Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-16 / 214. szám

"9. szeptember 18. 6 Kedd Négyen az alapítók közül Háromkerekű kocsiban öl a ház előtt az árnyékban, ősz hajú em­ber sápadt arccal. Látszik raj­ta, hogy sokat tartózkodott az utóbbi időben zárt helyen. Bal lába hiányzik. Kísérőm, Szabó La_ josné messziről üdvözli. — Jó napot, Gábor bácsi. Hogy van? — Hej, Marikám, nem jól. Oda van a táncos lábam. Nem tánco­lok én már se színpadon, se másutt — válaszol fájdalmas arc. cal Bondár Gábor tsz-nyugdíjas. Pontosabban mondva rokkant- nyugdíjas. A megismerkedés után mondom, hogy mi járatban va­gyunk, Bondár bácsi szeme fel­csillan. — A régi időkről? — kérdi. — Nem emlékszem pontosan min. denre, de megpróbálom. Először azonban hadd mondjam el a lá­bam történetét. Szilánkot kaptam még fiatal koromban. Bennem maradt. Nem zavart, hát nem is törődtem vele. Most néhány éve kezdett vacakolni. Aztán elvitte a lábamat. Pedig de szerettem tán. colni. Na de hagyjuk. Tehát a tsz megalakulása érdekli — kanyaro­dik vissza beszélgetésünk lénye­gére. — Fegyvernekről jöttem 1945. április 22-én ide Sarkadra. Az ot­tani házamat elvitte a háború. Nem volt lakásom, nem volt semmim. Bementem a pártszerve­zetbe. Jelentkeztem és kértem az elvtársakat, adjanak valami la­kást. Kiküldtek a Feketeérre, hogy foglaljak magamnak fedelet a volt uradalomban. Ki is men­ni. Az ottaniak akkor már szer. 'zkedtek a közösbe. Vitatkoztak, .. rvezgettek. Boros Gergely volt legkövetkezetesebb szószólója íz ügynek. Másnap, április 23-án ki is mondtuk az őstermelő cso­port megalakulását. — Azt kérdezi, hogy hány jó­szágunk volt? Egy se. Később kaptunk egy anyabivalyt, ha jól emlékszem a párttól, de lehet, hogy az orosz katonáktól. A föld­művesszövetkezettől — mert már az is volt — pedig egy öszvért. Ezt a két jószágot fogtuk egybe, aztán ___ Persze szégyéltük haj­t ani a felemás fogatot, de nem volt más. Egyedül Barta Péter nem törődött a gúnyolódásokkal. Azt mondta „Egye meg a fene, ha nincs más, ezt kell hajtani!” és hajtotta. A szántás? Azt a meg­maradt gőzekével végeztük. Ke­serves idők voltak, de most, hogy visszagondolok, van valami szép az egészben. Talán az, hogy fia­talabbak voltunk 25 évvel. Takaros kis ház, tiszta udvar fogad bennünket a Szegfű utca 3. szám alatt. A lakásban nem ta­lálunk senkit A baromfiudvar jércéi visszafeleselnek, amikor Szabó Lajosné hátrakiált a kert irányába. — Péter bácsi. 1. A szőlőtőkéken túlról jön a vá. lasz. Rövid idő múltán alacsony, sovány ember ballag csajla ka­lappal a fején, meggyfaszipkával a szájában a kertből. Félig telt zsák nyomja a vállát. Kezei földtől maszatosak. — A krumplit szedjük fel — magyarázza —, üljenek már le, azonnal jövök. A pitvarból bevezet bennünket a hátsó szobába. Büszkén mutat­ja Barta Péter a fényképeket. Münnich Ferenc elvtárssal mutat, ja a kép a Parlament egyik ter­mében. Kitüntetések díszítik a mellét. Akkor vette át a negyedik kitüntetést, a legmagasabbat. Mi­közben beszél, a rövid meggyfa­szipka nem kerül ki a szájából. Metszőfoga félig el is kopott már. — Amikor az urak elmenekül­tek, csak mi, cselédek maradtunk kint a Feketeéren. Az őszi szán­tás már megvolt úgy félig-med- dig, hát Vetettünk. A fiatal Vígh Imre, amolyan segédtiszt, mondta, hogy jövőre is kell kenyér. Ebben igaza volt. Nem is ellenkeztünk. Ez még 1944 őszén történt. Később visszajött Póstelekről Boros Ger­gely, aki valamikor itt dolgozott az uradalomban, de mert olvasott ember volt, szerette a könyveket, üldözték. Egyszóval visszajött a Feketeérre. Mondtuk neki, hogy csinálni kellene valamit Javasol­ta, hogy alakítsunk szövetkezetét. Ez már a következő, az 1945-ös év tavaszán történt Készítettünk egy ívet ®rna feliratkozott, aki a szövetkezetét akarta. Bizony volt vita is, akadt, aki egyik naip fed iratkozott, másnap pedig kiíratta magát. Olyan is volt nem