanem korszerű is. Mikor kőrútunk végével újra az előcsarnokba értünk, Bálintnak eszébe jutott va­lami, a szobájába szaladt és papírosokkal a kezében jött együtt töltött év volt csu­pán, mert legtöbben negy­vennyolctól ötvenegyig vágtunk neki a miágnak, mint a párt küldöttei, s így a negyvenes évekhez fűződ­tek leginkább közös él­ményeink. — Emlékszel? Emlékszel? — röpködött a levegőben, majd mint bő vizű forrás­ból a víz, buggyanták fel * régi történetek. — Tudod, amikor Hege. dűst bezárták az oroszok a pincébe, amikor negyven­hétben a cigányoknál tar­tottam választási gyűlést; amikor két óra alatt hoz­tunk kalap alá negy­ven kisgyűlést, ki is volt még akkor este bent velünk, az ötéves terv- kölcsön idején, amikor éj­félben megvicceltük a szé- násiakat? — és csoportok­ba verődve mesélt, beszélt csillogó szemekkel minden­ki. Én egy kör közepén áll­tam, ott ahol Jancsi azt az éjszakát mesélte, amikor reggelig díszítettük az egyik decemberben a párt­házat és éjfél után már csak négyen maradtunk, éhesek voltunk mint a farkasok, majd’ leestünk a létráról a kimerültségtől, egy órakor viharlámpa mellett meg kellett tömni a pozdorja- kályhát, mert jéghidegre hült az iroda és már csak az volt hátra: hogy Veron- ka hogyan vetté rá Janit, a férjét, hozzon hajnalfelé hurkát-kolbászt, mert haza se tudunk menni, ha nem eszünk és amikor a nagy rendetlenségben nekiestünk az ennivalónak, ő — Jan­csi —j egy hirtelen rossz mozdulattal betörte a fal. hoz támasztott nagyképet, s úgy megijedtünk az üveg­csörömpöléstől, hogy a fa­lat is fennakadt a torkun­kon, majd akkora nevetést csaptunk, amilyet csak az agyonfáradt emberek tud­nak produkálni. ' — Ilus, Vera, emlékeztek? — kérdezte minduntalan, amikor egy újabb részlet­be fogott.­Veronka az ö csendes módján bólintott, én meg így feleltem: — Hát lehet azt elfelej­teni! — vagy: — Mintha csak ma volna. Igen, minden mintha csak ma volna, úgy zúdult rám a tengernyi emlék. Mikor be­fejezte, kettesben az egyik ablakba húzódtunk és idéz­tük azt, ami elmúlt, de bennünk tovább él. Aztán valaki elhívta és én egye­dül maradva, kinéztem az ablakon. Egy most létre­hozott, új térre nyílt. Suttyó fák, bokrok, friss zöld fű, egy pár virág. Rend, szabá­lyosság. Szemem a megszo­kott képet, az ezüstfenyőt kereste, de az az egész ud­vart betöltő, királyion fen­séges, hatalmas fa nem volt sehol. Szinte sírni tud­tam volna a hirtelen rám­jött szomorúságtól. Miért ** hagyták ott azt a házat? Ha jó volt tizennégy évig — akkor is, amikor a legtöbb tagunk volt —, miért nem jó most is? Az a ház az évek alatt agy lett velünk, s mi magunk is egy része, tele van százak és százak szavával, mozdulatával, munkájával, ha azok a fa­lak beszélni tudnának, vas­kos köteteket írhatna fel­jegyzőjük. És most már mindez ott maradt, lezáró­dott valami végérvényesen, és az egy egész korszak volt. Otthonunk volt az a ház. Negyvenhatban köl­töztünk oda a régi polgári kör helyiségéből. A patika mellett volt, a gyógyszeré­szek vették meg, de mivel még nem volt rá szükségük, kiadták nekünk. Éppen jól jött, mert a körben csak egy irodánk és nagyterem volt — ezt továbbra is használtuk —, ugyanis a szakszervezet is itt ütött ta­nyát annak idején. Hamaro­san berendezkedtünk. A két uccai szoba egyike olyan társalgóforma lett, ahol a nyersfa asztalokon, padokon napközben is elsakkozgatott, olvasgatott néhány elvtárs, este meg dugig volt télen- nyáron. A másikat nagyobb vezetőségi, bizalmi, aktíva és választmányi ülésekre használtuk meg szeminári. um alkalmával. Ebből és az előszobából nyílt a titkári szoba, amit mindenki csak irodának hívott, talán azért, mert itt volt az írógépünk. Az ezüstfenyőt — az egyet­lent a faluban — az uccá- ról és innen lehetett látni, s az évek folyamán éppoly szimbólummá vált. akár a ház maga. Nekünk — egészséges paraszti ösztönből valószí­nűleg — a párt nem egy el­vont dolgot vagy távoli ve­zető testületet, pláne nem egyetlen eszményített sze­mélyt jelentett, hanem ma­gunkat, a tagságot értettük alatta elsősorban. Igen, mi magunk voltunk a párt és ezt a fogalmat vittük át las. sacskán a házra is. Nem volt senki a faluban, aki másképp mondta volna, mint: — A párt előtt találkoz­tam vele. — Megyek a pártba. — Honnan jössz? A párt­ból. Pedig volt Parasztpárt és Kisgazdapárt