egy, aki piros cserepes tanyára vágyott — Mi volt akkor a szövetkezet neve? — Ha jól emlékszem, Feketeéri őstermelő Szövetkezet volt a pe­csétünk. Jtenin nevét csak később vettük fel. — Hogy is voSt, Péter bátyám, azzal a felemás fogattal? I — Az öszvért és a bivalyt kér­di? Bizony mindenki húzódott tő­le. Sajti Ferenc hozott egy egyes jármot, magam pedig víztömlők­ből csináltam hámot az öszvér­nek. Volt egy rossz kocsink, azt kijavítottuk, azzal fuvaroztam amit kellett. A földosztás után 280 holdunk lehetett. Nem mon­dom biztosra, de ekörül volt. 1945 őszén a Fogaskerékgyártól kap­tunk egy traktort. Kubik Márton dolgozott vele. Erdei Gyula, a ko­vács — meghalt íjiár szegény — összehozott egy könnyű ötösekét. Ez volt az első gépegységünk. Ne­héz indulás volt. De megérte. Igaz, sokszor mondták az embe­rek, hogy a vezetőség palléroskod- ni akar, de a fegyelmet meg kel­lett tartani, másképpen nem bol­dogultunk volna. — Hogyan lett meg az állatál­lomány? — Várjon csak! Ha jól tudom, 1947 májusában Pécsről vettünk húsz mangalica kocát, majd ugyanabban az évben 24 tehenet kaptunk az államtól, ez volt az alap. Szívós Sándorné két gyerekkel maradt az Üj majorban, amikor 1944 májusában férjét elvitték a frontra. A harmadik fiú is meg­született még abban az évben. — Már hót hónapja nem kap­tunk semmit. Az uradalom veze­tői elmenekültek. 1945 tavaszán aztán egy hold bevetett földet kaptam az államtól. Aratáskor pedig megint egy hold búzát. Ma­gam voltam. A cukorgyárba jár­tam dolgozni. Éheztünk a három gyerekkel. Az emberek learatták a kis búzámat és gyűjtöttek az első fizetésükből négyszázegynéhány pengőt. A férjem nem jött vissza. Az Üj majorba is eljárt Boros Gergely és beszélt nekünk a tár­sulásról. Nem láttam más utat, csak a közöst. Nekem csak az összefogásban volt reményem. — Most már nyugdíjas, ugye Erzsi néni? — Az vagyok. Sajnos. Elég baj ez nekem. Kevés ez a kis nyugdíj. A szövetkezet második elnöke és egyben első párttitkára volt Tobai Sándor. Sokra emlékszik a régi időkből. A lakásán hiába ke­ressük, pedig nyugdíjas. Kint dől. gozik a cukorgyára mázsaház­ban. Ellenőrzi a szövetkezet által beszállított cukorrépa mázsálását. — Abban az évben, 1944 szep­temberének második felében a harcok miatt félbeszakadt a vetés a Magyar Föld Részvénytársaság­nál. Ügy történt, hogy jött egy katona innen a cukorgyárból. Pa­rancsot hozott, hogy mindenki menjen haza, mert itt a front. Munkavezető voltam abban az időben az uradalomnál. Volt egy sípom, amivel a munkakezdést és a fájrontot jeleztem. Megfújtam akkor is. Csak később derült ki, hogy ez volt az úri rendszer ta- karodója itt az uradalmi földe­ken. Lefújtam az úri világot — mondja mosolyogva. — Az intéző otthon a Fekete­éren lekapott a két lábamról, hogy szabotáljuk a termelést. Kül­dött volna bennünket dolgozni, de nem mentünk. Október 5-én ősz. szehívta a cselédséget. Parancsba adta, hogy másnap folytassuk a vetést. Reggelre aztán ő, az ispán, a gazda és a segédtiszt is elmene­kült. Csak a cselédség maradt a majorban. Nem mentünk dolgoz­ni, féltünk. Pár nap múlva, úgy nyolcadika körül lehetett, bejött hozzánk egy orosz katona, és ké­sőbb egy tiszt. Mondtuk a tiszt­nek, hogy félünk, nem merünk ki­menni a földekre. Ötvenhárom család élt akkor a Feketeéren. A tiszt azt mondta nekünk, hogy semmitől se féljünk, a front el­ment, má pedig már nem vagyunk cselédek. Fogjunk csak hozzá a munkához, mert háború ide, há­ború oda, az élet nem állhat meg. Hozzá is fogtunk és dolgoztunk becsületesen. Az uradalmat a szovjet hadsereg vette át, ők is fizettek bennünket. 1945 tavaszán, mivel a betakarítást és az őszi vetést jól megcsináltuk, minden volt cseléd kapott három hold földet a major körüli területen. Már a télen sokat beszélgettünk a közös gazdálkodásról. Boros Gergely aztán a tavasszal — jól emlékszem, ott jöttünk össze a nagy akácfa alatt — újból fel­említette a téli beszélgetéseinket, vagyis a csoportosulást. Április 23-án végleg döntöttünk. Kimond­tuk az őstermelő csoport meg­alakulását. Hatvanhat család irat­kozott fel. Gergelyt választottuk elnöknek, én lettem a csoport tit­kára és volt egy háromtagú in­téző bizottságunk. Kétszáznyolc­vanhárom hold volt a tulajdo­nunkban. A pártalapszervezetet 1945 őszén alakítottuk meg és engem választottak titkárnak. — Így történt. Bizony akkor még nem gondoltuk, milyen nehéz lesz. Dolgoztunk éjjel/ nappal. Nem volt hiábavaló. Jöttek aztán sokan külföldiek és belföldiek is, hogy lássák, miként boldogulunk. Huszonöt év telt el azóta. Mi megöregedtünk. Az idő azonban bennünket igazol. Igen. Az elmúlt negyed század őket igazolja. Azokat a volt cse­lédeket, akik az országban első­nek léptek a közös gazdálkodás útjára. Akik az ország első ter­melőszövetkezetét, a sarkadi Le­nint megalakították. Sokan meg­haltak már közülük, de akik él­nek, még emlékeznek Amit el­mondtak, az már történelem. A négy idős ember nem emlékszik pontosan minden részletre. A krónikás sem történész. Ügy írta le az emlékezéseket, ahogyan a nagy idők úttörői elmondták. Botyánszki János Hatvan éve született Pálffy György Ifjú éveiben a Ludovika Aka­démiára járt, hivatásos tisztnek készült. Huszonkét éves korá­ban a kitűnő képességű tüzér­hadnagy a pécsi, majd a kecske­méti helyőrséghez került, aztán . a hadügyminisztérium egyéves tanulmányi szolgálatra Olaszor­szágba küldte. Ezt cövetően a Hadi Akadémia hallgatója lett. A Horthy-hadsereg tisztikará­ban ritka kivételnek számított: széles körű érdeklődése kiterjedt a történelemre, az irodalomra, a művészetekre és különböző tudományágakra. Olaszországi tapasztalatai alapján behatóan tanulmányozni kezdte a közép­európai kis népek történelmét, helyzetét, kilátásait. Közben ci­vilekkel barátkozott, olyan ér­telmiségiekkel, akik az országra leselkedő legnagyobb veszélyt a hitleri fasizmusban látták. Ez a körülmény mind nehezebbé tet­te helyzetét a hadseregben. ö maga is hamarosan felismerte, hogy katonai rátermettsége el­lenére, — már vezérkari szá­zados volt — más pályát kell választania, mert a magyar ki­rályi honvédség légköre egyre elviselhetetlenebb számára. Nem kapta meg a hozzájárulást a nő­süléshez sem: választottjának származása kifogás alá esett. Ekkor kérte, helyezzék szolgá­laton kívüli állományba. A vé­ge az lett, hogy lemondott tisz­ti rangjáról, elment Üjpestre gyári tisztviselőnek. Harmincegy éves volt, amikor hátat fordított a fényes tiszti pályafutás további lehetőségei­nek. Barátai a Márciusi Front fiatal írói, falukutatók, haladó és baloldali újságírók, az illegá­lis kommunista mozgalom rész­vevői. A háború kitörését meg­előző hónapokban már együtt dolgozott velük, veszélyes, ne­héz megbízatásokat teljesített. 1942-ben részt vett a független­ségi mozgalom különböző ak­cióiban, az illegálitásban küzdő párt felvette tagjai sorába. Bá­tor, áldozatkész kommunistává edződött, korábbi németellenes- sége tudatos antifasiszta, inter­nacionalista meggyőződéssé vált. Amikor Magyarország náci meg­szállása után a kommunisták hozzáláttak a fegyveres ellenál­lás megszervezéséhez, őt állítot­ták a Katonai Biztosság élére. A fővárosban végrehajtott fegy­veres akciók. Gömbös-szobor felrobbantása, s több más fegy­vertény, mind-mind összefügg Pálffy György akkori tevékeny­ségével. A felszabadulás után közre-: működött az új magyar hadse­reg felállításában. Egy ideig a Honvédelmi Minisztérium kato­na-politikai osztályát vezette, majd a határőrség parancsnoká­vá nevezték ki. Ekkor már ve­zérkari ezredes volt. A „civil években” is szüntelenül gyara­pította katonai tudása kitűnő szervező készséggel párosult. Szinte hónapok alatt erős és ütőképes határőrséget szervezett. 