is. A saját házunkban nem voltunk jobban otthon, mint ott. Oda a nap bármely sza­kában lehetett menni, a legnagyobb dologidőben is hozta reggel a napos a kul­csot a községházáról — az idősebbek közül valaki, vagy olyan asszony, lány, aki éppen ráért — íjitaka­rított, rendet tett, átvette a postát és az esetleges tele­fonüzeneteket. Olyan volt az egész, mint egy szertartás, minden­nap ugyanúgy játszódott le, érdekes változatosságot az jelentett, ha megállt az uc- cán egy motorbicikli, eset­leg autó, s betoppant valaki a járástól vagy megyétől. Ilyenkor előbb egy kicsit el lehetett beszélgetni, mi új­ság, mi van a többi község­ben, milyen, hogy néz ki a többi határ? —, s csak az­tán indulni annak az elv­társnak a keresésére, aki­vel éppen megbeszélni való volt. Különben bement az ember a kapun, fel a há­rom lépcsőn és kinyitotta az ajtót, majd az ablakokat, hogy kieressze az estéről bennmaradt sok füstöt. Az­tán a piactéri kútra kellett menni vízért, az egyik kan­tát mindjárt hűvösre tenni ivóvíznek későbbre, a má­sikból a padlót fellocsolni, hogy ne verjen port a söp- rögetés. Padokat, székeket helyrerakni, meg a sok egy­másra borult sakkfigurát a saját dobozába, a tegnapi újságokat a helyükre, az újakat pedig az asztalra tenni. Mire mindenütt a portörlés is kész lett, újból a kútra ballagni, hogy a kancsókba friss víz kerül­jön és a poharak is tiszták legyenek. Ezek után már a fiataloknak is jólesett egy kis kényelem, leülni é$ új­ságot olvasni, míg jön a postás. Volt úgy, hogy napközben is benézett egyik-másik ve­zetőségi tag, ha sürgős dol­ga akadt, én elég sűrűn, mert legjobban nappal tud. tam elintézni a levelezést, meg a jegyzőkönyvek gé­pelését, amikor egyedül vol­tam. ESed után már szállingóz­ni kezdtek az öregek, amo­lyan falusi klubéletre. De az igazi élet este indult meg — ahogyan hazajöttek a munkából és lemosták magukról a porral együtt a fáradtságot is —‘és bele­nyúlt nemegyszer a késő éjszakába. Meg vasárnap, amikor mindenki ráért. A nagy ég se tudja már, hányszor, de hányszor men­tünk haza éjfél után és még akkor is meg-megálltunk a sarkokon beszélgetni to­vább, mielőtt valaki befor­dult. Ez még csak megjárta jó idővel, de ősszel a nagy locs-pacsban vagy télen tö­retlen hóban nem volt akármi, főleg annak, aki ki­lométerekre lakott, mint az újportaiak, nem is beszélve Bélatanyáról. De hozzá­szoktunk, mint én a mi uccánk gödrös, ősrégi tég­lajárdájához, ahol reflex- szerűen kerültem ki vagy léptem át a lukakat, s ami­kor negyvenkilencben kibe­tonozták, sokáig azt se tud­tam, hogy rakjam a lábam, olyan sima volt. Es az asszonyok, akik annyiszor hagyták ott a mo­só- vagy sütőteknőt, ha... — Ilus, mit állsz itt egyedül? Gyere vissza — szólt rám Bálint, s kezét a váltamra tette. — Na, gyere. — Megyek, csak elgondol­koztam egy kicsit. Egyszer. re minden eszembe jutott. — Nekem is. Mindnyá­junknak. Éppen most mond. tam, hogy olyan szép volt, amire nincs is szó. ügye? — Igen. Olyan volt, mint az első szerelem. S visszamentünk « Töb­biekhez. Békési Erzsébet 'De nyarad ugye sosem feketül pipacsok tüzébe sem köznapi — ünneplő mosolyod. Nem repül homlokodnak törött pilleszárny ha már a nap szédülve forog Kell, hogy szemed fürkészve nézze a mindennapok robbanását — a füstködben fény kavarog... ha tavainkból az ég, kiitta mását. Te tudod, mit akarok? Szelíddé tenni a felhőhadakat... ez most a te nyarad... vissza. — Nézzétek csak, itt van. nak a sürgönyök, nem volt méa idő felolvasni, majd estére a banketten. Nagy­részt azok küldték, akik nem tudtak hazajönni — és adta kézről kézre, hogy ol­vassuk el. Jólesett végigfutni a neveken. Istenem, ez a Pis­ta. de réaen volt, amikor láttam, ezredes és sajnálja nagyon, hogy a hadgyakor­latok miatt nem lehet itt. És Miska bácsi, az örökké jókedvű, akinek öblös ne­vetése betöltötte a szobákat és messzire hallatszott; Ki- jevbői küldte üdvözletét, most ott tanulmányozza a kolhozmozgalmat. És így to­vább. Nem volt túl sok a távirat — akinek csak egy módja volt rá, szabaddá tette magát, hogy a kedves meghivásnak eleget tehes­sen —, de mind az emlé­kek özönét indította el. Annyi, de annyi minden merült fel hirtelen azokból az időkből, amikor még mindnyájan itthon voltunk. Pedig ez zömmel öt-hat Kiss Attila

Next

/
Oldalképek
Tartalom