1947-ben a nagyszerű meg­jelenésű katona, a Magyar Kom­munista Párt vezetőivel járta az országot, felszólalt nagygyűlé­seken. A nép mindenütt lelke­sen köszöntötte a fiatal kom­munista tábornokot, aki közvet­lenségével, rokonszenves feliépé. sével, gyorsan megnyerte az em­berek szívét. Fáradhatatlanul dolgozott, hogy a néphadsereg­ben igaz forradalmi szellem le­gyen úrrá, s a marxizmus—le- ninizmus eszméi tért hódítsanak mind a tisztikar, mind a sor­katonák körében. 1948 elején altábomaggyá lép­tették elő, a hadsereg főfelügye­lője lett, a honvédelmi minisz­ter első helyettese, és a párt Központi Vezetőségének tagja. Egy év sem telt el, s bár szív­vel-lélekkel küzdött, fenntartás nélkül, hűségesen szolgálta a munkásosztály, a dolgozó nép érdekeit, végrehajtotta a párt utasításait, munkájának mara­dandó eredményei tagadhatatla­nok voltak, éreznie kellett ma­ga körül a fokozódó bizalmat­lanságot, a sűrűsödő, megfogha­tatlan gyanakvást. Rajk László elvtárs és sok más kiváló poli­tikai vezető ellen indított tör­vénytelen eljárás során őt is igaztalanul megvádolták, és ki­végezték. Becsülete, feddhetetlensége, életútjának tisztasága, ma már nyilvánvaló mindnyájunk előtt. Tudjuk, hogy Pálffy György* csakúgy mint a nagy tragédia többi mártírja, a haladásnak, a szocializmusnak nyíltszívű, hűséges katonája, az önfeláldo­zásig odaadó harcosa volt. Va­lamennyien meghatott kegyelet­tel és tisztelettel emlékezünk rá- születése hatvanadik évforduló­ján. V. F. Modern Ikarus Megoldották a nagy gép nélküli, egyéni repülés problémáját Kormánykerék nélkül Négy hónap óta már nemcsak film-trükk a reaktorral repülő ember. (Rövidítés) A „Bell Aerosystem” nevű, nagy amerikai aeronautikai vál­lalat vezetői 1961-ben lázas ér­deklődéssel tanulmányozták Char­les Walters mérnök tervét, aki azt állította, hogy- kidolgozza az ember repülését, a repülőgéphez hasonló nehézkes szerkezet nél­kül. Szerinte megvalósítható olyan miniatűr rakéta, amely le­hetővé teszi az ember felszállását és zökkenésmentes leszállását, va­lamint levegőbeli manővereit. Hidrogénperoxiddal hajtott kis motorját a repülő ember háti­zsákjában helyezte el, aki motor- kerékpár kormánykerekével irá­nyítja mozgását. A Bell Társaság a szerződések egész sorozatát kötötte meg Walters-szel. aki 1963-ban jutott el a próbarepülésig. A társaság „házi” repülőtéren óránkint 60 kilométeres sebességgel emel­kedett a levegőbe. De húsz méter után a rakéta defektet kapott és a mérnök összezúzta magát. A vezetése alatt álló csoport azon­ban tovább folytatta munkáját. Akár a méh A rakétás megoldást hamaro­san el kellett vetni. Az üzem­anyagát pillanatok alatt kimerítő rakéta csak nevetségesen rövid ideig működik. Az 1965-ben ki­próbált ultramodern rakétás gé­pezet mindössze 15 másodperces repülést tett lehetővé. Ez a „re­pülés” tulajdonképpen nem volt több kétszáz méteres ugrásnál. Az átütő siker 1967-ben követ­kezett el, amikor Williams Re­search Corporation (Michigan) előállította miniatűr reaktorát. „Turbofan” típusú motorjával végre lehetővé vált, hogy 1969. április 7-én a történelem első re­pülő embere a levegőbe emelke­dett A „pilóta” az indulásnál azon­nal 25 méter magasságba emelke­dett, majd külörftéle manőverek és összesen nyolcperces repülés után, pontosan ott szállt le, ahon­nan elindult, összesen öt kilomé­tert repült óránként 75 kilométe­res maximális sebességgel. Mesz- sze túlszárnyalta az 1965-ös 15 másodpercet. Az azóta kipróbált új prototí­pusnál már nincs szükség a kor­mánykerékre. A reaktort kiber­netikai berendezésssel kombinál­ják, s a pilóta testének és vég­tagjainak mozdulataival irányítja reaktorát. A Bell Társaság úgy véli: ez az apparátus lehetővé teszi az űr­hajósoknak, hogy könnyen közle­kedjenek a Hold talaján. A tár­saság szerződést kötött a NASÁ- val olyan 80 kilós prototípus szál­lítására, amelynek helyet bizto­sítanának a holdkompon. (Ford.: Halmi Ferenc)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom